Becca Smith

Másnap reggel,ahogy az orvos mondta kiengedtek a kórházból. Persze előtte egy halom papírt alá kellett írnom,és megvárni a zárójelentést. Így volt már 10 óra is mire ténylegesen is el hagyhattam a fertőtlenítő szagú épületet. Louis türelmesen végig várta velem ezt az egész macerát. Nem beszéltünk,van egy sejtésem,hogy akármit is akar mondani,nem itt akarja.
Beszálltunk a kocsiba. Hirtelen elleptek az emlékek,ahogy ott ülök a kormány mögött és a velem szembe jövő autó nem áll meg,hanem egyre jobban közelít. A kezem remegett,és úgy éreztem hogy előbb gyalogolok haza,minthogy tovább maradjak ebbe a kocsiba. Ez olyan,mint amikor eszel valamit,majd később valamilyen oknál fogva kihányod. Ez egy rossz emlék lesz számodra,és tudatosan nem eszel több olyat,noha nem az étel a hibás.
-Ne félj!-fogta közre remegő kezeimet. -Itt vagyok veled,és vigyázok rád.-erről az első repülős utazásunk jutott eszembe. Akkor is hasonlót mondott. Most már hittem neki. Bízom benne,így abba is,hogy vigyázz rám.
Aprót bólintottam,mire az egyik kezével még mindig az enyéimet szorította,a másikkal pedig beindította a járművet.
-Jobban örülnék,ha mindkét kezed a kormányon lenne inkább.-jegyeztem meg.
Kuncogott,de vette a célzást és most már nyugodtabban indultunk el. A fejemet az ablaküvegnek döntöttem,és úgy néztem a mellettünk elsuhanó épületeket. Kis idő múlva feltűnt hogy kezd ismeretlen lenni a környék.
-Hova megyünk?-kérdeztem. Nem paráztam,hogy hova visz,mert talán nem akar elrabolni.
-Majd megtudod.-válaszolt sejtelmesen.
Aha. Tovább kocsikáztunk. Már elhagytuk Londont is. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a lábamon. Megöl a kíváncsiság hogy hova megyünk. Louis-n egyáltalán nem látszott semmilyen érzelem. Maga elé meredve bámul ki az üvegen és összepréseli ajkait,azaz nagyon koncentrál valamire. Feltehetőleg az útra. Egy kavicsos útra fordulunk le,ami egy ösvényen vezet végig minket. A fák és bokrok amik mellett elhaladunk,teli vannak virággal. A kedvenc évszakom a tavasz,mert csodálatos látvány amikor a természet újra növeszti magát,és virágba borul minden. A kocsi megállt,mi pedig kiszálltunk. Ahogy a tekintettem a padra esett,eszembe jutott minden. Ez az a hely,ahova elhozott az első randinkon.
-Tudom,hogy most nincsenek csillagok,de attól még festői ez a hely,nem?-szólalt meg,amikor már az eget pásztáztam. Igaza van. Ha több művészi véna szorult volna belém,már itt ülnék egy papírlappal és ecsetekkel,hogy ezt a látványt megörökítsem.
-Miért hoztál ide?-ültem le a padra,ahova ő is követett.
-Beszélgetni egy nyugis helyen.-válaszolta tömören.
Egy ideig érezhető a feszültség,ami köztünk vibrál. Én nem tudom,hogy miről akar beszélni velem,na jó van sejtésem. Az ujjaimat tördelem,ahogy mindig is szoktam,ha ideges vagyok,és nyugtalan. Hogy lehet felkészülni A beszélgetésre,amiben biztos,hogy rólunk lesz szó. Mit akarok én?-teszem fel magamnak a kérdést. Továbbra is vele akarok maradni,miközben tudom,hogy Briana még mindig nem kedvel,és nem nézi jó szemmel a kapcsolatunk? Akarom,hogy a gyerekünk mellett maradjon? Szeretném,hogy apja legyen? Ha lemondok Louis-ról,lesz-e más aki tudja őt pótolni? Egyet tudok. Azt akarom,hogy Louis boldog legyen,akár velünk akár nélkülünk. Már csak egy kérdés maradt. Ő mit akar?
-Becca.-fordult felém hirtelen. Úgy látszik összeszedte a bátorságát. Ahogy most már én is. Akármi lesz is a beszélgetés végén,túl leszünk rajta,és mázsás súlytól válik meg a szívünk. Legalábbis ebben bízok.-Nem tudom,hogy emlékszel-e,de mondtam egy s más dolgot,miközben te aludtál.
-Én ilyenre nem emlékszem.-adtam az ártatlant. Tudom,hogy nem szép dolog ez tőlem,de azt akarom,hogy itt és most is mondja a szemembe amit akkor mondott.
-Áhh.-mordult fel,amitől halk kuncogás szaladt ki a számon. Ő is mosolyra húzta a száját,amitől a szívem hevesebb dobogásba kezdet.-Szóval tényleg enyém a baba?-tért a lényegre.
-Nem. Amikor jöttem el tőled,elrabolt egy vámpír,és most az ő ivadékát hordom.-csak kicsit háborodtam fel.-Mégis kié lenne,Louis?-emeltem égnek kezeim.
Eléggé nyugodtnak látszik,ahhoz képest hogy én már egyetlen kérdéstől felhúztam magam.
-Jó. Megértettem. Az enyém.- csak ennyit válaszolt. Néma csendben ültünk egymás mellett. Hogy tehet fel,ilyen hülye kérdést? Az egyik kezem a hasamra simítom. Az csöppnyi élet,itt bennem,a mi babánk. Ránk fog hasonlítani. Ha játszadozók a képzeletemmel,mindig egy nagy kék szemű,szőke,hullámos hajú kislányt látok magam előtt. Még nem állapították meg a nemét,de én sejtem,hogy kislány lesz. Olyan nyugodt.
-Meg kell értened engem is.-ma nagyon ijesztgetős kedvében van. Feléje fordulok teljes testemmel,ezzel jelezve,hogy várom mit szeretne mondani.-Eleanor-ral majdnem négy évig együtt voltunk. Azt hittem ő életem nagy szerelme,már az eljegyzést terveztem,amikor ő közölte hogy nem akar velem lenni,ő a karrierjének akar élni. Nagyon összetörtem. Magamba fordultam,és mihelyst egy szabad napom volt,azt se töltöttem józanon. A világ azt hitte,hogy most végre kiélem a fiatal korom,de nem. A bennem tátongó nagy ürességet próbáltam eltüntetni. Az egyik ilyen kocsmai látogatásom során ismerkedtem meg Briana-val. Először csak pótlásként tekintettem rá,de ahogy egyre jobban megismertem úgy gondoltam adok neki egy esélyt,hátha tényleg ő lesz a következő igazi. Aztán jött azaz éjszaka...-egy pillanatnyi csend áll be.-Na tudod,azaz éjszaka. És pár napra jöttem rá,hogy ez nem lesz olyan amit én szeretnék így szakítottunk. Aztán olyan három hétre rá hívott fel,hogy terhes. Elárulom,hogy az elején neki sem hittem el,hisz azért három hét után szólni?! Addig bárki mással összefeküdhetett. Féltem,hogy csak ki akarja használni,hogy van pénzem és rám kenni,hogy én vagyok az apa. De hosszú beszélgetések és vitatkozások után elhittem,hogy tényleg én vagyok az. Amikor elő közvetítésben bejelentettem hogy valóban apa leszek már akkor tudtam,hogy nem akarok ilyen életet a gyerekemnek,se a nőnek aki felneveli. Ezért is örültem amikor a menedzsment feldobta a szünet ötletét és a többiek is helyeslően bólintottak rá. Azt hittem egy kicsit magam mögött hagyhatom a fényűző életet,és csak a gyerekemmel foglalkozok majd. Aztán megjelentél te. Te voltál aki visszahozta belém az életet. Most már sajnálom,hogy nem volt merszem előbb lépni. Nem is tudom honnan jött azaz idióta ötletem,hogy kössünk szerződést Briana-val. Annyit tudok,hogy nagyon kétségbeesett voltam,mert sem Freddie-t sem téged nem akartam elveszíteni. És ez még mindig így van. És amikor végre összeszedem a bátorságom,és ide jövök,hogy bocsánatot kérjék,és együtt találjunk megoldást a problémánkra,azzal kell szembesülnöm,hogy eladtad a házad és Harry barátomnál talállak meg. Ép eszű ember arra gondol először ,amire én is gondoltam. Remélem tudod,hogy nem gondoltam egy szót se komolyan abból amit mondtam. Én szeretlek! Téged,Freddie-t és a kis babánkat is.

Csak kikerekedett szemekkel néztem rá. Nem számítottam arra,hogy bármikor is ennyit fog beszélni. Az elején fájt,ahogy azt kellett hallanom,hogy milyen boldog volt Eleanor-ral. De el kell fogadnom,hisz a volt barátnői mind hozzá tartoznak,a múltjához. Viszont meglepet,hogy milyen nyíltan beszélt ezekről a kapcsolatokról. De jobb most tisztázni mindent,mint később. Az is meglepet,hogy a vége fele már nem vonta kétségbe hogy övé a gyerek,hanem már úgy beszélt róla,mintha már köztünk lenne.
-Szóval akkor elfogadod,hogy tiéd a baba....-hagytam a levegőbe lógni a mondat befejezését.
-És veled együtt. Mert szerettelek,szeretlek,és szeretni foglak,-jelentette ki olyan mély érzelmekkel,amilyet még sose hallottam tőle. A szívem megremegett,a gyomromba lévő pillangók vad csapkodásba kezdtek,és valahol a felhők felett éreztem magam boldogságomban.- meg a hasonló dumák.-tette hozzá,ezzel tönkretéve a meghitt pillanatot.
-Louis William Tomlinson!-csattantam fel.-Te egy akkora seggfej vagy! Irtó nagy szerencséd van,hogy én még így seggfejként is szeretlek!
Arcára kiült a szokásos Tomlinson huncut vigyor. Mérgemben egy kislányosat csaptam a mellkasára,mire csak játékosan feljajdult,majd nevetésbe tört ki. Nem bírtam tovább,vele együtt nevettem. Annyira hiányzott már ez a felszabadultság amit vele érzek. Mikor elhallgattunk egymásra néztünk. Közelebb csúszott hozzám a padon,mondjuk eddig se ült olyan távol. Egyik kezét arcomra simította. Ösztönösen lejjebb hajtottam a fejem,de ő állam alá tévé két ujját felemelte és továbbra is az igéző tekintetét az én szemeimbe fúrta. Az arcom jobban hasonlíthat most egy paradicsomra. Mintha most lennénk először ilyen helyzetben.
-Megcsókolhatlak?-suttogta.
Aprót bólintottam megadva az engedélyt. Nem tétovázott sokat. Lecsap ajkaimra. Eleinte gyengéden,tapogatózva,olyan első csók. Majd a szenvedély,a külön töltött hónapok,a hiány érzete váltotta fel. A szívem amibe az üres,fekete lyuk tátongott,most újra kiegészült és színes lett. Magam előtt láttam az egész folyamatot. Mindenhol tűzijátékok színezték az bennem lévő sötét eget. Visszakaptam a másik felem,most vagyok igazán egész.
-És hányadik hétben járunk?-kérdezte,mikor ajkaink elváltak.