– Hogy hívnak? – kérdezte a shinigami.

– Yve Deslubrante. – Az arrancar összeszorította a száját. Résnyire nyílt fél szemével a férfi arcát figyelte, másik szeme arca jobb oldalát elfedő maszk takarásából villant rá.

– Yve – ismételte meg a férfi halkan –, én Aizen Sousuke vagyok.

– Mit akarsz tőlem? – Yve óvatosan beszélt, magentaszín szemét végig a másikon nyugtatta. Egyetlen mozdulatát sem akarta elszalasztani, bár nem félt a shinigami oldalán lógó kardtól.

– Csupán beszélgetni, nem kell ennyire feszültnek lenned.

Hogyne volnék feszült, amikor betörtél a területemre?, gondolta Yve, ajkát még makacsabbul összeszorítva. Egy pillanatra lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet. Nem félt a férfitól, valami mégis nyugtalanította benne.

Két másik shinigami volt vele, pár lépéssel távolabb. Yve nem érezte a szellemi energiájukat; bölcsen visszafojtották, hogy az arrancar ne tudja felmérni, hárman együtt mekkora fenyegetést jelentenek rá. Las Noches falain kívül, a sivatagban találkoztak össze. Yve-et felkészületlenül érte a három férfi megjelenése, de senki sem számíthatott volna arra, hogy shinigamik tűnnek fel Hueco Mundóban, ahol nyilvánvalóan semmi keresnivalójuk sem volt.

– Miről akarsz beszélni velem? – kérdezte végül. Felmérte a helyzetet és megbizonyosodott, hogyha harc nélkül akar szabadulni, kénytelen lesz végighallgatni Aizent. A férfi elmosolyodott és tett egy lépést az arrancar felé. A látvány alapján nem becsülte le őt: lehetett törékeny nőtestben, a kisugárzása nem állt ezzel összhangban. Továbbra is Aizenen nyugvó pillantása félelmetes volt, nem illett szép vonalú arcához, akárcsak a félbetört madárkoponya, ami fejtetőtől orrig a fél arcát eltakarta.

– Erősnek és intelligensnek tűnsz – tárta szét a karját Aizen. Yve előtt állt meg, aki nem moccant, pedig zavarni kezdte a közelsége. Nem szerette, ha kartávolságon belül kerültek hozzá, ami nem is fordult elő gyakran.

Nyelt egyet, a férfi szemébe nézve az ajkába harapott, hogy kizökkenjen az Aizen közelsége okozta zavarból, és uralkodott magán; a kezét, ami a kardjára lendült volna, erőszakkal maga mellett tartotta. Aizen, aki érzékelte ezeket az apró változásokat, elmosolyodott. Elégedett volt a reakcióival, a fenyegető kisugárzású nő mégsem bizonyult sérthetetlennek.

– Nem vagy Hueco Mundo királyának alattvalója, ugye? – Kérdezte, mégis kijelentésnek hangzott, megszólaltatva egy vészjelzőt Yve fejében. Óvatosan válaszolt, lassan pislogott, olyan mereven nézve a férfi barna szemébe, mintha valamilyen fizikai erő gátolná, hogy másfelé forduljon.

– Nem tartozom Baragganhoz és nem ismerem el őt királynak – mondta, magát is meglepve az őszinteségével.

Yve sosem hódolt be Baraggannak és az ellene irányuló támadásokat is képes volt visszaverni. Olyan messzire kerülték egymást, amennyire csak a végtelen sivatag engedte. Az, hogy épp Las Noches körül járt, szerencsétlen véletlen volt, támadástól viszont nem kellett tartania, Baraggan nem keresett ellenfelet benne.

– Ó – szólt meglepetten Aizen –, akkor szerinted ki Hueco Mundo valódi uralkodója?

– Csak a gyengéknek van szüksége vezetőre, így én nem tudom megmondani. – Yve-et kezdte frusztrálni a beszélgetés. Kivicsorította a fogát, tovább torzítva egyébként szép arcát és leplezetlen haraggal fordult Aizen felé. – Talán te akarsz azzá válni, shinigami? – Aizen halkan felnevetett, ami megakasztotta.

– Sokkal okosabb vagy, mint gondoltam – nevetett tovább. Yve őszintén meglepődött. – Baraggan behódolt nekem – folytatta –, de téged nem kötelezlek rá, csak megkérdezem, nem szeretnél-e hozzám csatlakozni.

– Hogyan..? – A hír elképzelhetetlennek tűnt. Az öreg, arrogáns királynak nem akadt ellenfele egész Hueco Mundóban, ez a váratlanul felbukkant shinigami mégis azt állította, legyőzte őt. Yve hitetlenkedő pillantást vetett rá. Nem reagált időben, amikor Aizen előhúzta a kardját, csak arra volt lehetősége, hogy hátrébb ugorjon, vágási távolságon kívül kerülve a másiktól.

– Nem bántalak – mondta szelíden a férfi, aki felmutatta neki a kardját. – Csak arra kérlek, válaszolj: akarsz hozzám csatlakozni?

– Mégis miért tenném? – Yve elbizonytalanodott. Aizen kardját, majd magát a férfit figyelte, de nyilvánvaló volt, hogy nem támad rá. Akkor mégis mire készül? Yve olyan erősen harapott az ajkába, hogy vérezni kezdett, de nem törődött a fájdalommal. – Mit akar itt egy shinigami és nekem milyen előnyöm származik belőle?

Yve-nek minden lehetőség megfordult a fejében, hiába nem akart semmit Aizen Sousukétől. A gondolatok gyorsan váltották egymást; felvillant előtte a behódoltatott uralkodó, majd más arrancarok képe, és érezte, ő nem akar, nem fog olyanná válni. A büszkeségével ellentétes volt, hogy uralkodjanak felette, különösen nem egy kívülálló, akinek semmi köze nem volt Hueco Mundóhoz.

– Hatalmat kapsz, sokkal többet, mint amiről valaha álmodhattál. – Aizen, aki továbbra is feltartotta kardját kettejük között, lágyan beszélt, igyekezve meggyőzni őt, hogy amit mond, kívánatos számára. – Épp egy olyan arrancart kerestem, amilyen te vagy – folytatta –, erős, független, karizmatikus. Biztos vagyok benne, hogy jól megértenénk egymást, és hasznomra tudnál válni.

– Mégis mit vársz tőlem? – Yve nem tudta levenni a szemét a Kyouka Suigetsuról. Kiszáradt a szája.

– Közvetíts nekem a többi arrancar és magam között – mondta a férfi –, biztosan jobban hallgatnak egy közülük valóra.

– Nincsenek kapcsolataim – mondta Yve, véresre harapva a száját. Aizen észrevette, mit csinál és közelebb lépett hozzá. Hazudott, a véres, vicsorgó foga pedig elárulta.

– Ugyan, Yve, ne csináld ezt tovább – kérte egészen szelíden, amikor a lány ismét az ajkába harapott, hogy józan maradjon. Nehéz volt a feje, amióta a férfi elővette a kardját, és nem tudta, milyen hatalmat bocsátott rá, de megpróbált ellenállni. – Semmi rosszat nem várok tőled. Természetesen, ha nem akarsz mellettem lenni, elfogadom. Ez esetben el kell búcsúznunk egymástól és másokat fogok megkeresni. – A mások szót különösen nyomta meg, mintha egy gyenge pontot tapintott volna, és Yve érezte, hogy pillanatnyi hátrányba került a megingás miatt. Igen is volt, akit nem akart a shinigami közelébe ereszteni, mert meggondolatlanul viselkedett volna, de ezt sem szóval, sem tettel nem hozhatta nyilvánosságra.

– Nem fogadsz el nemleges választ, ugye?

– Vág az esze, mint a borotva – hangzott egy gúnyos kommentár a férfi háta mögül, egy magas, fehér hajú shinigamitól. Yve mindkettejüket megnézte magának. A beszélőn kívül egy kezét keresztbe tett, unott képpel álló, sötét hajú férfi volt még jelen, akit, úgy tűnt, nem érdekel kettejük beszélgetése, mégis minden szóra feszülten figyelt, várva, mikor avatkozzon közbe. Túlerőben voltak, legalábbis ezt akarták demonstrálni Yve előtt, de ő nem rettent meg: három shinigami, lehetett akármilyen erős, nem lett volna valódi ellenfél számára.

Aizen figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Csupán Yve-vel törődött, amióta megérkeztek hozzá a homokban. Elnézően mosolygott rá és tett egy kis csuklómozdulatot; a fény megcsillant a kardlapon, Yve-en hunyorgásra késztetve.

– Mondd, Yve, mire van szükséged? Amit kínáltam, nem hozott lázba.

– Csak nyugalmat akarok – mondta ökölbe szorítva a kezét. Fáradt volt ehhez a beszélgetéshez, amit Aizen észrevett rajta. Leeresztette és eltette a kardját, anélkül, hogy Yve rájött volna, mi volt a szándéka vele, és barátságosan rámosolygott.

– Akkor mit szólsz ehhez: nyugalmat adok. Soha többé senki sem fog téged zavarni, ha mellettem maradsz.

– És neked mi az előnyöd ebből? – Yve kifújt egy mély lélegzetet. Farkasszemet néztek a férfival. Nem szerette a mellébeszélést, egyenesen érdeklődött a céljai felől, ami, úgy tűnt, imponál a másiknak.

– Érdekesnek talállak – mondta –, szeretnélek közelebbről megismerni.

Ha még egy lépéssel közelebb jön, nem tudom, mit teszek, gondolta Yve, aki továbbra sem akart támadni, de nehezen viselte el a férfi közelségét. Továbbra sem engedte ki a szellemi erejét, ami fenyegetést sejtetett. Sokkal erősebb lehetett, mint amilyennek mutatta magát, Yve pedig, aki szerette elkerülni a felesleges harcokat, nem akart kockáztatni.

Megroggyant a válla. Utálta, amire készült, de ez volt a legbölcsebb megoldás.

– Csak egy beszélgetés, rendben? Rajtam nincs mit megismerni. – Yve magára vállalta a felelősséget, hogy érintkezzen a betolakodókkal, így meggátolta, hogy Grimmjow-nak akár csak a létezéséről is értesüljenek. Nem tudhatta, hogy ez már megtörtént, de legalább azt megakadályozta, hogy a shinigamik helyette esetleg őt vegyék célba. Ő nem tudott volna olyan higgadtan viselkedni, mint Yve, neki pedig már elege volt az összes felesleges konfliktusból.

– Máris sokkal érdekesebbnek bizonyultál, mint azt gondolnád. – Aizen rámosolygott, amitől Yve-nek elnehezült a mellkasa, mintha spirituális nyomás nehezedne rá, holott a férfi továbbra is elfojtotta a szellemi erejét. – Las Nochesben szoktál tartózkodni?

– Nem – mondta kurtán. Aizen felvonta a szemöldökét.

– Akkor mégis mit kerestél itt?

– Vadásztam. – Yve lesütötte a szemét. Nem szokott a palota közelébe menni, akármilyen prédát üldözött. Az aznapi kivételes volt, de már bánta, hogy nem hagyta futni a hollow-t, még akkor is, ha Grimmjow kigúnyolta volna. Ha nem megy oda, nem találkozik velük, azonban úgy tűnt, Aizen kereste őt, és valószínű volt, hogy bárhol megtalálta volna, akkor pedig jobb volt távol tartani őt az otthonától. Nem akarta, hogy a betolakodók a territóriuma közelébe kerüljenek. Hueco Mundo egészét a magáénak tartotta, de az otthona környékére különösen érzékeny volt, a körülötte elterülő néhány négyzetkilométert bárkitől megvédte volna.

– Szóval, ha jól értem – mosolygott Aizen tovább –, ha legközelebb kereslek, nem a palota közelében foglak megtalálni.

– Miért keresnél legközelebb? Nem adtam meg mindent, amit akarhatsz tőlem?

– Közel sem, Yve. – Ha Yve tapasztaltabb lett volna, észreveszi a mondat mögöttes jelentését, így azonban csak a felszínt látta: Aizen nem végzett vele, ő pedig kénytelen volt felkészülni a folytatásra. Lehunyta a szemét és összepréselt szájjal bólintott, a sebek fájdalmasan lüktettek az ajkán. – Ne rejtőzz el előlem.

– Eszemben sincs. – Yve felszegte a fejét, állta a férfi tekintetét. Szeretett volna véget vetni a találkozónak, de nem fordított volna hátat a másik háromnak.

– Vehetem beleegyezésnek? – Aizen továbbra is mosolygott rá, amitől Yve-nek borsódzott a háta.

– Vedd, aminek akarod – felelt kitérően, merev tekintetét a férfi arcán nyugtatva. Emlékezetébe véste minden vonását, hogy később se felejtse el, kivívva Aizen elismerő pillantását.

– Örültem a találkozásnak – mondta könnyedén, ahogy megfordult és az őt kísérő két másik shinigami felé igyekezett. – Még látjuk egymást, Yve.

Lássalak viszont a pokolban, füstölgött magában az arrancar, ahogy a távozásukat nézte. Nem támadott, nem lett volna értelme, így csak figyelt, amíg a három férfi alakja összezsugorodott a horizont felé menet, végül a sötétben egészen eltűntek a szeme elől.

Yve kifújt egy hosszan visszatartott lélegzetet. Vége volt. Találkozott Aizen Sousukével és egy karcolás nélkül megúszta, a férfi valamit mégis tett vele, és a változást Yve nem tudta mire vélni.

*

A második találkozásuk, ha lehet, még kellemetlenebb volt. Aizen Las Noches egyik termében fogadta őt, házigazdaként tetszelgett a számára idegen épületben. Teával kínálta Yve-et, aki meg se érintette az előtte álló csészét, és összefűzött ujjaira támasztva az állát egyre csak beszélt, amíg Yve feje zsongani kezdett, és a reakcióit figyelte. Az arrancar ugyanezt tette vele: igyekezett felmérni a beszélgetőtársát, és óvatosan kerülgette őt a válaszokkal.

Megpróbálták kiismerni egymást, amiben Aizennek nagyobb tapasztalata volt; Yve csak azt látta, milyen hatalmas a másik, milyen erősen visszafogja a szellemi energiáját, hogy ambiciózus tervei milyen károkkal járnak Hueco Mundo egészét tekintve, és végül, amikor a férfi elhallgatott, megköszönte a teát, és mindennel együtt, amit hallott, visszautasította. Aizen nem tűnt csalódottnak vagy meglepettnek. Lehunyta a szemét, halkan sóhajtott, és immár mosolytalanul nézett a vele szemben ülő nőre.

– Miért? – kérdezte végül. Yve viaskodott magával, de kimondta:

– Nem leszek szolga.

– Akkor válj királynővé – döntötte oldalra a fejét Aizen szelíd mosollyal. A tekintete hideg maradt, ami nem kerülte el Yve figyelmét, de csupán a hangsúly elég volt, hogy borzongjon miatta. – Hueco Mundo a lábaid előtt fog heverni.

– Nincs erre szükségem, Aizen. – Akkor először szólította meg, mindenféle melegség vagy kedvesség nélkül. – Megmondtam, azt akarom, hogy feledkezz meg rólam és hagyj ki a terveidből.

– Mit ajánlasz cserébe? – Aizen összefűzte az ujjait maga előtt, a hatalmasság mozdulata felkeltette az arrancar figyelmét. Túlságosan magabiztosan mozgott Las Nochesben, ami idegesítette Yve-et. Úgy csinált, mintha nem csak közéjük tartozó, hanem fölöttük álló lény lett volna.

– Hagyom, hogy azt tegyél, amit akarsz – mondta beletörődőn. Nem akart konfrontálódni Aizennel és bármennyire utálta magát, ez tűnt a legjobb megoldásnak. – Nem fogom megakadályozni.

– Milyen nagylelkű – mosolygott Aizen hidegen. – Legyen, elfogadom. Nem keresztezzük egymás útját többé, Yve, ha csak nem akarsz hozzám csatlakozni.

– Ettől nem kell tartanod, nem áll szándékomban.

Ha Yve igent mond, Aizen egyik számozott espadájává vált volna; erő tekintetében az elsővé és legfenyegetőbbé, de ő nem kért belőle. Haza akart menni, megfeledkezni a férfiról és a csatlósairól, akik akkor nem voltak vele a nagy csarnokban, de Aizen nem eresztette el olyan könnyen.

Őt nem kaphatta meg, ezért elvett tőle mindent, ami fontos volt neki. Megtalálta és megszerezte Grimmjow-t, Yve egyetlen és szeretett társát; megkörnyékezett és megtört minden más arrancart Hueco Mundóban, és elszigetelte Yve-et. Ahogy ígérte, békén hagyta őt, de mindent, amit ismert vagy fontos volt neki, apránként elvett tőle, és a nő egyedül maradt.

Vágyakozva nézett Las Nochesre, ahol az espadák voltak, és ahol még neki is volt egy szobája, amit gyűlölt látogatni. Aizentől kapta, mintha a férfinak joga lett volna ajándékokat osztogatnia az ő otthonában, de afféle elköteleződést sejtetett, amit Yve nem akart vállalni, és távol maradt a palotától.

Mégis, Aizen nyitva hagyta a kalitka ajtaját és a madárkája végül berepült rajta. A magány és addigi társasága hiánya vonzani kezdte Las Nochesbe, és amikor Aizennel találkozott, nem sütötte le a szemét, bármilyen erős volt a kényszer, hogy ne nézzen a férfi arcára.

– Nocsak, Yve – üdvözölte Aizen egy alkalommal, amikor összetalálkozott vele a palota folyosóján. Yve abba a szobába igyekezett, amit a magáénak tudhatott, Aizen pedig a tanácsterembe, félúton botlottak egymásba. A férfi mosolygott, amikor meglátta őt, de mintha számított volna a feltűnésére, különösebben nem érdekelte. – Meglátogattál? Egy kicsit várnod kell, amíg foglalkozni tudok veled, ha csak nem akarsz bejönni velem egy megbeszélésre az espadákhoz.

– Nem, nem hozzád jöttem – szűrte a fogai között Yve, aki a válaszból megértette, hogy most nem tud találkozni Grimmjow-val.

– Milyen kár. Legközelebb beszélgethetnénk – mondta a férfi távozóban. Engedte, hogy Yve elmenjen mellette, aki szinte menekült a szobába, és bezárta az ajtót maga után.

Úgy érezte, csapdába esett a palotában. Bárhogy igyekezett fenntartani a jó viszonyt, nem tudott igazán udvarias lenni Aizennel. Távolságtartó szavaiban és gesztusaiban sokféle érzelem lapult, amiket utált érezni: össze volt zavarodva, haragudott és félt, pedig Yve korábban meg se rezzent Aizen hatalmától. Nem tudta pontosan, mi változott. Nem lett kevésbé erős vagy bátor attól, hogy a társát elveszítette, mi több, Grimmjow átállása egészen vakmerő lépésekre ragadtatta.

Miatta volt akkor is a palotában, mert látni akarta őt. Beszélni akart vele, akármilyen apróságokról, mint korábban, és elhinni, hogy semmi sem változott, pedig Aizen és a másik két shinigami jelenléte a természet törvényei ellen valók voltak abban a világban.

Yve leroskadt a fal mellé tolt fehér ágyra és a kezébe temette az arcát. Fogalma sem volt, mit tegyen. Nem akart szövetkezni Aizennel, nem érdekelte a felkínált csalóka hatalom ígérete semé Csak vissza akarta kapni, ami az övé volt: Grimmjow-t, a nyugodt életét, Hueco Mundót, Aizen jelenléte azonban mindezek útját állta, és Yve volt olyan megfontolt, hogy ne akarjon ellene fordulni.

Sokáig maradt a szobában. Amikor végül leengedte a kezét az arca elől, a padlón elterülő keskeny holdfénykévét nézte, ami a magas ablakból vetült a lába elé. Állandó éjszakájukat Aizen Las Noches köré húzott mesterséges égboltjának napfénye váltotta fel, de mire Yve összeszedte magát, ismét besötétedett. Legalább ez ismerős volt számára. A napfény riasztotta, mint egy olyan élet töredékes része, amihez neki nem volt köze, és amitől igyekezett minél távolabb maradni.

Amíg egyedül volt, gondolkozott. Sorra vette az összes lehetőséget, de egyik sem volt kecsegtető: vagy magára marad, vagy Aizen oldalára áll és elviseli, hogy uralkodik rajta. A büszke Yve minden idegszála tiltakozott ez utóbbi ellen, de a magány nagyobb ellensége volt a shinigaminál, így végül elhatározta magát, de annyira dühös lett, hogy tehetetlenségében sírva fakadt. Utoljára akkor könnyezett, amikor elkapta egy homokvihar és port szórt a szemébe; ez a vak düh és kétségbeesés miatti sírás egészen más volt, és még mérgesebb lett, amikor rájött, hogy nem tudja abbahagyni.

Lefeküdt a bevetett ágyra, lassan lélegzett és igyekezett csillapítani magát. Hol a karjába csípett, hol az ajkát harapta, hogy a valódi fájdalom elmulassza, amit a lelkében érzett önmaga és az elvei elárulása miatt.

Yve végül elaludt és csak a reggel beszökő fényére tért magához. Fájt a feje, maszatos volt az arca és gyengének érezte a testét, mintha nem párnák, hanem kövek között aludt volna. Yve felült, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és megnézte magát a szemközti fal hosszú, keskeny tükrében. Látott már jobb napokat is, de miután megdörzsölte a szemét, úgy ítélte, a kinézete nem fog felesleges kérdéseket felvetni. Megigazította a haját, újból megkötötte kilazult övét és beleakasztotta az éjszaka levetett kardját, úgy lépett ki ismét a folyosóra.

Az előző napi célját nem teljesítette, de akkor nem bánta, hogy nem találkozott Grimmjow-val, szégyellt volna úgy a szeme elé kerülni, hogy a másik bármilyen gyengeség nyomát fedezhette fel rajta. A shinigamit akarta megtalálni, hogy beszéljen vele, bármennyire lehetetlennek tűnt még előző nap is elfogadni az ajánlatát. Yve megtört. Kikezdte az egyedüllét, amihez nem volt hozzászokva: Grimmjow, amióta csak adjuchasként egymásra bukkantak, mindig mellette volt, egyetlen rövid időszakot leszámítva, de Yve nem tudott többet elviselni annál a néhány hónapnál, ami eddig kijutott neki az ismerős arrancarok nélkül. Szabad madár volt, mégis vonzotta egy társ biztonsága, és amikor ezt a társat elszakították tőle, rájött, mennyire magára van utalva.

Az önfenntartás miatt sosem kellett aggódnia, ügyes és eredményes vadász volt a fizikuma ellenére, de túlságosan ragaszkodott a dolgokhoz, amik megszokottá és kedvessé váltak számára. Ugyanez személyekre is igaz volt, bár Yve nem sok mindenkivel találkozott; igyekezett kerülni a felesleges összecsapásokat, így nem lépett be mások territóriumába.

Yve nem szeretett harcolni, mert nevetségesen erős volt ahhoz képest, amit a kinézetéből következtetni lehetett, ezenkívül jó stratégának számított; törékeny teste miatt mindent alaposan átgondolt, sosem tett semmit ok nélkül. Ritkán kellett a resurrectionjára hagyatkoznia a küzdelmek során, ami még veszélyesebbé tette volna: sokszor elég volt egy-egy jól irányzott csapás, hogy az ellenfelét leterítse, de Yve, akit fárasztott a küzdelem, nem bocsátkozott értelmetlen harcokba, ellentétben a többi arrancarral, akik a küzdelem öröméért vagy a vérontás kedvéért estek egymásnak.

Egy világon, ami állandó csatározásból állt, és csak az erősek maradtak benne életben, Yve igazán különlegesnek számított. Túlnőtt az ösztönein és nem bántott másokat csak azért, mert elég ereje volt összezúzni őket, ellenkezőleg, visszahúzódott és szemlélődő maradt. Elemző szemmel nézett végig minden összecsapást a távolból, felmérte a résztvevőit, és jól ki tudta következtetni, kitől mit várhat, kiben bízhat, ki fogja menten elárulni, amint alkalma adódik rá. Ha lettek volna vezetői ambíciói, remekül csinálta volna, de Yve-nek nem állt érdekében, hogy követőket vagy alattvalókat gyűjtsön. Az egyetlen, akit közel engedett magához, Grimmjow volt, és Yve úgy érezte, nincs is szüksége rajta kívül másra.

A férfi lobbanékony, erőszakos és bárdolatlan volt, de jól kiegészítette Yve e téren mutatott hiányosságait, és amióta csak együtt voltak, ösztönzőleg hatottak egymásra. Erő és ész kapcsolata volt az övék, amit a megszokás és egymás megismerése sok apró szállal kötött össze. Yve Grimmjow mellett szeretett aludni, mint az evolúciójuk előtt, madár és macskaformában tették, biztonságot talált a karok között, amik annyi más életet vettek el.

Amióta nem érintkezett vele, a lyuk a mellkasán még súlyosabb hiányról tanúskodott. Yve úgy érezte, ismét kitépték a szívét, és mindezért Aizen volt a felelős: ha nem dönt úgy, hogy maga köré gyűjti és hadsereggé szervezi Hueco Mundo legerősebb arrancarjait, minden változatlan maradt volna, és neki nem kell olyan hiánytól gyötrődnie, amit azelőtt el sem tudott volna képzelni. Természetesnek tűnt, hogy Grimmjow és ő mindig ott lesznek egymásnak, az okozott veszteséget még mindig nem tudta feldolgozni.

Yve nem hitt Aizennek, amikor azt mondta, hatalmat és rangot biztosít neki csupán azért, mert mellette áll. Nem tudta, milyen elvárásai vannak vele kapcsolatban és miből gondolta, hogy kiszúrhatja a szemét üres ígéretekkel. Nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem vágyott magas pozícióra, mert ha akarta, megszerezhette volna magának. Kész lett volna kiállni Baraggannal, ha komolyan áhítozik a Hueco Mundo királynője címre, de Yve csak nyugalmat akart. Bezárkózott, amit mások félelemként értelmezhettek, de Yve egyedül a magánytól félt, semmilyen ellenfél meg nem riasztotta.

Aizen mintha pontosan tudta volna, mi a gyengesége és kivárta, amíg mindentől megfosztottan önként kereste meg, hiába tiltakozott annyira az ajánlata ellen. A tróntermében tartózkodott, amikor Yve megjelent előtte a nagy csarnok másik végén. Olyan távol voltak egymástól, hogy Yve játékbabának tűnt a trón magaslatáról, csak apránként nőtt ember nagyságúra, ahogy közeledett felé, Aizen azonban így is legalább egy fejjel magasabb volt nála.

Yve megállt a trónhoz vezető lépcsők előtt és felnézett rá. Utálta, hogy Aizen felette volt, ezzel is kimutatva a hatalmát, és a férfi ajkán játszó mosoly is nyugtalanította.

– Minek köszönhetem a látogatást, Yve? – kérdezte majdnem barátságosan, de Yve nem tudott ellazulni a közelében.

– Gondolkoztam – kezdte halkan, míg körbepásztázta a termet, a két másik shinigami, Ichimaru Gin és Tosen Kaname után kutatva. Egyikük sem tartózkodott odabent, amitől az egyébként is sivár csarnok még hidegebbnek és üresebbnek tűnt. Hiába sütött odakint a nap, sugarai nem hatoltak be az ablaktalan helyiségbe a palota mélyén, csupán halvány lámpák világítottak, holdfényt idézőn.

Aizen kivárt, a mosolya szélesedett. Megérte azokat az apró engedményeket tennie a lánynak: végül beröppent a kalitkába, amit előkészített neki. Tudta, hogy Las Nochesben töltötte az éjszakát, ami akkor először fordult elő. Jó jelnek vette, akárcsak, hogy több hét után önként szóba akart állni vele. Aizen számított erre a fordulatra, mégis kíváncsian várta, mit akar mondani; vagyis, hogy hogyan mondja ki a szavakat, amiket elég pontosan illesztett korábban a szájába.

Yve nagyot sóhajtott. Utolsó alkalma lett volna meggondolni magát, de már döntött. Tekintete az üres falakról visszatért a trónon ülő férfira és kimondta:

– Elfogadom az ajánlatodat, Aizen. Hajlandó vagyok hozzád csatlakozni.

– Milyen örömteli fordulat – döntötte oldalra a fejét a férfi a magasban. – Mi miatt gondoltad meg magadat, Yve? – Az arrancar nem tudta, mit mondjon. A félelem? A magány? Az elveszettség? A düh? Dac? Megbomlott önfegyelme? Szégyellte magát, hogy büszkeségét félretéve önként hajtott fejet a betolakodónak.

Ha Grimmjow látta volna, biztosan helyteleníti a tettét, de Yve sejtette, hogy a tőle is büszkébb férfit valami hatalmas csapás érhette, amiért kész volt behódolni Aizennek. Valószínűleg durva vereséget szenvedett tőle, mert Grimmjow mindig csak az erőre hallgatott és csupán a hatalmasabbak előtt volt kész fogcsikorgatva meghunyászkodni. Yve sosem élt vissza ezzel a helyzettel, pedig mindketten tudták, hogy erősebb Grimmjow-nál. Igyekezett nem gondolni rá, hogy az arca kifejezéstelen maradjon, de belül tombolt és szenvedett.

– Beláttam, hogy ez a legjobb döntés – mondta diplomatikusan. Aizen bólintott. Nem várt kevesebbet Yve Deslubrantétól, aki a legracionálisabb, leghiggadtabb, összességében leginkább tárgyalóképes arrancarnak számított.

Híján volt azoknak a rossz tulajdonságoknak, amik a legtöbb espadáját jellemezték: nem volt vérszomjas, nem volt öntelt, nem lelte örömét mások eltiprásában. Már-már emberi volt, emberi gyengeségekkel, amiket az őt megfigyelő Aizennek sikerült feltérképeznie az addigi beszélgetéseik során. Yve-et egészen más dolgok jellemezték, amik nem számítottak kevésbé rossznak, mint a pusztítás iránti vágy vagy a megszállottság: függő volt, társak, tárgyak, helyek, érzelmek függője, és nem tudta elviselni, hogy Aizen kimozdította a megszokott, biztonságosnak ítélt állapotból. A férfi elvett tőle mindent, amit ismert, hogy aztán a saját ajánlatával kárpótolja és ezzel hajtsa az uralma alá; kínált egy helyet, amit otthonnak nevezhet és egy kört, amihez tartozhat, Yve pedig, aki mindent elveszett miatta, kénytelen volt ebbe kapaszkodni.

– Nagyszerű – dicsérte meg Aizen, őszinte örömmel. A mosoly továbbra sem halványult az ajkán, ahogy végignézett a megroggyant vállú, összehúzott szemű arrancaron. – Várakozz a szobádban, amíg nem hívlak – kérte –, később mindent megtudsz majd az új szerepedről és feladatodról.

– Most is kész vagyok meghallgatni – mondta a nő, mire Aizen felvonta a szemöldökét. Számított rá, hogy ellenkezést tanúsít, és most már kóstolót is kaphatott, mi jár azért, ha valaki nem engedelmeskedik az akaratának.

– Kértem valamit, Yve. Várj a szobádban, amíg kereslek. – Aizen felszabadított szellemi energiája megrezgette a levegőt és két erős kézként nehezedett Yve vállára, szinte képtelenségnek tűnt talpon maradni. Yve érezte, hogy megroggyan a térde, de kitartott és állva maradt. Az arca riadt maszkká merevedett, ahogy pislogás nélkül bámult a vele szemben ülő férfira. Sokkal hatalmasabb volt, mint gondolta, pedig épp csak megsuhintotta a szellemi erejével. Veszélyes volt. Yve-nek muszáj volt vigyáznia vele és kétszer meggondolnia minden további cselekedetét.

Nagyot nyelt, bólintott, és amikor megszűnt rajta a spirituális nyomás, kiengedte ökölbe szorított ujjait. Válasz nélkül hagyta ott Aizent, ahogy visszabotorkált az ajtó felé. Nehezen engedett fel a teste merevsége: az agya továbbra is úgy érezte, vészhelyzet van és feszülten tartotta minden idegszálát. Mégis mi van ezzel az emberrel?, tért vissza a kérdés újra és újra Yve agyába, ahogy szinte oda sem figyelve ment végig a folyosón majd egy sor lépcsőn, hogy a szobájába jusson. Mégis mi van vele? És velem? Miért késztetett meghátrálásra csupán ezzel a kevéssel?

A túlélési ösztön erősebb volt a tudatos gondolatainál, de amint kikerült a veszélyhelyzetből, Yve egyre csak rágódott a viselkedésén. Nem akart gyengének tűnni, nem akart megalázkodni a betolakodó előtt, ő mégis elérte, hogy kis híján összerogyjon a szellemi erejétől. Értette már, mi késztette a többi arrancart visszavonulásra, és kivételesnek érezte magát, amiért Aizen vele eleinte igazán kesztyűs kézzel bánt, nem erőszakkal állította a maga oldalára. Vele másféle játékot játszott, de az eredmény hasonlóan fájdalmas volt, mintha harcban alulmaradt volna. Yve egy elmepárbajban vesztett, Aizen hitvány érzelmeinél fogva kötötte magához, és Yve hiába átkozódott, tudta, hogy vége van. Nem tehet semmit, ha csak meg nem öli Aizent, de abból, amit tapasztalt, belátta, hogy erre nem lenne esélye.

Az ölés gondolata szentségtelennek számított, de utolsó esélyként ott maradt tudata perifériáján.