Becca Smith

-Szia.-szólaltam meg rekedt hangon. A torkom kiszáradt,és attól féltem mégse hallja,de akkor gyönyörű kék szemeit rám emelte.
-Becca?-a hangja megremegett.-Várj,hívok egy orvost!-kapott észbe és kirohant.
Hát oké. Még ki-be csukogattam szemeim,a hirtelen világosság miatt. Nem tudom hogy sikerült a fekete mélységből kikerülnöm,de örülök neki,hogy most már ébren vagyok. Louis tért vissza egy orvossal. A szemüvegéről Harry Potter jutott eszembe idősebb kiadásban.
-Jó napot kívánok,Miss. Smith!-köszöntött.-Hogy érzi magát?
-Jó napot doktor úr! Jól,köszönöm.-krákogtam.
-Azért elvégzünk pár rutin vizsgálatot.-tanulmányozott egy lapot amit az ágyam végéről vett el.-Kérem addig fáradjon ki!-szólt Louis-nak.
Láttam rajta,hogy nem szívesen de kiment. Az orvos megvizsgált és megnézte a sebeimet. Azt mondta,hogy ma még bent tartanak megfigyelésen,de holnap reggel már haza mehetek.
-És a baba?-kérdeztem mielőtt kilépett volna az ajtón.
Aggódtam mert nem beszélt róla,így megijedtem,hogy valami baja esett,amiről nem akarnak beszélni.
-Minden rendben vele.-küldött felém egy nyugtató mosolyt.
Megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt. Ennek nagyon örülök,mert nem akarom elveszíteni.
Az orvos távozott,de a szoba nem maradt sokáig üres. Az ajtón Roxy és Hannah rontott be,mögöttük Harry és Louis. A két szőke lány egyből rám vetette magát és ölelgettek meg puszilgattak. Ők a családom. Nem merek belegondolni min mehetek keresztül ebben a...mennyi időben is?
-Mennyi ideig nem voltam magamnál?-érdeklődtem.
-Körülbelül öt órát.-nézet az órájára Roxy.
Kicsit megnyugodtam,hogy nem napokig feküdtem eszméletlenül. Nem kellett a baleset részleteiről érdeklődnöm,mert nagyon is emlékszem hogy mi történt előtte és a baleset pillanataira is. Onnantól homály az egész hogy beraktak a mentőbe.
-Nem is zavarunk tovább,majd holnap reggel eljövünk érted.-mondta Roxy egy óra múlva.
Nem sok mindent csináltunk,kicsit beszélgettünk,de inkább csendben ültünk.
-Rendben. Vigyázzatok magatokra!-szóltam utánuk.
Egyedül Louis maradt. Kérdőn meredtem rá.
-Ne maradjak?-még sose láttam őt ilyen félénknek,de most jobban teszi,hogy így meghúzza magát. Ha azt hiszi,hogy azok után amiket mondott,egy dallal és kis beszéddel kiengesztelhet,akkor nagyon mellélőtt. Hah! Még a végén azt hiszi,hogy majd ez mindig majd így lesz,de nem! Én olyan lány vagyok akinek harcolni kell a szívéért. Na jó,pontosítok,a szívem már az övé,ezért csak a bocsánatomért kell. Tudom,hogy nemcsak ő a hibás mindenért,de most kifejezetten jó őt okolni.
-Jól mondod,nem kell.-mondtam egy csöppet sem kedvesen.
A remény a szemeiben kialudt,a vállai leereszkedtek. Csalódott. Ez inkább fájdalmat okozott mint kárörömöt.
-De holnap eljöhetsz értem.-szóltam utána.
Rám nézet és a csillogás visszaköltözött szemeibe.
-Itt leszek.

Bocsánat,hogy ennyit késtem,és van még merszem ilyen béna részt hozni. De akár hiszitek akár nem ennek a fejezetnek háromszor álltam neki,mire elnyerte végső formáját. Ritkán van velem ilyen,de nem jött az ihlet. :/
A következő fejezet (remélem) ennél eseménydúsabbra sikerül és hosszabbra. :)
xxxEszty Tomlinson