Jamie POV

-De nem voltam boldog.-válaszoltam hasonlóan halkan néhány másodperc után. Igazából csak a múltkor jöttem rá, hogy nem járok sokkal jobban így, hogy megpróbálom elnyomni magamban az érzéseimet. Igazából mindegy, melyik utat választom., ha rosszul csinálom - és rosszul csinálom -, kirekesztett leszek. Talán változtatnék is a dolgokon, ha lenne hozzá elég bátorságom. Most viszont az a legfontosabb, hogy a Luke-féle krízishelyzetre megoldást találjak. -Miért, most az vagy?-kérdezte meglepett hangon.
-Akár így is hívhatjuk... Igen.-biccentettem a kérdésére válaszolva. Egy kicsit kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mióta van mire várnom. Luke jár a fejembe egész délelőtt ahelyett, hogy üres tekintettel bámulnék magam elé, ha pont nem a tanórára próbálok koncentrálni. A szünetben is folyton visszaszámoltam, mikor hallhatom újra a hangját, itt pedig folyton azon vagyok, hogy kitaláljak egy indokot, ami kapcsán újra láthatom. Amióta elindultam ezen az úton, úgy éreztem, egyszerűbbé teszem magamnak a létezést azzal, hogy magamtól az embereket. Most viszont élvezni akarok minden másodpercet, amit Luke-al tölthetek. Talán neki lesz igaza és részben tényleg újra boldog lehetek. Azt hiszem, ugyanúgy szükségem van rá, neki rám ebben a pillanatban.
-Akkor jó...-mondta halkan. Meglepettnek tűnt, pedig az igazságot mondtam. Nem vagyok valami jó az érzelmeim kifejezésében, ezt gondolom, már Luke is rég észrevette. De próbálkozom, keményebben, mint eddig akármikor. Remélem, hogy ezt is tudja.

-Minden az én hibám, érted? Talán ha jobban próbálkozok, ha csak egy kicsivel is többet foglalkoztam volna azzal, hogy a lányok váltsanak ki belőlem olyan érzéseket, mint a fiúk, akkor talán....-kezdett bele halkan. Sokáig én is magam hibáztattam, ahogyan most Luke is, pedig ennek igazán nincs már értelme. Időnként talán még most is ezt teszem, de pontosan tudom, hogy sem ő, sem én nem tudtunk volna megváltozni csak azért, mert a társadalom nagy része heterónak született. Én megpróbálom elrejteni, de így sem igazán tudok beilleszkedni. Luke a nehezebb utat választotta és még így is boldog, emiatt kezdtem újra ezen gondolkozni. Tényleg ő most a boldogságom forrása, az én saját napom, és minden erőmmel azon leszek, hogy újra lássam világítani.
Nem láttam az arcát, de az utolsó befejezetlen mondata után már szinte biztos voltam benne, hogy sír, vagy ha nem, rövidesen sírni fog. Először szorosabban öleltem magamhoz, aztán inkább felszabadítottam az egyik kezem, hogy hátulról a hajába túrjak, miközben az arcának nyomom az enyémet.

-Én itt vagyok. Ne rinyálj már.-Nem tudom, érek-e annyit neki, hogy ez segítsen valamit, de képtelen vagyok többet ajánlani. Az az igazság, hogy rám is bőven rám férne az efféle bátorítás. Elhajoltam egy pillanatra, hogy a pulóverem ujjával megtöröljem az arcát, aztán egy óvatos, de hosszú csókot nyomjak a legördülő könnycsepp helyére.
-Emlékszel, hogy a múltkor azt mondtad, hogy abnormálisan jókedvű vagyok, folyamatosan? Nos, tévedtél, ahogy látod.-sóhajtott fel, majd újra megölelt.

-Majd jobban leszel. Ez csak ideiglenes állapot. Elesel valamiben, aztán újra a régi vagy.-Legalábbis én még mindig ebben bíztam, és mióta beléptem ebbe a szobába, azon voltam, hogy ezt a tervet gyakorlatban is megvalósítsam. Újra magamhoz szorítottam, mikor megölelt, bár eddig úgy gondoltam, nem vagyok az az ölelkezős típus. Luke miatt elég sok mindent kellett újragondolnom mostanában, ezen már meg sem lepődöm.Biztos voltam benne, hogy egy esés tényleg helyrerázza majd, aztán újra a réginek érezheti magát. Ezért is jó, hogy összeszedtem az üvegdarabok nagy részét a szőnyegről, így kevesebb eséllyel sérül meg komolyan, mikor ez megtörténik.

-Igazad van. Megint.-sóhajtott fel.-Annyira köszönöm hogy vagy nekem.-suttogta halkan, majd idehajolt, és lágyan megcsókolt.Örültem, hogy bevált a tervem, és sikerült kirángatnom egy kicsit a depressziós hangulatából az öleléssel. Megkönnyebbülten visszacsókoltam, mikor végre kezdeményezni kezdett. Újra eszembe jutott, mennyire hiányzott Luke ezalatt a néhány nap alatt, amíg egyáltalán nem is láttuk egymást. Jó volt végre egy kis időt tölteni a családommal, de akármennyire is élveztem a visszatérést Kaliforniába, a suli ellenére örülök, hogy megint itt lehetek.
-Maradhatok még, vagy...?-kérdeztem kicsit később Luke arcát figyelve. Nem tudtam, mi lenne a jobb, ha egyedül hagynám, vagy ha itt lennék még egy kis ideig érzelmi támogatásként.
-Maradj még, kérlek.-válaszolt szinte rögtön, továbbra is halkan. Ha a rokonokat és a csodálatosan meleg időjárást nem számítjuk, a deszkapályáknak örültem a legjobban Fairfieldben. Itt ugyanis egyetlen egy darab sincs, persze ez nem is csoda, nem hinném, hogy a faluban vagy a környéken olyan népszerű sport lenne a gördeszkázás. Általában ezt is vittem magammal a telefonomon kívül, mikor "leugrottam a boltba" esténként, mintegy indokként, hogy meglóghassak kicsit otthonról. Úgy voltam vele, hogy jobb, ha inkább senki sem hallja, mikor Luke-al beszélek. Legrosszabb esetben pedig azt mondhatom, hogy a barátnőm, Lily van a vonal másik végén. Szinte mindenre volt egy tökéletes magyarázatom, mint az esetek többségében. Szerencse, hogy az egyszerűbb úton is sikerült elintéznem mindent.
-Beszélgessünk valami másról.-ajánlottam fel rövid gondolkozás után. Azt akartam, hogy jobb kedve legyen, hátha így egyszerűbben rendbe szedi magát. Legszívesebben persze tovább csókoltam volna a végtelenségig, de talán ebben a sebezhető állapotában nem ez jelenti számára a legjobb megnyugvást.

-És, neked milyen volt a hazautazásod?-kérdezte. Helyet foglaltam Luke mellett, mikor ő is leült az ágyára. Igazából nem sok dolog történt, amiről ne meséltem volna neki a telefonban meg úgy általánosságba véve sem csináltam a szünetben túl sok mindent. Az időm nagy részét a környéken töltöttem, mikor épp nem a szobámban, vagy valahol a házban tartózkodtam. Egyszer meglátogattam anyámat, amúgy meg a szokásoshoz képest egész sűrűn futottunk össze, gondolom az ünnepek miatt neki is több szabadideje maradt.
-Klassz. Azért hiányoltalak kicsit.-mondtam ki hangosan is, le sem véve Luke-ról a tekintetem. Kíváncsi voltam a reakciójára, valami pirulásos szerencsétlenkedésre számítottam. Bízom benne annyira, hogy tudjam, nem kell félnem, ha hasonló dolgot akarok közölni vele. Pontosan tudtam, mi lett volna a program, ha nem ismerem meg Luke-t hamarabb. Valószínűleg engedek a kísértésnek és visszamegyek a motel melletti klubba, hogy újrakezdjem az egészet. Borzasztó nehéz volt hátrahagynom, még most is emlékszem minden egyes alkalomra, mikor a pultnál ülve megrendelem az első italomat. Személyi nélkül persze, de ez köztudottan olyan hely volt, ahol nem ellenőrzik az ilyesmit.
-Nekem is hiányoztál.-mondta halkan. Luke végül tényleg hasonlóan reagált a kijelentésemre, mint előzőleg gondoltam. Vigyorogva figyeltem, ahogy elkapja a tekintetét, sőt még halkan fel is nevettem az arckifejezésén. Hihetetlen, hogy zavarba tudom hozni két szóval.
-Ehhez képest nem akartál beengedni.-tettettem sértődöttséget egy másodperc erejéig, de persze sosem tudnék rá emiatt haragudni. Sokféleképpen fel tud húzni, általában élvezi is ezeket az alkalmakat, de pontosan tudom, mennyivel egyszerűbbnek tűnik időnként az egyedüllétet választani.