Az egyre erősödő hányingerrel (és Marlene társaságával) karon öltve ültem a Mundgó várótermében. A recepciónál ücsörgő nő éppen azzal foglalatoskodott, hogy tökéletesre kenje ki a száját rúzzsal. Én éppen azon dolgoztam, hogy ne rókázzak és igyekeztem nem foglalkozni a kellemetlen érzéssel a mellkasomban. Úgy éreztem, hogy becsaptam Siriust.

Megígértem neki, hogy várunk a családalapítással, erre megint itt ülök a kórházban. Reménykedtem benne, hogy csak szimplán lebetegedtem és azért jött rám annyiszor a hányhatnék. Nem mintha ellenemre lett volna egy apróság, csupán rettegtem Sirius elvesztésétől.

Ahogy kimondta a barátnőm az ítéletét, miszerint várandós vagyok a képzeletem azonnal szárnyra kapott. Lelki szemeim előtt megjelent egy (Siriusra kísértetiesen hajazó)kisfiú képe jelent meg. A pöttömöt azon nyomban el is neveztem Castornak. Sirius néhány hete, éppen a csillagok alatt ülve mesélte, hogy a családjukban szinte mindenkit egy-egy csillagról neveztek el. Ha jól emlékeztem, a Castor csillag nem messze volt a Szíriusztól. Úgy okoskodtam, hogy talán ez jelent valamit, esetleg szerencsét hoz majd a kicsinek.

Marlene egyre többször fordult meg nálam. Aznap reggel is éppen kint kávéztunk a teraszon.

- Én tényleg nem értelek – sóhajtotta a barátnőm. – Komolyan Castornak akarod elnevezni a kicsit?

- Mégis mi bajod van ezzel a névvel?! – értetlenkedtem.

- Hát csak olyan fura... tisztára, mintha egy mardekáros lenne! – kirobbant belőlem a nevetés.

- Jesszus, Marls! – kacagtam továbbra is.

- Ne röhögj már! – bökött oldalba fancsali arccal. – Egyébként meg Siriusnak sem fog tetszeni a Castor név.

Ez a mondat elég volt arra, hogy elvegye a nevetéstől a kedvem.

- Még mindig nem mondtad el neki?

- Fogalmam sincs, hogy kellene – sóhajtottam. – Emlékszel, hogy nem akar gyereket?

- Zaza, Merlinre! – sóhajtotta. – Soha nem tudhatod, hogy mit fog mondani.

- Tudom, de... - kezdtem bele, amikor Sirius baglya az ölembe pottyantott egy levelet. Marlene kíváncsian nézett rá a pergamenre.

- Te, ezt Sirius küldte?

Bólintottam. Marlene láthatta az aggodalmat az arcomon, így angolosan távozott. Remegő kezekkel nyitottam fel a levelet, de nem volt benne sok köszönet.

Zendaya!

Döbbenten pislogtam. Sirius nagyon-nagyon régóta nem hívott a teljes nevemen. Értetlenkedve pislogtam ki a könnyet a szememből.

Elég sokat gondolkodtam a napokban. Egyedül érzem magamat és még egy újabb évet követelnek tőlem. Azt akarják, hogy még egy ideig maradjak idekint. Tudjuk jól, hogy ez egyikünknek sem lesz jó. Se neked, aki odahaza van, se nekem idekint.

Csupán annyit akartam kérni tőled, hogy legyél boldog. A közöttünk lévő viszonynak pedig így semmi értelme sincsen, hogy nem vagyunk együtt. Én nem alkalomadtán akarok boldog lenni és nem hiszem, hogy ez neked jó lenne. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy részemről vége van a dolognak.

Sajnálom.

Sirius

Üveges szemekkel szorongattam a kezemben a gyűrött levelet. Látszódott rajta, hogy Sirius sírva írta meg, átáztatta a könnyeivel és csak utána küldte el nekem.

A fájdalom lassan kezdett el lüktetni a mellkasomban. Ismét egyedül maradtam egy aprócska darabbal Siriusból. Gyereket vártam tőle, amiről ő nem tudhatott. Nem tudhatta, ennek ellenére elárulva éreztem magamat.

A még nem gömbölyödő hasamra pillantottam. Egy aprócska életre kellett vigyáznom, az utolsó ajándékra, amit Sirius Blacktől kaptam.

***

Marlene és Remus éppen heves gesztikulálás közepette magyarázták, hogy beszéljek Siriusszal.

- Nem mondom el neki, Remus - sóhajtottam fáradtan és unottan kortyoltam bele az orrom alatt ülő limonádéba. - Csalódna bennem.

- Ez a gyökér képes volt itt hagyni téged! - villant meg Marlene pillantása. - Nehogy már neked legyen miatta lelkiismeret furdalásod!

A lányra néztem. Az utóbbi idő segített megvilágosodnom a felől, hogy ő az a barát, akit mindenki kíván magának. Segíteni akart nekem, ellenben tudtam, hogy nem mondhatom el Siriusnak a dolgot. Vagyis elmondhattam volna, de eszem ágában sem volt. Ha arra nem volt képes, hogy személyesen tegye ki a szűrömet, akkor nem gondoltam, hogy én bármi mással tartoznék neki. Tehát ha annyira akarom, akkor kisajátíthatom a babámat, nem?

- Marlsnek igaza van - mondta Remus nagy komolyan. - Tényleg el kellene mondanod neki. Mégis csak ő az apja...

- Aki képes volt itt hagyni - meredtem magam elé. Egyre dühösebb lettem Siriusra. – Remus, megfosztott még a gondolattól is, hogy valaha anya lehetek.

- Zaza... - akadt el Marlene lélegzete. - Én... Merlin lyukas bugyijára! - sóhajtotta és szorosan húzott magához. Megöleltem és igyekeztem nem elsírni magamat.

- Valamilyen szinten meg lehet őt is érteni - jegyezte meg Remus halkan. A tekintetünk Marlennel egyszerre villant a sápadt arcúra. - Ne értsetek félre! - emelte fel védekezően a kezét. - Nem így kellett volna kezelnie a helyzetet. Ellenben egy kisgyerek egy újabb támadási felületet biztosított volna a halálfalóknak.

Félrepillantottam.

- James mégsem utasítja el egy gyerek ötletét - feleltem halkan.

- Az egészen más. James családi környezete...

- Tudom jó, hogy milyen volt Sirius családja! - csattantam fel dühösen. Remus meglepetten pislogott rám. - De ez semmire sem mentség. Ő jobb ember volt... legalábbis úgy hittem, hogy az! - sziszegtem, majd felálltam és felvettem az utazó-köpönyegemet. - Mennem kell. További jó szórakozást - mosolyogtam a barátaimra.

- Nem akartalak megbántani - szólt utánam Remus.

- Nem is vettem fel - mosolyogtam rá, majd pedig távoztam az étteremből.

***

Otthon egy ideig a falat bámultam, amikor halk nevetést hallottam.

- Alex! Ne már - kacagott fel egy lányhang, majd hangos, cuppogó hangok jutottak el a fülemig. - Mennem kéne.

- Nem akarsz inkább velem aludni? - tette fel az öcsém a kérdést.

- Én...

- Na, Fanny - nyújtotta el az öcsém a szót.

- Szerintem is maradhatnál vacsorára - jegyeztem meg hangosan, miközben a lépcső felé indultam. Ott egy összegabalyodott párocskát pillantottam meg. Az öcsém kócosan hajolt a lány fölé. Megérezhette, hogy jövök, mert igyekeztek szétrebbenni, mindezt kevés sikerrel. Ennek pedig az lett a következménye, hogy szépen legurultak a lépcsőről.

- Szia Zaza - nézett fel rám az alulra érkező Alex. Szórakozottan figyeltem őket.

Alexról egy szőkés-barna hajú lány állt fel fülig vörösödve. Az öcsém a tarkóját vakargatta, majd felém fordult.

- Meg tudom magyarázni...

- Ennek igazán örülök. Csakhogy én nem az apád vagyok, hanem a testvéred - forgattam a szemeimet.

- Fanny, ő itt a nővérem, Zaza.

- Tudom - bólintott. - Mr. Black felesége - a mondat szíven ütött.

Mr. Black felesége.

- Csak a menyasszonya - javítottam ki mosolyt erőltetve az arcomra. - Zendaya Ross.

- Fanny Schweizlichgern - mondta mosolyogva.

Nagyon helyes kislány volt. Göndör, szőkésbarna haja a háta közepéig ért és hatalmas kék szemek ültek a szív alakú arcában. Nem volt olyan alacsony, de magasnak sem mondtam volna. Éppen Alex válláig ért. Egy pöttyös felsőt viselt fekete farmerral és egy sültkrumpli mintájú zoknival.

- Tetszik a zoknid - vigyorodtam el és már előre láttam, hogy jól ki fogok jönne Fanny-val.

***

A kezem a gyerekszoba ajtajára kúszott, majd nyeltem egyet és benyitottam rajta. A pillantásom a Sirius által a falra festett mintákra esett. Arra, ahogyan a festmény szarvas – kutya – farkas trió játszik. A szobában nem változott semmi, én pedig úgy döntöttem, hogy nem is fog.

A kicsi imádni fogja ezt a szobát. Tennem kell róla, hogy így legyen, nem fogadhatok el más alternatívát. A kis Castor nem tudhatja, hogy az apja itt hagyta, majd úgy kell nevelnem, hogy Siriust egy hősnek gondolja.

A pillantásom megállapodott a plüss kutyán, amit Sirius még Mattnek vehetett. Rá néztem és döntöttem: ha törik, ha szakad, felnevelem ezt a kis ajándékot, akit itt hagyott nekem. Neki nem lesz hozzá köze – csupán megadta nekem azt, amit akartam. Egyébként se akart gyereket, tehát még saját magának is szívességet tett.

Gondolatmenetemet egy ingerült csengőszó szakította félbe. Unottá varázsoltam az arcomat és kinyitottam az ajtót, ami mögött James Potter alakja magasodott. A szemüveges széles vigyort villantott rám.

- Zaza! Rég láttalak, hogy vagy?

- Megvagyok – vontam vállat. – Gyere nyugodtan beljebb.

- Kösz szépen. Sirius merre jár?

- Amerikában.

- Vissza is ment? – kérdezte csalódottan James, majd sóhajtott és lehuppant a konyhaszigethez tartozó székre. – Kár. Mesélj, mi történt, amíg mi távolt voltunk?

- Sirius visszament és... - Jamesre néztem. Tudtam, hogy ő és Sirius olyanok egymásnak, mint a testvérek. Elmondaná rögtön neki, ha elárulom, hogy babám lesz.

- És? – nézett rám kíváncsian.

- Meg kell ígérned, hogy egy árva szót sem szólsz erről Siriusnak!

- Tartom a számat – ígérte.

- Megint terhes vagyok.

- Gratulálok – lelkesedett James. – Mennyi idős?

- Hányadika is van pontosan?

- Április huszonhetedike.

- Akkor lassan négy hetes lesz – feleltem. James lágy mosollyal könyökölt le az asztalra.

- Én is szeretnék egy gyereket. Szerinted Lily...

- Biztos bele menne – mosolyogtam rá Jamesre.

- Van még valami.

- Honnan veszed?

- Az arcodra van írva. Siriusszal kapcsolatos, ebben egészen biztos vagyok.

- Szakított velem – meredtem üveges szemekkel maga elé. – Nem akarják visszaengedni Americából, így ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

- Tessék? – James szemeiben megcsillant a méreg. – Gyereketek lesz – mutatott rá a teljesen nyilvánvaló tényre.

- Nem, James. Csak nekem – feleltem halkan. A férfi rám nézett, majd megölelt, belőlem pedig kirobban a zokogás. – Sze... szeretném, ha... ha te... te lennél... a... a... keresztapja – szipogtam. – Megtennéd?

- Ez a legkevesebb – mondta halkan. – Akarod, hogy beszéljek Sirius fejével?

- Semmi szükség rá. Így... így egyszerűbb lesz minden – töröltem meg a szememet. – Tudod jól, hogy Sirius nem akart gyereket.

- De akkor sem teheti ezt – dörmögte. – Csak keserűséget okoz mind neked, mind magának. Hol ebben a logika?

- James, egy éve alig látjuk egymást.

- És akkor mi van? – fortyant fel. – Annyira összeilletek!

Megvontam a vállam.

- Kérsz egy kávét?

***

A Mundgó várójában ültem. Ma volt az első komolyabb vizsgálatom Dr. Harrisnél. Az ajtó kinyílt és beszólítottak, én pedig beléptem. Egy fiatal orvos ült az asztalnál, én pedig köszöntem. Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy milyen veszettül jóképű, bár ez nem nagyon tudta megmozgatni a fantáziámat. Magasnak gondoltam, kócos, szőkés haja és barna szemei voltak. Arcán szakáll, vonásai markánsak, válla széles.

- Á, Miss. Ross – mosolygott rám barátságosan. Barna szemei melegen csillogtak. – Hogy van?

- Hányósan – feleltem. Dr. Harris elnevette magát és felállt.

- Kérem, üljön ide fel, majd dőljön hátra. Előbb vegye le a talárt – intézte hozzám a szavait. Úgy tettem, ahogy kért. – Gyakran szokott hányni?

- Eléggé. Furcsálltam is, az előző alkalommal nem voltak ilyen gondjaim.

- Á, szóval már jött egy baba – nevetett fel.

- Elveszítettem a kicsit. Tudja, a halálfalók...

- Sajnálom – mondta. Neki valahogy el tudtam hinni, tényleg sajnálja. – De akkor majd most jobban vigyázunk rá. Mit gondol, fiú vagy lány?

- Kisfiút szeretnék – feleltem.

- Ha szeretné, bejöhet az apa is – nézett rám.

Nem fakadok sírva. Nem fakadok sírva. Nem fakadok sírva.

- Nem jött. Tudja, auror és...

- Óh, bocsásson meg – csóválta a fejét és intett egyet a pálcájával, majd vett le egy kis vért.

Néhány percig így maradtam, majd arra figyeltem fel, hogy Dr. Harris magában hümmög.

- A kicsi teljesen egészséges. Szerintem a másik baba beteg lehetett – szólalt meg. Megdermedtem. – A kórlapjából kiindulva kremutiliszes lehetet.

- Kremutilisz?

- A születése után nem sokkal meghalt volna, s az sem kizárt, hogy magát is a sírba vitte volna a szülés. Ez a kis harcos tökéletes egészségi állapotnak örvend – közölte. – Egyen sok zöldséget és vitaminokban gazdag ételeket. Mennyit szokott dolgozni?

- Sokat? – értetlenkedtem.

Dr. Harris bólintott.

- Augusztusig dolgozhat. Utána hagyja abba. A sok stressz nem fog jót tenni semelyiküknek sem. Június hetedikén várom kontrollra.

- Viszont látásra.

- Viszlát – intett mosolyogva, én pedig távoztam. Közben pedig keserűen emésztgettem a gondolatot: kis híján a halálomat jelentette a világ legnagyszerűbb ajándéka.

***

Apu háza előtt ácsorogtam és igyekeztem magam meggyőzni, hogy kopogjak.

- Zena? – nyílt ki az ajtó, benne az apámmal.

- Szia. Rég láttalak, úgyhogy gondoltam átugrom – csacsogtam. – Hogy vagy?

- Én jól, te viszont fura vagy – vonta össze a szemöldökét. – Mi a baj, kislányom?

- Bejöhetek?

- Gyere csak – intett, én pedig beléptem, majd hírtelen felé fordultam.

- Várandós vagyok.

- Megint? – villant rám a tekintete és megcsóválta a fejét. – Lehetnétek kicsit felelősségteljesebbek. Mi lesz, ha...

- Szakítottunk, Apu – mondtam halkan.

- Mihez akarsz most kezdeni? – tette fel a teljesen logikus kérdést.

- Mindenképpen megtartom – feleltem halkan. – Tudod, én remélem, hogy Sirius visszajön és meggondolja magát.

- Biztos vagy te ebben? Úgy értem, egy kisbaba nagyon nagy felelősséggel jár!

- Tisztában vagyok vele. De ki tudja, még meddig élünk? Háború van nálunk, ki akarom a lehetőségeimet használni. Ráadásul beleőrülnék abba, ha egyedül kéne maradnom.

- Inkább együtt fogsz élni egy ilyen döntés eredményével?

- Szeretem Castort – feleltem magabiztos hangon. Apa rám emelte a tekintetét.

- Castor? És ha kislány lesz? Arra még nem gondoltál?

- Nem igazán.

- És van valami ötleted?

- Pollux – vágtam rá.

- Pollux?

- Szerintem aranyos név.

Apából kirobbant a harsogó nevetés.

- Én inkább tiszteletet parancsolónak nevezném.

- Majd Pollynak becézem – öltöttem rá nyelvet és mély beszélgetésbe folytunk a gyereknevekről. Én pedig hosszú hetek óta először éreztem magam egy egészen kicsit boldognak. 

Sziasztok!

Így utószóként csak annyit szeretnék kérni, hogy ne utáljatok olyan nagyon... én igyekeztem, de nem jött össze:'(

Bocsi