Natasha elrugaszkodott a stégről és fejest ugrott a medencébe. A feje felett összezáródtak a hullámok, néhány métert siklott a víz felszínén, majd gyorsúszásban haladt a medence másik végéhez. Ott egy többé-kevésbé elfogadható fordulással irányt váltott, és újra a kiinduló pont felé úszott.

Ezt csinálta az elmúlt közel két hónapban. Amióta beköltöztek az új házba (dr. Francesnek igaza volt, a felújítás valóban nagyon jól sikerült), egyre igyekezett javítani az állóképességén és az erőnlétén. A kedvence az úszás volt, nyilván a víz miatt ez állt a legközelebb hozzá, és sokkal később fáradt el, mint amikor például futott vagy a konditeremnek nevezett pokolban próbált megerősödni. Viszont a két hónap alatt sikerült valamennyit fejlődnie, például már nem akart megfulladni egy-két lefutott kör után.

Az úszást szerette. A képességéből adódóan, hogy tudott lélegezni a víz alatt, nem terhelte a tüdejét, csak az izmait, ami lényegesen könnyebbé tette a sportot. Valamilyen furcsa módon a klóros víz illatát is kedvelte, bár a víztől csomókba összeálló haját már jóval kevésbé.

Már jó néhány hosszt leúszott, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Eleinte nem emelte ki a fejét a vízből, utálta, amikor megzavarják ilyenkor. Végül feladta, kivette a fejét a vízből majd a medence széléhez úszott.

- Mit csinálsz itt? – érdeklődött.

- Kukkollak – felelte szórakozottan a fiú.

- Annyira remek humorod van – sóhajtott a lány, a lehető legtöbb iróniát csempészve a hangjába. A medence szélére támaszkodott. – Be is jössz, vagy csak ott fogsz ücsörögni?

- A víz nem igazán az én világom, úgyhogy igen, itt fogok ülni – vigyorgott Hayden felhőtlen jókedvvel.

Natasha néhány percig csendben nézte a fiút, majd kiöntött egy kis vizet a lába elé.

- Be akarsz csalogatni? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem, éppen elüldözlek – vigyorgott a lány.

- Te nem akarsz kijönni? – invitálta Hayden.

- Ami azt illeti – támaszkodott Natasha a medence szélére, majd felhúzta magát. – Igazából pont most gondoltam arra, hogy tartok egy kaja szünetet.

- Oké – állt fel Hayden, majd egy kicsit közelebb lépett a vízhez, mintha nézegetné. Több se kellett Natashának, lopakodva a fiú mögé lépett, majd egy jól irányzott lökéssel a medencébe borította.

Hayden prüszkölve tempózott a felszínre, és felháborodottan nézett a lányra.

- És ha nem tudok úszni? Akkor hagysz megfulladni!?

- Á, biztos voltam benne, hogy tudsz – legyintett Natasha, majd elgondolkodott. – Bár titkon reménykedtem, hogy nem és megfulladsz...

- Tudod, te olyan kedves tudsz lenni – vigyorodott el a fiú, fél kezével a medence szélén támaszkodva, másikkal pedig kisimított egy vizes hajtincset a homlokából.

- Á, csak utánad – ült le Natasha lábát a vízbe lógatva, és közben próbált nem tudomást venni összeszoruló torkáról és attól a gondolattól, hogy Hayden mennyire félelmetesen jól néz ki vizes hajjal.

Az aggasztó gondolatokat azonban azonnal szerte foszlatta az, hogy Hayden mintegy bosszú gyanánt megragadta a lány lábait, és a vízbe rántotta.

- Ugye tudod – kapkodott levegő után – na nem a víz, csak a meglepetés miatt – a lány. – Hogy én tudok lélegezni a víz alatt?

- Aha, én meg egy erősebb széllökéssel el tudom törni a légcsövedet – vágta rá kapásból a fiú, aki egyfajta heccelésként értette a lány mondatát.

- Mi? – ráncolta a homlokát Natasha. – Én csak azt mondtam, hogy ez rám nem hat úgy, mint rád. Tehát ha azt a hatást szeretnéd elérni, mint amikor te beleesel a vízbe, akkor más módszerekkel próbálkozz.

- Ez most egy felhívás keringőre? – vonta fel a szemöldökét Hayden. – Szeretnéd összemérni, hogy melyikünk az erősebb?

- Nem – visszakozott fintorogva a lány. – Csak azt mondtam, hogyha legköz...

A mondatát félbeszakította az a tény, miszerint a vízszint az eddigi egyenletes helyett hullámozni kezdett.

- Mi a...? – motyogta Natasha, majd a fiúra nézett. – Ezt te csinálod?

- Nem tudom – vigyorgott szemtelenül Hurrikán. – Talán.

- De, te vagy – fürkészte a fiú szemét Natasha. – Amikor az erőddel csinálsz valamit, a szemed szürke. Pedig eredetileg kék. Néha pedig zöld, amikor úgy esik rá a fény.

- Remek megfigyelő vagy – mosolygott a fiú, a szeme pedig visszaváltott eredeti színére, a víz felszíne meg újra egyenletes volt. – Ha esetleg érdekel, a te szemed nem lesz kék, amikor vizezel.

- Vizezek? – ismételte meg Natasha a felettébb érdekes szóhasználatot. – És akkor te mit csinálsz? Szelezel?

- Hé, egy szót sem szólhatsz, éppen egy laborban voltam bezárva, amikor ezt vettük volna nyelvtanórán – közölte szinte sértetten a fiú. – Amúgy sincs jobb dolgod, mint hogy engem piszkálj?

- Emlékeztetlek, hogy én éppen teljes nyugalomban úsztam, amikor te idejöttél és megzavartál!

- Ó, elnézését kérem – hajolt meg Hayden, amennyire a vízben sikerült neki. – Esőcsepp kisasszony, őszintén sajnálom az esetleges károkat, amik önt érték, és bármikor hajlandó vagyok az es...

- Jó, elég volt – nevette el magát Natasha.

- Nem, még nem – varázsolta ismét azt a szemtelen mosolyt az arcára Hayden. A kezét maga elé tartotta, és egy kisebb szélenergiával Natashát a vízfelszín felett pár centivel tartotta. – Tudod, úgy illene ide, ha valahol a háttérben elindulna a Learn To Fly...

- Rohadj meg, Tornádó! - kiabált a lány, miközben próbált visszamászni a vízbe.

- Tornádó? – kérdezett vissza Hayden elképedve, és leengedte a kezét, aminek következtében Natasha hangos csobbanással a vízbe esett.

A lány a felszínre úszott, és egy jó nagy adag vizet fröcskölt a fiú arcába.

- Oké, azt hiszem nem kell megkérdeznem, hogy jól vagy-e, Vízcsepp.

- Vízcsepp? Ez gyenge volt – csóválta a fejét Natasha. – Te mostantól Tornádóvá avanzsálsz, oké?

- Kicsit sem oké! – háborodott fel Hayden, majd folytatták a rendkívül tartalmas kommunikálásukat.

Lauren a falnak dőlve figyelve a párost, majd sóhajtva fordult dr. Franceshez.

- Nem gond, hogy utálják egymást? Mármint, együtt kellene dolgozniuk...

- Uborkaszezon van, ez nem probléma – felelt savanyú ábrázattal a férfi. – És általában se, sőt, ez kifejezetten jó.

Lauren meglepetten nézett a férfire, mert valahogy nem erre a válaszra számított.

- Hogy érti?

- Úgy, hogy az utálat hasznos. A szeretet... veszélyes.

Nyugtalan pillantást váltottak, mert ezek kicsit sem voltak pozitív kilátások.

******

A sötét utcát megvilágító gyér hold fényébe egy alak vetett árnyékot. Óvatosan közlekedett, mintha tartana attól, hogy valaki meglátná és felismerné. A kapucnija szinte teljesen eltakarta az arcát, és mivel éjszaka volt, valóban észrevehetetlen tudott maradni.

A tűzlétrához sietett, és mászni kezdett felfelé. Hátizsákjától kissé nehezen ugyan, de elfért, így hamar felért a megcélzott erkélyhez. Leugrott a létráról az erkélyre, egy macska könnyedségével földet érve. Kesztyűs kezével az erkélyajtóhoz nyúlt, amikor valaki megszólította. Valaki, akinek a legkevésbé szabadott volna meglátnia itt.

- Hát te meg mit csinálsz?

Ez az idegesítően öntelt hang, naná, hogy ő az.

- Tűnj innen – közölte a nő a férfival, ő azonban továbbra is ott állt az erkélyen gyűrött ingjében és szürke kabátjában, kócosan, ráadásként pedig még mosolygott is.

- Tudod, azt hittem, abbahagytad.

- Innen nem lehet kiszállni – vont vállat Willa.

- Akkor főleg nem, ha nem akarsz.

- Akarsz valamit, Stanley? – sóhajtott a nő. – Mert ha nem, akkor dolgom lenne.

- Frances nyomoz utánad.

- És?

- Tudja, hogy élsz.

- Stanley, engem cseppet sem érdekel Frances, az meg főleg nem, hogy mit tud rólam.

- Nem hiszem, hogy a főnökeid örülnének annak, ha kiderülne, hogy még a halálodat sem sikerült normálisan megrendezned – vonta fel a szemöldökét dr. Brannan.

- Tudod, amikor egy-egy ilyen szónoklattal jössz, kezdek elgondolkodni, hogy mégis hogy tudtam hozzád menni – dünnyögte a nő.

- A szerelem vak, tudod – vigyorgott a férfi, nem is titkolva, hogy élvezi a helyzetet.

- Utállak – fintorgott Willa.

- Hidd el, én sem azért vagyok ma itt, mert úgy hiányoznál.

- Akkor meg mit akarsz? – sóhajtott a nő. – Mert fogadok, Frances se magától kezdett el érdeklődni az aktám iránt. Talán... Talán valaki adott neki egy tippet.

- Célzol valamire? – vonta fel a szemöldökét dr. Brannan.

- Nézd, már többször bebizonyítottad, hogy megbízhatatlan vagy – tárta szét a karját a nő. – Már többször megkértelek, hogy öld meg Esőcseppet, de annyira a szívedhez nőtt, hogy még mindig nem tetted meg. Egyébként pedig már letelt a féléves határidő, tehát hamarosan kénytelen leszek Lilyvel beszélni...

- Nem fogsz – vágott közbe a férfi.

- Hogy?

- Nem fogsz beszélni vele – ismételte dr. Brannan. – Nem mersz szembenézni vele a történtek után, ezt is jól tudod. Ne felejtsd el, Willa, hogy nálam jobban senki sem ismer téged.

- Menj a francba – támaszkodott az erkély korlátjának a nő. – Jó, tényleg nem szívesen keresném fel... De ez nem jelenti azt, hogy félek a találkozástól vele. Mindketten elrontottuk...

- Nem, csak te – vágott közbe Brannan. – Lilyt ne hibáztasd.

- Én rád értettem – vonta fel a szemöldökét Willa. – Te és én is hibáztunk, és hazudnék ha azt mondanám, hogy másként cselekednék bármikor is. Mert így kellett döntenem abban a pillanatban.

- Oké, te ezek szerint így gondolod. De azt ne hidd, hogy engem irányítani tudsz, rendben? Mert nem tudsz.

- Most engem vagy magadat győzködöd? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Csak mert, ha Esőcsepp nem fekszik holtan hamarosan, tényleg beszélni fogok Lilyvel.

- Tényleg? – nézett a nő kék szemébe a férfi. – És akkor mi lesz? Tudod, gondolkodtam. Tényleg meg kell halnia életem kísérletének egyik alanyával, azért, hogy Lily ne tudjon arról, hogy nem legálisan végzem a tudományt? Őszintén meglepne, ha nem tudna még róla. Néha el kell különíteni a munkát a magánélettől. Natasha Scott halálának még nincs itt az ideje. Majd eljön... de nem most.

- Aha, szóval nem teljesíted a kérésem – vont vállat Willa.

- Pontosan – mosolygott rá dr. Brannan. – Mégis ki vagy te, hogy zsarolni mersz engem?

- Önbizalomban sosem volt hiányod – viszonozta a mosolyt a nő. – Hogy mégis ki vagyok én? Valaki, aki mindent tud rólad. És ha eljön az a pillanat, nem fogok habozni, hogy ezt ki is használjam.

Végszóval leugrott az erkélyről, alakja pedig eltűnt az éjszakában. Egyedül hagyta dr. Stanley Brannan-t a baljós gondolataival.