Alea szemszöge:

Lassan kinyitottam a szemem és meglepődve ültem fel. Egy ágyban feküdtem. A ruha, melyet valaki valószínűleg rám adott, míg nem voltam magamnál, vörös anyagból készült mely egészen a bokámig ért. Élveztem az anyag bársonyosságát aztán viszont ijedten ugrottam fel. Hol vagyok? Körbenéztem a szobában. A falakon különböző festmények foglaltak helyet. Lovasok, farkasok, de... némelyiken angyalok is voltak. A fal kék szintben pompázott és vörös, rózsaszín virágok tarkították melyek közepén egy-egy aranyszínű kő volt.

Majd megpillantottam egy ablakot, melyen csak úgy ömlött be a fény. És elakadt a lélegzetem. Odalent mindenfelé katonák álltak. Az egész városra ráláttam és az erdő ölelő karként fonódott a város köré. Távolabb hegyek magasodtak. Tudtam hol vagyok. Hadianban. Rengetegszer figyeltem a várost. Tudtam, hogy uralkodóját szeretik az emberek. És vágytam arra, hogy itt élhessek. Ekkor fájdalom hasított a szívembe és meg kellett kapaszkodnom az ablakpárkányban. Szédültem, ezért lecsúsztam a fal mentén. Tudtam, hogy baj van. Az erőm vészesen fogy és már nem fog sokáig kitartani. Előbb, utóbb elvész...

Red szemszöge:

Éjjel apám még békén hagyott. Látta, mennyire kimerülten tértem vissza. Viszont egy kissé csalódott is volt a szökésem miatt. A várfalak nyomasztóan tekeredtek körém. Éreztem, hogy ugyanúgy fullasztanak, mint annak idején. Újra meg újra felidéztem, hogy mennyi öröm és boldogság ért ebben a kastélyban. Mikor még gyermek voltam. Majd hogyan is változott ez az egész őrült rémálommá. Villanások, képek tértek vissza melyek most is egyenként tőröket szúrtak a szívembe. Csak egy dolog tartott a földön. Most nem voltam egyedül. Hisz Den és Alea is itt volt. Majd Aleára kalandoztak a gondolataim. Valami nem volt vele rendben éreztem. Sokáig nem jött még álom a szememre emiatt.

Reggel apám első dolga az volt hogy felkeresett és beszélni akart velem. Épp a hercegi göncöket aggatták rám, melyeket gyűlöltem.

-Nagyon örülök, hogy hazatértél. És az is öröm, hogy így láthatlak. Bár, jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között...

Apám hangjába fájdalom csendült. A harag egyre jobban nőtt bennem, mégse tehettem semmit. A bátyám meghalt. Megérdemelte. Ha nem gyűlölt volna annyira én se tenném. Viszont így is úgy is vissza kellett térnem. Mert a trón király nélkül maradt volna. Pedig pont ez volt, ami miatt menekültem.

-Nem is mondasz semmit? -kérdezte, mikor meggyőződött róla, hogy nincs hozzáfűznivalóm.

-Nem. Lenne értelme? Eddig sem volt.

-Sajnálom, hogy nem járhatod a magad útját, de a királyságnak szüksége van rád.

-Nem rám van szükségük... Hanem valakire, aki a trónon ül. De hogy ki az, az nekik nem számít.

-Igenis számít a bátyád jól tudta ezt. És ki kellene fejezned tiszteletedet.

Nehezemre esett, hogy ne ordítsam a fejéhez mindazt, amit a bátyám tett, hogy lássa mennyire nem érdemli meg senki tiszteletét sem. Meg amúgy is. Minek tiszteljek valakit, aki meghalt. A következő néhány perc kínos csendbe telt, míg elkészültem. Közben Hunter tanácsos is a köreinkhez csapódott. Ő volt apám jobb keze és tudtam egy nap az enyém is lesz. Hálás voltam neki, mert egyszer már kimentett egy szorult helyzetből. Mindannyiunkra komor hangulat borult. A királyok és királynék termébe mentünk. Itt voltak azok sírhelyei és emlékszobrai, akik a családunkhoz tartoztak. A bátyám szobra igazán élethűre sikeredett. Vörös fürtjei olyanok voltak mint nekem. Göndörek és hoszúak. Arca viszont jobban hasonlított anyánkéra. Ő születésemkor halt meg. Meghajoltam, de nem időztem sokáig. Mi hamarabb lehetett elhagytam a termet és minden mást is. Úgy gondoltam meglátogatom Aleát és Dent. Akkor talán kissé megnyugszom...

Alea szemszöge:

Egyfolytában azon járt az eszem mit tehetnék. Sok minden eszembe jutott. Miért nem szóltak nekem semmit? Valaki elmondhatta volna mi folyik itt... Mi van, ha Brett annyira megsebesítette őket, hogy nem élték túl? Erre gondolni se bírtam. Egyedül én vagyok a hibás mindenért. Ám ekkor fordult a kulcs a zárban. Tudtam, hogy be vagyok zárva, és most még jobban megijedtem. Ám szobanövények voltak a szobámban. Nem ismertem őket nagyon de tudtam, hogy aköré tudom fonni, aki belép egy pillanat alatt. Aztán talán valahogy kijutok innen és megkeresem Dent és Redet, már ha még élnek. Ha meg nem akkor nem bánom tegyenek velem, amit akarnak.

Megfeszültem. Ám le is fagytam, amint megláttam Redet. Tetőtől talpig végigmértük egymást. Mindketten megdöbbentünk. Red úgy meredt rám mintha most látna először én meg biztos voltam benne, hogy most látom őt először. Végül én törtem meg a csendet.

-Te...te.. herceg vagy?

-Nos.. igen, de te..

Akkor megkönnyebbültem. És sok minden értelmet nyert. Odarohantam hozzá, meg sem várva mit akar mondani és szorosan magamhoz öleltem.

Red szemszöge:

A szívem egyre hevesebben vert. Nem tudtam mit fog szólni ha megtudja, de erre végképp nem számítottam. És azt hiszem szükségem volt erre. Így hát én is átkaroltam. Majd mikor szétváltunk nem nézett rám. Lélegzet elállítóan szép volt. Én kértem, hogy vörösben legyen. A szemem és a hajam színe volt az egyetlen amit anyámtól örököltem. Így hát szerettem ezt a színt. De rajta... Nehezen tudtam levenni róla a szemem mégis csak kis idővel később vettem észre a szemében a könnyeket.

-Alea. Mi a baj? Történt valami?

-Nem.. Nem én csak.. nagyon megijedtem. Féltem, hogy valami történt veled, vagy.. vagy Dennel.

Most én húztam magamhoz.

-Semmi baj. Semmi sem történt. El kellett mondanom, de.... de képtelen voltam rá. Nem volt könnyű életem és nem akartam, hogy mások sajnáljanak. És legfőképp nem akartam herceg lenni, király pedig még annyira se. De megváltoztak a dolgok. Én csak normális életet akartam.

Emellett nagyon sok minden volt még, amit nem mondtam el. Például hogy mennyire féltem attól, hogy Alea elmegy. Egy nap biztosan. Az angyalok mindig is szabad szelleműek voltak, nem tudtak volna bezárva élni. És én sem akartam, hogy maradjon. Mert neki jobb volt így..