Ahogy kiléptek a teremből és bezáródott az ajtó, rövid ideig teljes csend volt, majd Nnoitra kinyújtóztatta a karját a feje felett és gúnyosan megszólalt.

– Érinthetetlen, meg a faszt. Csak a szerencséjén múlt, hogy túlélte, amikor utoljára találkoztunk.

– Neked nem lesz szerencséd, ha nem fogod be a szádat – morgott Grimmjow, már kifelé menet. Ingerült volt, de türtőztette magát Yve miatt. Valami azt súgta neki, hogy bármilyen szívesen rendezné le ezt az ügyet Nnoitrával, előbb Yve, majd ő is bajba kerülne miatta.

Magát nem féltette, bármilyen rossz lett volna, ha megbüntetik egy olyan söpredékért, de Yve más téma volt. Úgy tűnt, szorosan hozzátartozik Aizenhez, ami tovább forralta a vérét, de nem tehetett semmit. Ott akarta hagyni az egész társaságot, mielőtt valami rosszabbat tesz annál a néhány goromba szónál, mondjuk torkon ragadja Nnoitrát és falhoz vágja, ahogy már az első megszólalásakor érdemelte volna.

– Minek véded azt a ribancot? Láthatóan nem szorul rá. – Ulquiorra és Yammy, akik feladatot kaptak Aizentől, már távozóban voltak, de Ulquiorra visszalépett az ajtóból és lefogta Grimmjow kezét, amikor kardot akart rántani az asztal túloldalán lévő Nnoitrára.

– Grimmjow, nincs harc – fogta le a csuklóját, és addig bámult rá kifejezéstelen zöld szemével, amíg Grimmjow fogcsikorgatva el nem eresztette a kardot. Ulquiorra akkor elengedte őt, vetett egy fegyelmező pillantást a másik férfira is, majd intett Yammynak és kimentek a teremből.

– Ez is faszért képzeli magát Aizen helyettesének – sziszegett Grimmjow, ahogy feldúltan, senkire se nézve kiment utánuk. Haragvó gondolatokkal volt tele a feje. Gyűlölte maga körül az egész nyomorult világot, a gúnyolódó Nnoitrát, az őt megfékező, tudálékos Ulquiorrát, és főleg Aizent, amiért elrabolta tőle Yve-et. Yve-et, aki eredetileg hozzá tartozott és akiről nem mondott le olyan könnyen.

*

Még akkor is dühös volt, amikor napokkal később, Ulquiorra és Yammy visszatérte után úgy döntött, ő maga veszi a helyzetet kezelésbe. Szüksége volt egy jó harcra, hogy helyrebillenjen, és a célpont, Kurosaki Ichigo tökéletes volt erre.

A büntetés, amit a felelőtlen és engedély nélküli akció, valamint a veszteségek miatt kapott, kijózanította. Tosen megfosztotta a fél karjától, amit képtelen volt regenerálni, Aizen pedig a számát és rangját vette el tőle; megnyomorítva és megszégyenítve kiűzetett az espadák közül.

Yve-vel mindezek után nem találkozott, mintha a nő egészen felszívódott volna Las Nochesből. Aizen mellett volt, amikor végrehajtotta a büntetését, és Grimmjow-nak még azt a szégyent is el kellett viselnie, hogy Yve végignézte, mit tesznek vele. Gyűlölte, hogy azt a leplezetlen, fékezhetetlen rémületet látta az arcán, mert Yve-et korábban sosem látta félni.

*

Yve csak addig tartotta magát, amíg kettesben nem maradt Aizennel, akkor azonban nekiesett. Elveszítette a higgadtságát Grimmjow szenvedése láttán és rákiáltott a trónján ülő, kifejezéstelen pillantású férfira.

– Mégis hogy merted ezt tenni vele?! – Yve nehezen uralkodott magán, egyre az a gondolat cikázott az agyában, hogy rátámad Aizenre, de cseppnyi józansága megállította: abban a formájában talán meg se karcolhatta volna, valamint azzal nem segít Grimmjow-n, ha megöli Aizent, csak számára jelentett volna elégtételt. Keze a kardja markolatára fonódott, de még nem rántotta elő. Szembefordult Aizennel, aki lustán a tenyerébe támasztotta az állát és felvonta a szemöldökét.

– Nem engedelmeskedett az utasításaimnak, Yve. Ez igazán kis ár volt érte.

– Hogy voltál képes?! – Yve ajka remegett a dühtől, a szeme villogott. – Grimmjow hűséges volt hozzád!

– Meggondolatlanul és engedély nélkül ment az élők világába, amivel gondot okozott. – Aizen türelmesen beszélt, kis érdeklődés tűnt fel addig közönyös arcán, ahogy Yve tombolását figyelte. A nő nem tudhatta, hogy mindent előre megfontoltan követett el Grimmjow-val szemben; megölni vagy végleg megnyomorítani nem akarta, de amit kapott, elég volt, hogy megtörje a büszkeségét és lehűtse kissé, mert mindig nehéz volt vele bánni.

Nem lehetett könnyedén engedelmességre bírni, mert gyakran ment a saját feje után, Yve azonban mintha ezt nem látta volna, csak nem akarta figyelembe venni. Aizen a reakciójából megbizonyosodott, hogy bármi, ami a volt hatos espadát érinti, milyen érzékenyen hatott rá, ebből képes volt előnyt kovácsolni.

Yve-et nem hatotta meg a magyarázata. Remegve, visszafojtott indulatokkal állt Aizen előtt. Kivicsorította a fogát, szép arca egészen eltorzult a haragtól, felfedve azt a ragadozót, amivé válni tudott, ha rákényszerítették. Küzdött, hogy megőrizze a hidegvérét, de felélte a tartalékait, amikor mozdulatlanul nézte végig Grimmjow kínzását. Nem szaladt oda hozzá, nem állította meg Tosent, nem szállt szembe Aizen parancsával, de amikor látta, hogy leégeti róla a hatos számot, elpattant benne valami.

Eleresztette a kardját, helyette a férfi gallérját ragadta meg és közel rántotta magához. Yve Aizennel szemben, szorosan a trón élőt állt, széttett lábai közé ékelődött. Magához húzta a fejét és olyan közelről sziszegett rá, hogy nem tudott egyszerre mindkét szemébe nézni.

– Soha többé ne emelj kezet rá!

– Ne félj, nem áll szándékomban. Grimmjow elbukott, nincs oka újra a színem elé kerülni. – Aizen, annak ellenére, hogy Yve milyen hevesen támadt neki, higgadt volt, a mosoly sem tűnt el az arcáról. Kíváncsian várta, hogy a lány mit tesz és meddig tart ki a harag vezérelte meggondolatlansága. Könnyedén kiszabadulhatott volna, de kíváncsi volt, így hagyta, hogy a ruhájába markoljon és hosszú, hegyes körmét a kulcscsontja finom bőrébe mélyessze. Vér serkent a karmok nyomán, ami beszennyezte Aizen fehér ruháját, de ő továbbra sem csavarta ki Yve csuklóját, hogy kiszabaduljon. – Nem kell ilyen hevesnek lenned, Yve, végül is nem halt meg.

Te viszont meghalhatnál végre, gondolta Yve, még erősebben szorítva a férfi ruháját, karmait mélyen a bőrébe vájva.

– Ez fáj – nevette el magát Aizen, amitől Yve-nek hideg futkosott a hátán és végül enyhített a szorításon, pedig korábban arra gondolt, hogy elkapja a nyakát és elroppantja a férfi csigolyáit. Aizen teste nem volt olyan ellenálló, mint egy arrancaré. Yve-hez képest törékenynek és esendőnek számított, de a nő csupán azért tudott hozzáérni, mert Aizen engedte neki. Yve, hiába volt ezzel tisztában, akkor egy percig egyszerűen nem gondolt rá. Elborította a vak gyűlölet és a tehetetlenség miatti harag. Bántani akarta Aizent, ahogy ő bántotta Grimmjow-t, de nem volt képes annál többre, mint hogy a ruháját szorongatta egyre kisebb erővel.

– Reméltem is, hogy fáj – sziszegte, alig mozgatva az ajkát –, szenvedést akarok neked okozni.

– Csodálom, hogy ennyire őszinte vagy. – Aizen megfogta a nő kezét, egészen finoman, de képes volt lefejteni az ujjait magáról. – Meg sem kell erőltetnem magamat, hogy olvasni tudjak benned. Nyitott könyv vagy, Yve – mosolygott rá Aizen –, épp ezt kedvelem benned. Mondd, hogy akarsz még ártani nekem? – Hátrébb hajolt és a ziháló arrancar szemébe nézett. – Esetleg arra gondolsz most, hogy sajnálod, amiért az előbb nem próbáltál meg megölni? Ki akartad törni a nyakamat, ugye? – Aizen lenyomta Yve kezét maguk közé. – Meg kellett volna próbálnod, amíg lehetőséged volt rá, de így csak megkímélted magadat egy újabb kudarctól.

Yve érezte, hogy roppannak meg a csontok a csuklójában Aizen ujjai alatt. Amikor a férfi kiengedte a spirituális energiáját, hatalmas súlyként nehezedett rá és összecsuklott a trón előtt. Aizen ekkor sem eresztette el, a karjánál fogva tartotta, másik kézzel felhúzta a fejét, hogy a szeme kibukkanjon az arcába hullt hosszú barna tincsek alól.

– Téged nem akarlak bántani, mert eddig semmi okot nem adtál rá. Maradjon is így, rendben, madárkám? – Elengedte és hagyta lehanyatlani Yve kezét, amikor a csuklója már természetellenes szögbe csavarodott, de az állát továbbra is tartotta, egyenesen Yve szikrázó, egészen sötét szemébe nézett. – Nem hallottam.

– Baszd meg magad – pihegte a lány –, nem vagyok a madárkád.

– Ezt a szép beszédet is Grimmjow-tól tanultad? – Aizen megcsóválta a fejét. – Nem is baj, hogy nem fog többé veled érintkezni.

– Mire készülsz? – Yve nehezen vette a levegőt; a nyomás a mellkasán elviselhetetlennek tűnt. Izzadság gyöngyözött a halántékán és folyt le a maszkja alatt, ahogy próbálta tartani a szemkontaktust.

– Kapsz egy kis munkát, hogy ne érj rá miatta aggódni – mondta Aizen, végre megszüntetve a spirituális nyomást az arrancaron, és amikor eleresztette az állát, Yve rongybabaként csuklott össze a lábai között.

*

Aizen ezután nem engedte el őt maga mellől, Yve pedig, aki, miután kijózanodott a csapástól, újra tisztes távolságot tartott Aizentől, ha kénytelen volt beszédbe elegyedni vele. Csodálatos volt a vakmerősége, ami még a túlélési ösztöneit is felülírta, de a józan esze végül ismét működésbe lépett. Hálás lehetett, amiért olyan könnyen, látható sérülések nélkül megúszta a szóváltást: az, hogy Aizen összetörte a lelkét, emellett nem számított.

Szinte állandóan mellette volt, amit a másik két kísérője, Loly és Menoly nem néztek jó szemmel. Az a két csitri mindenkire féltékeny volt, aki felkeltette Aizen figyelmét; emiatt támadtak rá a fogságba esett Inoue Orihimére is (Aizen érdeklődött a képessége iránt, amivel helyreállította Grimmjow karját, a számát és közvetetten a rangját is az espadák között, bár azt Grimmjow maga szerezte vissza, amikor a helyére kinevezett új hatos espadát kivégezte), és kivételezett helyzete miatt Yve sem kerülte el az érdeklődésüket. Loly Aizen megszállottja volt, Menoly pedig szinte ellenkezés nélkül követte őt, mintha nem lett volna a saját tettei felett hatalma.

Abból sem tanultak, hogy Grimmjow, bár nem kedvességből, de mindkettejüket elintézte Orihime zaklatása miatt, és csak a lány érthetetlenül jó szívének hála maradtak egyáltalán életben, aki használata a gyógyító képességét rajtuk a támadás után. Két olyan személy, aki már visszatért a halálból, sérthetetlennek, Aizen szolgálatban állva pedig felsőbbrendűnek képzelte magát, és az elvakult Loly, aki Yve érkezése óta kevesebb figyelmet kapott Aizentől, riválist látott a nőben.

Mintha nem figyeltek volna oda Aizen rá tett megjegyzéseire az érinthetetlenségéről vagy csak nem tanultak volna az Orihiménél elkövetett hibáikból, Loly egyszer meglökte Yve karját a folyosón, amikor ő a szobájába igyekezett, és szembetalálkozott a lányokkal.

– Nagyon sajnálom – mondta Loly tettetett sajnálattal –, nem tudtam, hogy a ragyogó Yve nem képes minket kikerülni.

– Épp elég széles az út, hogy elférjünk, ha nem akarsz belém ütközni – mondta Yve higgadtan. A válluk összeütközése nem okozott fájdalmat, de a szándékosság nem kerülte el a figyelmét. Menoly aggodalmas pillantást vetett Lolyra, amikor megállt Yve-vel szemben és összehúzott szemmel meredt az arcára.

– Ugyan, neked valószínűleg egész Las Noches nem lenne elég széles, hogy az önteltségeddel együtt elférj benne! Miért hordod fenn annyira az orrodat, Yve? Talán fáj ránk nézni? – Loly kezdte levetni a tettetett kedvességet és nyíltan ellenséges tekintettel méregette Yve-et, aki szintén megállt és lenézett a tőle fél fejjel kisebb lányra. Gyorsan felmérte a helyzetet, és sóhajtott, amit a másik Yve felsőbbrendűsége újabb kifejezésének tulajdonított, és dühösen fújt egyet, a könnyű légáramlat megemelte fekete frufruját.

– Nincs okod számonkérni a tetteimet. Ha megbocsátasz. – Ezzel elindult, egy utolsó pillantást vetve a fortyogó Lolyra és a sápadt Menolyra a háta mögött, de higgadt válasza csak még inkább felidegesítette a lányt. Yve nem ült fel a provokációnak, ellenben kellemetlen helyzetbe hozta a kötekedő Lolyt, aki nem hagyta magát és elkapta Yve karját, hogy ne engedje elmenni.

Yve megfordult és egyenesen a lány sötét szemébe nézett. Látta a pillanatnyi diadalt az arcán, ami újabb sóhajra késztette. Elege volt belőle, hogy mások azt képzelték, szabadon megérinthetik, nem tisztelve sem a személyes terét, sem egyébként fenyegető kisugárzását. Nem akart konfrontálódni a lányokkal, de már belefáradt. Ha Loly ki akarta hívni, megkaphatta, amire vágyott, de Yve biztosra vette, hogy nem számolt a következményekkel.

– Eressz el és menj tovább – szólt rá halkan, végig a lány szemébe nézve. Menoly, aki érzékelte Yve változását, nagyot nyelt és megrántotta a társa ruháját.

– Loly! – sziszegte. – Elég, gyere már! – Loly azonban lerázta magáról.

– Azt hiszed, megmondhatod nekem, mit csináljak? – Kivillantotta a fogát beszéd közben. Szorosabban kulcsolta az ujjait Yve kezére, igyekezve összeroppantani a csontjait, de a marka nem volt olyan erős, mint Yve-é, és egyelőre nem okozott kis kellemetlenségnél erősebb fájdalmat. – Szállj le a magas lóról, Yve, nekem csak Aizen nagyúr parancsol.

– A te nagyurad elég világosan fejezte ki magát velem kapcsolatban – mondta Yve, továbbra sem emelve fel a hangját. Olyan érzelemmentesen beszélt, ami a levegő is megfagyasztotta maguk körül. – Legalább rá hallgass és eressz el, ne kelljen még egyszer mondanom.

– Azt hiszed, különleges vagy? – csattant fel a lány, csavarva egyet Yve csuklóján. A körmét Yve bőrébe mélyesztette, de a hierrója megakadályozta, hogy bármilyen sérülést okozzon, ahhoz keményebben kellett volna próbálkoznia. – Fogalmam sincs, hogy mit lát benned, de ne képzeld, hogy jobb vagy nálunk!

– Pontosan tudod, hogy jobb vagyok – fűzte hozzá Yve hidegen, lapos pillantást vetve a lányra. – De ez nem érdekel, nem akarok veletek harcolni.

– Ezt vond vissza! – kiáltott rá Loly. Menoly, aki nem tudta figyelmen kívül hagyni Yve megváltozott kisugárzását, összeszorított szájjal, két kézzel igyekezett Lolyt elrántani tőle, amíg még megúszhatták a komolyabb összetűzést. – Hagyjál már, Menoly! – vicsorgott Loly a barátnőjére. – Még nem fejeztem be! Ez a picsa azt képzeli, hogy több nálunk és méltóbb Aizen nagyúr figyelmére! Ideje, hogy valaki helyre tegye! – sziszegte, újabbat csavarva Yve csuklóján, aki megunta a lány játszadozását és a kezére tette a kezét. Rámarkolt az ujjaira és olyan erősen szorította össze, hogy az ízületek hallhatóan pattogni kezdtek, Loly ujjai pedig kiegyenesedtek, természetellenes merevséggel mutattak a mennyezet felé. – Hé! Eressz! – kiabálta Loly, másik kezével igyekezett lefeszegetni magáról Yve kezét, végül, amikor sikertelen volt, mellbe vágta, hogy ellökje magától.

– Loly! – Menoly a falig hátrált, amikor Loly újra meg akarta ütni Yve-et, ő azonban lefogta a másik kezét is és a feje fölött tartotta a levegőben. Yve hidegen, összehúzott szemmel pillantott a vergődő arrancarra, majd összekulcsolta a fejük felett kinyújtott ujjaikat, és olyan erősen markolt a kezére, hogy Loly felüvöltött. Minden ujja hátrafelé hajlott, nagy fájdalmat okozva neki, Yve pedig olyan erősen tartotta, hogy meg sem bírta mozdítani a kezét. Egy rúgást kísérelt meg, hogy szabaduljon, de a cipője csak súrolta Yve lábszárát, nem tudta megingatni.

– Elég volt? – kérdezte Yve halkan. Hallotta Loly csontjainak ropogását és hangos lélegzetét.

– Eressz el, ribanc! – pihegte Loly. – Ezért megfizetsz.

– Te kezdted, ne csinálj úgy, mintha te lennél az áldozat – mondta Yve ugyanolyan fojtott hangon, közel Loly arcához. – Tűnj a szemem elől – engedte el a lány mindkét kezét, ami ernyedten hullt az oldalára.

Loly sajtó ujjait mozgatta, próbált életet lehelni beléjük, a megerőltetéstől izzadság folyt le a fél arcán. Menoly közelebb lépett és átkarolta a vállát, nem nézve Yve szemébe; ő nem akart részt venni ebben. Loly túl lobbanékony volt és gyakran kereste feleslegesen a bajt, amit ő, tisztában léve saját képességeivel, igyekezett elkerülni. Loly azonban ilyen megaláztatást nem tudott szó nélkül hagyni. Zaklatott, dühvel telt tekintetét továbbra is Yve-en nyugtatta, és amint újra visszatért az élet a végtagjaiba, egy szempillantás alatt arcon ütötte őt. A tenyere nagyot csattant Yve bal arcán, ahol a madárkoponya nem óvta, gyorsan terjedő pirosság bontakozott ki Loly ujjai alatt.

– Ribanc! Aizen nagyúr hallan– – Loly nem tudta befejezni, amit mondani készült, mert Yve torkon ragadta, és csak egy hörgés jött ki a száján, mielőtt átrepült a folyosón és a szemközti falnak csapódott, pókhálószerű repedéseket keltve maga alatt. Csak azért nem törte át a falat, mert Yve, aki már előtte állt, nem akarta, hogy messzebbre menjen.

A fájdalomtól elakadt lélegzetű Loly hunyorogva igyekezett felülni, fehér vakolat szitált a hajába minden mozdulattól. Yve vetett egy pillantást az oldalt álló, reszkető Menolyra, és amikor a szőke lány bizonytalanul elindult felé, amint kartávolságon belül volt, megragadta a ruháját és földhöz vágta, hogy nyugton maradjon. Vele igazán nem akart foglalkozni, de ha volt olyan ostoba, hogy védeni akarta Lolyt Yve-vel szemben, némi figyelmet fordított rá.

Mindezek után Yve visszafordult Lolyhoz, aki felkönyökölt és megpróbált a falnak támaszkodva felállni. Szorongatta a zanpakutóját, egy kis tőrt, de mielőtt előhúzhatta volna, Yve kiverte a kezéből. Megragadta Loly egyik magasan ülő copfját és magához húzta a fejét, mielőtt újra a falba verte és gyomron rúgta az összecsukló lányt. Loly felköhögött és nagy adag nyálat köpött Yve elé a rúgás nyomán.

– Mégis mit akarsz neki mondani? Hogy rám támadtál? Hogy megkérdőjelezed a döntéseit? – Yve minden mondatot egy rúgással nyomatékosított, három újabb után Loly vért köhögött, ahogy próbálta elkapni a lábát, de Yve a kezére taposott és teljes súlyával ránehezedve leguggolt, a fájdalomtól nyöszörgő Lolyt újra megragadta és felrántotta magához. – Aizent a legkevésbé sem érdeklitek, akármit képzelsz is magadról. Addig törődik veled, amíg hasznodat veszi, de egy fegyelmezetlen, haszontalan hulladék vagy, aki képtelen felmérni a saját súlycsoportját. Ne beszélj nekem Aizenről – mondta Yve halkan, végig ugyanabban a tónusban, a szeme azonban elsötétült, magenta helyett vörösnek tűnt az arcát szabdaló árnyékok közt. – Ha még egyszer az utamba kerülsz, megöllek. Épp elégszer figyelmeztettelek, hogy hagyj engem békén. – Mivel Loly továbbra sem eresztette el a lábát, a másik kezére taposott, amíg ordítani nem kezdett, és a keze lehullt a combjáról. Akkor leszállt róla, de, mert Loly még mindig megpróbált felkecmeregni, Yve visszafordult hozzá.

– Rohadj meg, Yve – köhögött újabb adag vért a lány. Az egyik keze összetört Yve súlya alatt, a másikkal remegve támasztotta magát a betört falnál. A haja a szemébe hullott, megtépett copfja félig kibomlott Yve karmai miatt. – Aizen– – Yve két nagy lépéssel mellette termett és olyan erősen vágta falhoz, hogy ez alkalommal lyukat ütött rajta, Loly csak azért nem repült tovább, mert Yve a ruhájánál fogva tartotta. Loly nagyot nyekkent és elhallgatott, a szeme kitágult az ütés erejétől és benne rekedt a kifújni készült lélegzet.

– Hallgass! – vicsorgott rá Yve. – Maradj ott! – vetette oda az azóta talpra állt Menolynak. Ő végső elkeseredésében ismét megpróbálta megállítani Yve-et, de a cero, amit felé lőtt, túl gyengének bizonyult. Yve meg tudta ragadni és összemorzsolta a markában, vakító fényvillanással tüntetve el a nyomait.

Menolynak tátva maradt a szája. Nyilvánvalóan volt a köztük lévő erőkülönbség, és a resurrectionját leszámított leghatásosabb támadása kudarcot vallott. Nem tudta, mit tehetne még, hogy feltartóztassa, mielőtt megöli Lolyt, vagy mielőtt ellene fordul, Yve azonban nem törődött vele tovább. Elengedte az összetört Lolyt, Menolynak pedig csak annyit mondott, amikor elment mellette:

– Kapard össze és tűnjetek a szemem elől.

Menoly sápadtan, sokkoltan bámult rá és egy szót sem szólt, amikor Yve elment mellette, csak a háta mögött, néhány pillanat múltán ocsúdott fel és rohant oda a földön fekvő Lolyhoz. A fal romjai félig betakarták, a haját finom fehér por és törmelék fedte, az arcára vér és piszok tapadt. A tőre több méterre, elhagyatottan hevert a folyosón.

Loly csukva tartotta a szemét és halkan nyöszörgött. Nem volt eszméleténél, Menoly hiába próbálta magához téríteni. Végül felnyalábolta, átvetette a karját a vállán és vonszolni kezdte maga után, Yve-vel ellentétes irányban. Tudta, hogy nem jó ötlet kikezdeni Yve-vel, különösen nem az Orihimével történtek után, de Loly dühöngött, és a korábbi kudarc csak még inkább felbosszantotta. Yve érthetetlen fenyegetés volt a szemében, mint valaki, aki nagyobb, erősebb, jobb pozícióban lévő nála, és nem tudta elképzelni, mitől olyan különleges, amikor a szellemi ereje csekély volt (nem tapasztalt belőle sokat, mert Yve elnyomta), a kinézete sem volt figyelemreméltó, a modora pedig mindig hűvös volt, és Aizennel sem viselkedett olyan nagy tisztelettel, amit a férfi, csupán félelmet keltő volta miatt megérdemelt volna.

Lolyt bosszantotta, milyen fölényesen viselkedik, mintha egyenrangú lett volna Aizennel. Yve nem mutatott félelmet (az, hogy egyébként mennyire rettegett olykor a Kyouka Suigetsu miatt, remek álcája miatt nem volt szembeötlő), nem dühödött fel, egyáltalán, minden hiányzott belőle, ami jellemző volt a többi espadára. Hirtelen kitörése villámként sújtott le, és épp azért, mert mindig uralkodott magán, rémisztő és elsöprő volt.