- Na jó, kezdjük elölről - sóhajtott Natasha. - Mégis hogy lehet az, hogy Hurrikán életben van?

- Én magam sem igazán tudom, hogy őszinte legyek - vakargatta a fejét dr. Frances. - A lényeg, hogy nagyvalószínűséggel életben van, mivel a hurrikán, mint természeti jelenség nem igazán jellemző Angliában, tehát a nagybetűs Hurrikánnak kell szeleket generálnia Londonban.

- El tudja mondani, mi történt azon a napon? - kérdezte hirtelen Lauren.

- Milyen napon? - ráncolta a szemöldökét a férfi, mintha rosszat sejtene.

- Amikor Hurrikán "meghalt" - rajzolt kezével idézőjeleket a levegőbe a lány.

- Ó, hogy akkor? - vakargatta az állát időhúzás gyanánt dr. Matthew Frances. Ennek a történetnek még nagyon nem volt itt az ideje, és azon tűnődött, hogy találjon-e ki valami hihető hazugságot, vagy az igazságot mondja némi kihagyással.

- Nem, amikor a szomszédnak macskái születtek - motyogta Natasha alig leplezett rosszkedvvel.

- Rosszul végződött egy ügy, a sértett fél egy kést dobott Hurrikán hátába egy szakadék szélén, majd a sértett fél lelökte. A vérveszteség miatt romlottak a fiú képességei, így nem lett volna képes akkora energiát generálni, hogy ne haljon meg. A helyszínen csak Brannan és én voltunk, a támadó elmenekült, ameddig mi Hurrikánnal foglalkoztunk, dobtunk le neki kötelet, de valójában tudtuk, hogy esélytelen, és a fiú meg fog halni. Ennyi történt, Lauren, nem több.

- És ki volt az, aki a kést Hurrikán hátába dobta? - folytatta a faggatózást a lány.

- Ez most nem számít jelenleg. Az a legfontosabb, hogy megtaláljuk Hurrikánt, és megakadályozzuk, hogy tovább pusztítson. És megtudjuk, mégis hogy a fészkes fenében tudta túlélni a zuhanást.

- Egyszer azt mondta nekem, Hurrikán őstehetség volt - jegyezte meg Natasha.

- Igen, valóban ezt mondtam - sóhajtott a férfi. - De akkor sem képes mindenre. A kísérlet befejeződött, mind a tíz fázison túl volt, vagyis soha többé nem volt képes saját döntéseket hozni. A kísérlet úgy működik, hogy az alany agya különböző kódokat fogad be, és hajtja vége a feladatokat. Egy átlag ember esetében az agyunk maga kreálja a kísérletben nevezett kódokat, és adja ki a parancsot a testünknek. A Nightmare-ben ezeket a parancsokat Brannan mondja, és ez a rendszer csak úgy működik tökéletesen, ha a kísérlet már befejeződött. Natasha esetében ezért bizonytalan, sőt, mostanra semmit sem érnek ezek a kiadott parancsok.

Natasha bólogatott, dr. Frances monológja után végre kezdett kicsit magához térni a reggeli kábultságból.

- És most meg kellene keresnünk Hurrikánt?

- Micsoda? - fordult felé kissé zavartan dr. Frances. - Nem hiszem, hogy olyan egyszerű megtalálni, amikor emberi alakban van, de persze, majd próbálkozom. Meg... Minden.

- Oké - ráncolta a szemöldökét Natasha, de bólintott.

******

Az éjszaka sötét levegőjébe szürke füstkarikák keringtek, de a lágy szellő elmosta az alakzatot.

- Nem tudtam, hogy dohányzik.

- Nem is.

- Akkor most miért szívja el azt a szálat?

- Túl sokat kérdezel - sóhajtott Matthew Frances, majd újra beleszívott a cigarettába.

- Tehát?

- Csak ki akartam próbálni. A bátyám szerint segít kitisztítani az agyat és elfeledni a problémákat.

- És pusztítja a tüdőt - jegyezte meg Lauren, majd leült a járdára. - A problémák pedig nem tűnnek csak úgy el.

- Tudom - sóhajtott a férfi. - Pont ezért sem értem a cigi lényegét, de ki akartam próbálni. Végülis, egyszer élünk.

- Nem teljesen értem önt időnként.

- Összetett személyiség vagyok. Vagy mi - tárta szét a karját dr. Frances, majd a szemetesbe dobta a csikket.

- Nem éppen a cigire gondoltam.

- Mondd, amit szeretnél mondani, nem szükséges körítés - közölte a férfi a lány szemébe nézve.

- Nagyon dekoncentrált mostanában.

- Tudom, és sajnálom.

- Van rá valami különösebb oka, igaz? - vett mély levegőt Lauren.

- Nos - köszörülte meg a torkát dr. Frances. - Nekem is van saját életem, és nem hiszem, hogy az életem minden részlete akár rád, akár Natashára tartozik. Ezt hívják magánszférának, tudod. Én sem várom el, hogy az életed minden történéséről beszámolj nekem, és te sem várhatod el ezt tőlem. Vannak magánügyeim.

- Tudom, és én csak aggódom.

- Értem? Azt ugyan nem kell - nevetett fel idegesen a férfi, és kezdett nagyon nem ínyére lenni ez a beszélgetés. - Tudod, van egy pont, amikor az aggódás már tolakodás.

- Csak szóljon, ha tudok segíteni.

- Már megtettem volna, ha tudnál.

Lauren néhány percig fürkészően kereste a férfi kék szempárját, de Matthew mereven fixírozta a földet, kerülve a szemkontaktust.

- Akkor... Én most... Megyek - állt fel kissé zavartan a lány, és mivel dr. Frances semmit sem reagált, így is tett.

*****

- Te jó isten, komolyan azt akarod, hogy szívinfarktust kapjak!? - kiabált a vendégével néhány szaftos káromkodással megtoldva dr. Stanley Brannan. - Miért lopózol mögém sötétben!? 

- Talán rossz a lelkiismereted? - mosolygott bájosnak szántan a váratlan vendég. 

- Nem, csak... Á, mindegy - sóhajtott a férfi, majd lerogyott a karosszékébe. - Mit csinálsz itt? 

- Tudod, én azt mondtam neked, hogy Esőcseppnek fél éven belül meg kell halnia. 

- Még nem telt el fél év. 

- Nem, viszont felbukkant Hurrikán... - nézett a férfi szemébe a vendég. - Ami ront a dolgaidon. 

- Tudod, Esőcseppet azért nem olyan egyszerű megölni... 

- Ugyan már, elég kést szúrni a szívébe, és szupererő ide vagy oda, holtan fog összeesni - mosolygott a nő. 

- Valószínűleg hallottad, hogy meglőttem... 

- Vállon. Szándékosan nem volt halálos, Jonathan Fren-t mellkason lőtted, ő meg is halt. 

- Willa - hajolt előre bizalmasan dr. Brannan. - Mit kell megtennem ahhoz, hogy tartsd a szád Lily előtt? 

- Édes, hogy mennyire aggódsz érte - mosolygott a látogató. - Pedig tud magára vigyázni. És hogy mit kell tenned...? Esőcsepp és Hurrikán feküdjön holtan három hónap múlva, vagy kénytelen leszek a te egyetlen kis Liliannáddal beszélni. 

- Egyáltalán szóba áll veled? 

- Ha téged kell tönkretennem, akkor abban biztosan egyetértünk - vonta fel a szemöldökét Willa. 

Dr. Stanley Brannan néhány percig kissé hitetlenkedve pislogott, majd idegesen elnevette magát. 

- Menj már a pokolba! 

- Sok sikert - mosolygott továbbra is rendíthetetlenül Willa. - Majd beszélünk. 

- Bárcsak ne tennénk - morgott a férfi, a nő pedig egy kacsintás kíséretében kivonult a helyiségből.

******

A szél átjárta a zsigereit, beleszőtte magát a lelkébe. Semmi sem tudta volna eloltani azt az érzést, ami a szívében lobogott, amikor hurrikánná vált.

Eleinte persze nem tudta kezelni az erejét. Fogalma sem volt, mi ez, hogy bedrogozták-e, a szél a testében pedig majdnem megrongálta a belső szerveit is. Fokozatosan kezdett rájönni a dolgokra, arra, hogy mindez a valóság, neki pedig meg kell küzdenie az erejével, mert különben belehal. Hosszú idő után újra volt miért küzdenie, a kihívás ereje pedig fellobbantotta benne a győzni akarás, az élet tüzét.

Amint ráérzett, hogyan tudja irányítani, nem érezte többé a kettészakadás fájdalmát. Eggyé váltak.

Akkor még nem tudta, hogy mi ez az egész, és miért képes hatalmas hurrikánokat kavarni, de igyekezett minél jobban megérteni a képességét, bár akkoriban még egyszerűen csak a másik felének hívta.

Azután persze elkezdődtek a mellékhatások. Eleinte fogalma sem volt, mit jelenthet a folyamatos rosszullét, az ájulások, majd ekkor kezdte először gyanítani, hogy valami más áll a képessége hátterében, mint puszta véletlen. Hiszen, mint tudjuk, véletlenek márpedig nem léteznek.

Talán addig, ameddig kómában volt, feltalálták a részecske gyorsítót, ami meghibásodott, ő pedig éppen egy ciklon közepén volt? Egy ideig nem tudta, miért ez volt az első ötlet, ami eszébe jutott, majd rájött. Nem ötlet volt, hanem emlék. Az első emlékei egy szuperhős sorozat képsorai voltak.

Ez az emlék elindította a lavinát, egyre több dolog jutott az eszébe, és elkezdte gyanítani, hogy talán valamilyen kísérletet végezhettek rajta, azért képes ilyesmire. De mégis hogy működik?

Sejt módosítás. Ez volt az egyetlen lehetőség, és csak elméletben lehetséges. De mégis ki végezhetett el rajta egy ilyen komoly kísérletet? Mégis ki volt ő?

Ekkor telt el két hónap azóta, hogy felébredt először abban a koszos, sötét lyukban, ami egy mély szakadékban volt.

****

Natasha kissé bizonytalanul kapaszkodott a tető szélébe, közbe pedig az alatta lévő utcát kémlelve.

- Tényleg ez a legalkalmasabb hely számomra? - érdeklődött, fél kézzel tovább kapaszkodva, másikkal a telefont fogva.

- Ha el akarunk valakit kapni, nem létezik legalkalmasabb hely - mondta dr. Frances valahol az utca sarkáról. - Az informátorom, az egyik régi ismerősöm azt mondta, hogy látta a ciklont egy barna hajú huszonéves fiúba olvadni, és azt a fiút többször is látta ezen a környéken. Valamikor fel kell, hogy bukkanjon...

- És biztos, hogy el kell kapni? Nem lehet egyszerűen beszélni vele? - kérdezte Lauren, aki először szólalt meg azóta, mióta Londonba értek.

- A fiú kiszámíthatatlan, nem tudjuk mi történt vele az elmúlt években. - Dr. Matthew Frances mély levegőt vett. - A legrosszabbra kell felkészülnünk.

- Azt hiszem, látom - szólt Natasha halkan. Az utcába egy kócos, barna hajú fiú haladt, folyamatosan a cipőjét bámulva. - Ó, ez valami hatodik érzék? Nem szükséges, hogy felnézzen, egyszerűen csak megy és...

- Natasha! - hallatszott a telefonból dr. Frances és Lauren hangja. Az orvos egy pillanatra visszanézett az utcára, és látta, hogy a fiú már nem tartózkodik ott.

Natasha köhögve kapott a torkához, és próbált lélegezni, de valami - illetve pontosabban valaki elzárta a légcsövét.

Hurrikán volt az, teljes valójában. Nem volt olyan hatalmas orkán, mint ami a Temze felett fújt néhány hete, ezek szerint kisebbre is képes. A ciklon vonalai azt a fiút ábrázolták, aki nemrég még az utcában sétált.

Natasha érezte, hogy nincs sok ideje. A víz alatt tud ám lélegezni, de a szél ellen nem, és fogalma sem volt, mekkora a tüdőkapacitása. Meg fog fulladni, ha nem tesz valamit nagyon gyorsan.

Amennyire tudta, maga elé emelte a kezét, és vizet próbált fecskendezni körülbelül a fiú lába alá, hátha megzavarja egy pillanatra, és addig levegőhöz juthat.

Ujja hegye benedvesedett, de ennél többre nem futotta már az erejéből. Érezte, hogy mindjárt itt az ájulás ideje, aztán pedig hamarosan a halálé is.

- Ne csináld ezt - nyögte a lány erőtlenül, bár tudta, hogy a beszédhez több levegő kell, abból pedig már nincs sok neki. Elhomályosult a látása, fájt a tüdeje, a feje, mindene. Nem is emlékezett, mikor rogyott térdre. Ez a fájdalom nem volt hasonlítható semmihez, amit eddig érzett, még a váll lövéshez sem. Abban a pillanatban teljesen biztos volt benne, hogy ezek élete utolsó percei, másodpercei. - Kérlek... Hurrikán... Hay... Hayden...

Hirtelen megszűnt minden. Csend uralta az elméjét, ám a fájdalom is eltűnt. Egy pillanatig azt hitte, meghalt, majd megérezte a tüdejébe áramló friss levegőt.

- Ki a franc vagy te? - hallott egy halk hangot, majd homályos látása elé a barna hajú fiú került. Hurrikán, avagy csak Hayden Gilles.

Natasha köhögve ült fel, kezét a mellkasára szorítva.

- Majdnem... Megöltél - köhögte.

- Tudom, meg is tettem volna, ha nem mondod ki a nevem, amit pedig nem tudhattál volna, hacsak nem ismersz. Ki vele, ki vagy?

- Natasha Scott - mutatkozott be kissé bizalmatlanul a lány.

- Oké. És honnan ismersz?

- Ami azt illeti... Nézd, abban az épületben mondta meg valaki... - mutatott a szemközti házra Natasha, mire a fiú reményeinek szerint hátrafordult. Ennyi pedig már elég volt Natashának, hogy használja a sokkolót, megbénítva vele a nagy Hurrikánt.