- Helló, Albert.

A férfi néhány másodpercig sötét szemével fürkészte a másikat, majd biccentett.

- Helló, Stanley. Miben lehetek a segítségére?

- Egy kis... szakmai tanács kellene – feszengett dr. Brannan, mintha nem szívesen lenne most itt.

- Hallgatom.

- Hurrikánnak nem működhetne az agya, hiszen csak kódok alapján cselekedhetne. És amikor lezuhant a szakadékba, a megromlott képességeivel nem tudhatta volna meggátolni a becsapódást, életét kellett volna, hogy veszítse.

- Az elmúlt hónapokban még mindig nem jött rá? – tekintett a tudósra fáradtan Albert Frances.

- Mindent kiszámoltam újra és újra, sehogy sem lehetséges.

- Talán...valaki segített neki.

- Igen, képzelje, erre már én is rájöttem, ugyanis megvizsgáltam a fiút. Az újraélesztés nyomai látszanak rajta, de semmi arra utaló nyom, hogy a génjeit is módosították volna. Ki a fene segíthetett neki? És hogy lehet, hogy nem állt le az agya?

- Tudja, ha az agyat megpiszkálják, annak felborul a működése, így – elméleti alapon természetesen – akár elő is fordulhat, hogy nem áll le a halál után. És a becsapódás okozta sokk hordozhatja következményként azt, hogy kitöröl minden előzetes beavatkozást. Az agy csodálatos dolgokra képes, Stanley. Amin inkább gondolkodnia kellene az az, hogy ki tudhatott még a maga zseniális tervéről...

- Nem is tudom, miért érzek cinizmust a hangjában – hunyorgott a férfi. – Senki sem tudott róla. Csak Hurrikán, Matthew és én.

- És a neje – tette hozzá Albert, mire Brannan szemében fenyegető tűz lobbant. – Talán őt kellene megkérdeznie...

- Hogy...? Á, gondolom, Haydennek eljárt a szája – biccentett a tudós, bár nem igazán tűnt meglepettnek. – És ő már nem a nejem. Másrészt pedig már rendeztem vele a számlákat, és ő nem mentené meg, hiszen ő lökte le...

- Ami szintén elég érdekes – szúrta közbe Albert.

- Igen... A kapcsolatunk elég bonyolult, meg ő önmagában, úgyhogy azt a részt hagyjuk. És miért mentette volna meg, ha egyszer már a halál karjaiba döntötte...?

- Talán magának akart örömet okozni...

- Ugyan már – hőkölt hátra dr. Brannan, majd megigazította a szemüvegét az orrán. – Maga nem ismeri őt. Semmit sem tesz önzetlenül, ráadásul akkor már nem is voltunk együtt. Őt hagyjuk ki az egyenletből, valaki más tette. De ki...?

- Nem lehet a kísérlet egyik kutatója?

- Nem. Nézze, a Nightmare a laborom legtitkosabb projektje, alig tudnak róla, és akik igen, bennük százszázalékban megbízom. 

- Mint Matthew-ban?

- Bár ő talán még nem jött rá, de igazából engem nem árult el. Így Esőcsepp sokkal többre vitte, mint a Nightmare bábjaként valaha is tudta volna.

- És ezt akkor is így gondolta, amikor megszöktette a laborból?

- Megszöktette? – vonta fel a szemöldökét Brannan, majd gúnyos mosolya húzta színtelen ajkait. – Maga tényleg bevette, hogy vagyok olyan felelőtlen, hogy csak annyi védelem legyen a Nightmare akkori legfontosabb alanyának, hogy egy belsős árulásával lazán megszökhessen?

- Ha jól emlékszem, Natasha kiugrott az ablakon – méregette a másikat Albert, és kezdett nagyon rosszat sejteni.

- Ugyan – rázta a fejét szinte lesajnálóan a tudós. – A Nighmare életem alkotása, azt hiszi, hogy nem vigyázok jobban az alanyokra a szemem fényénél is jobban?

- Akkor hagyta megszökni?

- Talán.

Albert mélyen nézett a másik férfi szemébe, de mivel semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből, megvonta a vállát.

- Én őszintén nem értem, mi forog a maga bravúros agyában, Stanley.

- Csak szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba – dőlt hátra elégedetten Brannan. – Tudja, hogy sem maga, sem az öccse ne kergessen téveszméket.

- Ó, mert maga olyan segítőkész – gúnyolódott Albert.

- Most meg miért ilyen? Hisz ismer, és nagyon jól tudja, hogy ezt is a saját érdekeimért teszem.

- Igen – biccentett Albert. – De azt is tudom, hogy volt igazság abban, amit mondott. Csak azt nem értem, hogy ez magának miért éri meg.

- Hát, azt hiszem hagytam elég gondolkodni valót – állt fel Brannan, de Albert utána szólt.

- Igazából maradhatna, maga egész jó társaság, ez a börtön dögunalom.

- Reméltem, hogy ezt mondja, ugyanis nincs sok dolgom – ült vissza dr. Brannan. – Tehát, hol is tartottunk?

******

A nő leült a padra, egy percig sem nézve a másik végén ülő férfira. Csak előre bámult mereven, egyenesen a Szajnára.

- Adja ide. Most.

- Nem hiszem, hogy abban a helyzetben van, hogy követelőzzön – vonta fel a szemöldökét a férfi, akiről messziről üvöltött, hogy bizony nem francia.

- Meg kell értenie, hogy vele nem játszadozhat, Monsiuer Doe – kereste a nő metsző égszínkék szemével a másik sötétbarna tekintetét, de az csak előre nézett. – Ezt a nevet használja mostanában, nem?

- Pofa be – lökte a pad másik végébe a pendrive-ot durván a férfi. – Most pedig kotródjon, megkapta, amit akart.

- Hát így üdvözölsz egy régi ismerőst?

- Mi...? – fordult felé Doe értetlenkedve, majd egy pillanatra elakadt a lélegzete.

- Még a hangomat sem ismerted fel, szégyen – csóválta a fejét a nő, vörösesszőke haja pedig szállt a levegőben. Halvány mosoly terült szét fehér bőrén, majd felkapta a pendrive-ot. – De nagyon köszi az infót.

Doe-nak életében nem sokszor akadt el a szava, de amikor ugyanaz a szempár nézett az övébe, amiből látta kihunyni az életet, az ilyen alkalmak egyike volt. És csak a nevét volt képes kinyögni, minden más kiszállt a fejéből.

- Morgane?

*****

Natasha felemelte a kezét, majd koncentrált. Először csak fodrozódni kezdett a víz felszíne, majd megemelkedett. Mintegy magas hullámként, vízfalként takarta el a szeme elől a medence másik partját. Behunyt szemmel összpontosított, remegett a keze az erőfeszítéstől, majd hirtelen összerogyott, a víz pedig maga alá terítette.

Köhögve könyökölt fel, kifésülve a szeméből arcára tapadó csuromvizes haját, majd kicsavarta ruhájából a vizet.

- Meddig fogod még ezt csinálni?

Hayden az utóbbi idők tapasztalataiból adódóan most kintről nézte a kísérletezést, így ő szárazon guggolt le a lány mellé.

- Hat méter – motyogta Natasha, ülő pozícióba helyezkedve.

- És mennyit akarsz elérni? Tizenkettőt?

- Tíz jó lenne – ismerte el a lány. – De ma csak húsz centit javítottam.

- Ha így folytatod, rámegy az összes energiád, és az egészséged is, egy-egy ilyen magas vízfal irányítása után teljesen kimerülsz – magyarázta Hayden.

- Mint ha aggódnál – tápászkodott fel Natasha, majd élesen felszisszent.

- Mi az?

- Szerintem eltörtem a bokám – ugrált fél lábon, majd megkapaszkodott a fiú vállában. – Pont eltalálta a víz, ahogy elvesztettem a kontrollt...

- Erre mondtam, hogy hagyd abba – sóhajtott a fiú, átkarolva a lányt, hogy stabilabban tudjon támaszkodni rajta. – Most meg mi a francot kezdjek veled?

- Ne gondoljunk a legrosszabbra, nem biztos, hogy eltört – próbálta csitítani felgyorsult szívverését Natasha. – Talán csak kiment.

- Egy hat méteres vízfalról beszélünk – emlékeztette Hayden.

- Nézd a jó oldalát, legalább már nem ájulok el – igyekezett kevésbé stresszessé tenni a szituációt. – És most a fejemet sem vertem be...

- Oké, valahogy meg kell találnunk dr. Frances-t – dünnyögte Hayden figyelmen kívül hagyva a lány közbeszólásait a 'pozitív' dolgokról.

- Ha eddig nem tudtuk, most sem menne. Ráadásul, ha azt akarja, hogy ne találjuk meg, akkor nem is tudnánk.

- Lassan amúgy is vissza fog jönni – győzködte a lányt, és saját magát is Hayden. – Két hónap mindenkinek elég a kikapcsolódásra.

- Csak nem rólam van szó? – hallatszott egy ismerős hang a medence túlpartjáról.

- Ó, hála istennek – nehezedett rá megkönnyebbülésében Hayden vállára Natasha, mire a fiú felszisszent.

Dr. Frances összevont szemöldökkel lépett közelebb. Valóban felszabadultnak látszott, szeme alatt nem voltak a jellegzetes sötét karikái, és az arcát sem szelték sűrűn a barázdák, a bőre kisimult, ránézésre is kiegyensúlyozott volt.

- Örülök, hogy ennyire jóban lettetek, de tulajdonképpen miért ölelkeztek még mindig? – hunyorgott rájuk.

- Ez nem az, aminek lá... - kezdett bele a lány, de Hayden a szavába vágott.

- Natasha eltörte a lábát.

******

- Először is, ez nincs eltörve – nézegette a lány bokáját dr. Frances.

- Mondtam én, hogy ne vészmadárkodj! – pirított rá a fiúra Natasha.

- ... viszont kificamodott, tehát kímélned kell.

- Oké, doki – ült fel Natasha. – Tehát, hol járt?

- Írországban, Galway-ben.

- Az nem épp a szomszéd – számolta ki a távolságot. – Repülővel ment?

- Nincs olyan messze, mint gondolná az ember, csak ötszáz mérföld. Nincs közvetlen járat, úgyhogy autóval, ha ennyire érdekel.

- Mert az nincs messze – dünnyögte Natasha. – És mit csinált ott?

- Úgy kérdezgettek, mintha a szüleim lennétek – csóválta a fejét Matthew. – Van ott egy régi ismerősöm, főleg vele voltam, vagy egyedül. Sok mindent kellett átgondolnom, és erre az ottani levegő volt a megfelelő. Tudniillik, félig ír vagyok.

- Tényleg? – kapta fel a fejét Hayden. – Én százszázalékban amerikai. Olyan unalmas.

- Igen, csak az apám volt az angol, az anyám felmenői írek, tehát az enyémek is.

- Egy rokonnál volt? – puhatolózott Hayden.

- Nem, az anyám rég meghalt, és sosem élt Galway-ben, sem ő, sem a rokonai – mondta félig mosolyogva, félig szomorúan a férfi. – Egy barátnál voltam.

- Oké – állt fel Hayden, mintha eszébe jutott volna valami, és kiment a helyiségből, kettesben hagyva dr. Frances-t és Natashát.

- Tulajdonképpen... Maga ismeri azt a szőke nőt, aki anno megmentett, ugye? – köszörülte meg a torkát a lány, megtörve a kínosnak ható csendet.

A férfi mélyet sóhajtott.

- Hayden mesélte, igaz? – kérdezte, mire a lány bólintott. – Akkor már tudod a választ a kérdésre.

- És ki ő magának...?

- A kapcsolatunk elég bonyolult.

- De honnan ismeri? Még amikor Brannan-nek dolgozott?

- A Szőke nem dolgozott Brannan-nek, de ellene sem. Ő másnak engedelmeskedik.

- A Szőke? – vonta fel a szemöldökét Natasha. – Így nevezi? Van egyáltalán rendes neve?

- Igen, és én megőrizem a személyazonosságának a titkát. A bátyámmal találtuk ki ezt az álnevet, amikor először találkoztam vele, Albert szerint találó – mosolyodott el halványan az emlék hatására a férfi. – A vicces a dologban az, hogy még maga a Szőke sem tudja, hogy én tökéletes tisztában vagyok azzal, hogy ki ő.

- Ez inkább furcsa – vélekedett Natasha. – Úgy találkozgatnak, hogy a nő úgy hiszi, maga csak az álnevén ismeri?

- Mint mondtam, a kapcsolatunk bonyolult.

- És nekem sem fogja elmondani, hogy ki ő?

- Nem. Nem azért, mert nem bízom benned, hanem mert neki még van egy-két elvarratlan szál az életében, amit meg kell oldania. Nem tudhatjuk, kik figyelnek minket, és ha elárulom a nevét, őt sodrom veszélybe.

- Megértem – bólintott a lány. –És ő nem Willa Spencer.

- Ő nem Willa Spencer – biccentett dr. Frances.

- Akkor azért ellenkezett annyira, amikor meggyanúsítottam – emlékezett vissza a múltbéli vitájukra a férfivel.

- Igen.

- És akkor maga meg a Szőke... - vonta fel a szemöldökét Natasha. – Együtt járnak?

- Nem egészen, de valami olyasmi. Mint mondtam, a kapcsolatunk elég...

- Bonyolult, tudom – szólt közbe a lány.

Dr. Frances halvány mosollyal az arcán bólintott.

*******

Willa óvatosan lépett közelebb a szakadék széléhez, majd leguggolt, hogy megnézze. Az egyik kőre alvadt vér tapadt, de nem az öt évvel ezelőtti esetből, ez annál újabb volt. Ujjával a magas fűben keresgélt, de ott semmi más sem volt, csak egy-két összetaposott rovar, illetve egy koszos zokni.

Felállt, hátrált pár lépést, majd úgy nézett vissza az Uffern szakadékra, és a túloldalon látható havas rétre. Annyi titkot rejtett ez a hely, hogy azt elképzelni sem tudta.

Megigazította a fején a sapkáját, amikor egy újabb széllökés söpört végig a völgyön. A hó is szállingózott, az egy-két elszórtan ácsorgó magányos fák karjairól jégcsapok meredtek a deres talaj felé.

Gyönyörű volt a tél Wales-ben. Willa el tudta volna képzelni az egész életét úgy, hogy itt ül a szakadék szélén, és semmit sem tesz, csak nézi a tájat.

Sok szép helyen járt már, és mégis, valahogy mindig is ezt látta a legszebbnek. Egy szakadék, mellette egy völgy, látkép az óceánra, és mindezt a hóesés tetté igazán különleges gyönyörré.

Hirtelen léptek hangját hallotta a háta mögül. A fegyveréért nyúlt, majd óvatosan hátrált néhány lépést.

Az ismeretlen közeledett. Hamarosan a nő látókörébe ért, aki azonnal felismerte a férfit, és egyenesen rászegezte a pisztolyát.

- Willa – biccentett a sötét hajú férfi. – Jól nézel ki.

- Tűnj innen, Tom! – mordult fel a nő. – Egyéb esetben lelőlek.

- Vagy én téged – kacsintott a férfi.

Egyszerre húzták meg a ravaszt, egyszerre sült el a két fegyver, és mindkét golyó egyszerre ért célba. Míg Tom térdre rogyva kapott a sebhez, Willa szerencsétlenebb helyzetben volt, ugyanis ahogy megtántorodott, és az egyensúlyának visszaállításához hátralépett, a gond viszont az volt, hogy már csak a szakadék volt mögötte.

Gyors reflexeinek köszönhetően megkapaszkodott, majd úgy lógott az Uffern felett. Végiggondolta az életesélyeit, és nem tűnt túl biztatónak az eredmény. Egy lőtt sebbel az oldalán amúgy sem húzhatná sokáig segítség nélkül, ráadásul éppen egy szakadék felett lóg egy kiálló gallyba kapaszkodva.

Mielőtt tovább agyalhatott volna, az eddig biztonságot nyújtó fadarab kiszakadt a helyéről, a nő pedig jó egy métert zuhant lefelé, ahol ismét meg tudott kapaszkodni. Lábával megtámaszkodott a kődarabban, majd feljebb mászott, kicsivel lejjebb az eredeti kapaszkodóhoz. Körülvette a fájdalom, és elkezdett pánikolni, ami semmilyen szempontból nem jelentett jót.

- Mi a fenét műveltél már megint?

Willa szeme könnybe lábadt a megkönnyebbüléstől, úgy tekintett fel a férfira.

- Sosem örültem még ennyire neked, Stanley.

- Azt meghiszem – sóhajtott, majd kinyújtotta a kezét a nő felé. – Gyere, menjünk innen.

- Nem – rázta a fejét automatikusan. – Én megoldom. Csak vidd el Tomot, leszedik a fejem, ha kiderül, hogy megöltem.

- Á, szóval Tom a neve – biccentett Brannan felvont szemöldökkel, majd elkomolyodott. – Add a kezed, Willa! Sürgősen orvosi ellátásra van szükséged.

- Nem kell – erősködött a nő összeszorított szájjal.

- Erről nem nyitok vitát.

- De...

- Willa! – csattant fel a férfi. Süvített a szél, a hó pedig Brannan hajában elvegyült az őszülő hajtincsekkel.

- Ez most nem rólad szól, Stanley – sóhajtott fáradtan a nő. – Ennek sosem lesz vége. Itt kell hagynod.

- Na ne szórakozz – hördült fel a férfi. – Úgy tűnik, mégsem ismersz olyan jó. Szerinted képes lennélek itt hagyni?

- Nem tudom, de én nem fogom odaadni a kezem – vitatkozott Willa, nem gondolva bele abba, hogy ezt a mondatot máshogy is lehet értelmezni.

- Ó, tényleg? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Pedig egyszer már odaadtad.

A nő vérveszteségtől elsápadt arca most vöröses árnyalatba ment át, majd felsóhajtott.

- Add a kezed – ismételte meg halkan a kérést Stanley, előre nyújtva az övét.

Willa néhány másodperc hezitálás után fél kézzel elengedte a gallyat, majd engedte felhúzni magát.