Jamie POV (az előző rész folytatása :))

Ledobtam a rongyot a padra, aztán az ajtó mellett hagyott táskámból elővettem egy doboz cigit. Nem láttam füstriasztót a teremben, tanárok pedig egy darabig még biztos nem jönnek ide. Egy kicsit jobban éreztem magam, hogy végre rágyújthattam, ha már az órák között nem sok lehetőségem adódott aznap. A cigivel a számban befejeztem a széket, aztán rögtön át is tértem a legközelebbi festékfoltos pad súrolására.

-Kérsz? - kérdeztem udvariasságból anélkül, hogy felé néztem volna, bár eddig jó, ha kétszer-háromszor láttam erre dohányzó diákot. Itt mindenki betegesen vigyáz az egészségére.

Kissé elkerekedett szemmel figyelte, ahogyan rágyújtok, én meg majdnem elröhögtem magam. Ha most elkezdi nekem ecsetelgetni, milyen rossz a dohányzás meg ilyenek, lecsapom. Szerencsére ehelyett megrázta a fejét.

-Köszi, de nem dohányzom.-válaszolta olyan stílusban mint én, csak ő szinte folyton engem figyeltem.

-Hmm. - Tényleg nem gondoltam rosszul, itt szinte senki sem csinál semmi károsat. Na meg Luke alapból nem tűnt olyannak, mint aki normál esetben bulizni és inni jár hétvégenként. Egy ideje újra feltűnt, mennyiszer néz ide, szóval nemes egyszerűséggel én is bámulni kezdtem, miközben felegyenesedve a falnak dőltem, hogy kényelmesebben fújhassam ki a cigifüstöt. Mikor ezt ő is realizálta, elkapta a tekintetét rólam, persze egy kis halvány pír megjelent az arcán. A szokásos nyugalommal figyeltem tovább, mondjuk arra nem számítottam, hogy ezután is ide mer majd még nézni. Én a magam részéről nem voltam szégyenlős, felőlem az óra végéig bámulhatjuk egymást. Újra kifújtam a füstöt. Nem igazán voltam biztos benne, mit csinálok, vagy miért csinálom egyáltalán.

- Mi van? - kérdeztem nem túl barátságosan, bár reméltem, hogy nem veszi magára. Azt sem tudtam, jóban akarok-e lenni a sráccal egyáltalán. Ismerem magam, egyértelmű, hogy jobb, ha még az elején realizálom, hogy ebből nem sok jó sülhet ki. Keresztülsétáltam a termen, hogy kidobhassam a csikket az ablakon. Visszafelé újra Luke-ra néztem, mikor elhaladtam mellette, és most igyekeztem kevésbé barátságtalan arcot vágni.

-Semmi..-mondta halkan, és visszatért a söprögetéshez. Volt egy olyan érzésem, hogy mégis magára vette kicsit, mert ezután egészen csendben maradt, még csak felém sem nézett többet. Nem azt mondom, hogy komolyabb lelkiismeret-furdalást okozott volna, ha megsértődik, de azt sem akartam, hogy elmúljon ez a különös érzés.

- Mióta is jársz ide? Ezelőtt még nem láttalak.- Újra nekiálltam takarítani, közben pedig úgy döntöttem, nem baj, ha fenntartom a beszélgetést. Ha egyáltalán még szóba áll velem ezek után. Talán paranoiás vagyok, de ez az utolsó dolog, ami hiányzik az életemből. Ha csak egy egészen kicsi esély is van rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerülök valakivel, akit reggel nem tudok vagy akarok kikerülni, meg kell állnom. A saját érdekemben és az övében is, akármennyire nem tűnik logikusnak.

-Két napja. Finnországban jártam eddig, de még év végén kicsaptak.-válaszolt, és a végén felsóhajtott.-Így jöttem át ide.-tette hozzá, és észrevettem, hogy míg én pár szóban válaszolok, addig ő szeret minél többet beszélni.
- Mit csináltál? - kérdeztem rövid gondolkodás után, miközben próbáltam nem vigyorogni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Luke-t kicsapnák valahonnan. Túl kedvesnek és naivnak tűnt ahhoz, hogy akármi rosszat elkövessen. Én vagyok a másik véglet. Ha nem vettek volna ki év végén az előző iskolámból, valószínűleg előbb-utóbb engem is kicsaptak volna valamiért. Csináltam egy-két dolgot, amit nem kellett volna. 

  Kérdésemet hallva odafordította a fejem, és megvonta a vállát.
-Verekedésbe keveredtem.-mondta egyszerűen.-Ott Helsinkibe elég kemény a suli, és minden kis dologért kicsapnak.-sóhajtott fel. Még mindig nehezemre esett elképzelni Luke-t verekedni, szóval újból felnéztem az asztaltakarítasból, és most egy ideig újra leplezetlenül méregettem. Nálunk mindennaposnak számítottak a bunyók és az iskolai bandaharcok, pedig nem éltem rossz környéken. Nem hibáztathattam a lányt, aki kinézte magának. Nem biztos, hogy Luke tisztában van vele, de valószínűleg nem ő lehetett az egyetlen. Nem szokásom ilyen nyíltan bámulni másokat, de most nem kelthettem vele feltűnést. Egy kicsit szemétnek éreztem magam, hogy nagyjából ugyanezért csesztem le az előbb, mikor nyilvánvalóan ő van védtelenebb helyzetben kettőnk közül.   

-És te?-kérdezett vissza, gondolom így diktálja az illem. Én ezt sem szoktam betartani, de ennél azért sokkal súlyosabb szabályokat szegtem már meg.

-Egy éve. - A padsor letakarításával nagyjából végeztem, szóval áttértem a szemétkeresésre. Közelebb rugdostam a kukát, hogy ne kelljen sokáig tartogatnom a taknyos zsepiket és az üres energiaitalos dobozokat. Most mégis örültem kicsit, hogy nem egyedül kell csinálnom, mert valószínűleg nem végeznék egy óra alatt Luke segítsége nélkül. Szinte teljesen biztos, hogy ez az iskola legkoszosabb terme. De hát ha egyszer itt fest, meg farag ceruzát mindenki...Most én néztem felé időnként, kihasználva azt, hogy sikerült elriasztanom őt az engem figyeléstől.

-Akkor te sem régóta vagy itt.-jegyezte meg inkább magának, mire először csak bólintottam, majd meg is szólaltam.

-Nem. Azért azt sem bánnám, ha lassan visszamehetnék.-vontam meg a vállam. Hiányoztak a nagyvárosi élet nyújtotta lehetőségek. Itt nem sok minden tudtam kezdeni magammal azon kívül, hogy csendben vártam, hogy vége legyen. Két év egyenlőnek tűnik az örökkévalósággal, és semmi ötletem nincs, hogyan rövidíthetném le ezt az időt.

-Hogy-hogy? Ennyire nem jó itt?-kérdezte érdeklődve. Megvontam a vállam, és gondolkozni kezdtem a válaszon. Nem olyan egyszerű, mint aminek gondolják az emberek.-Nekem mondjuk nem hiányzik Helsinki. Annyira sok jó élmény nem ért ott.-mondta halkan és közben elmosolyodott. Erre csak halványan biccentettem egyet. Valószínűleg nekem is menekülnöm kellene, ha Luke példáját követve felvállalnám azt, aki vagyok. Félni pedig nem szeretnék, másrészt sem időm, sem kitartásom nem lenne egy ilyen "coming out"-hoz. A jelenlegi életmódommal tökéletesen elégedett vagyok mindaddig, amíg irányítani tudom a helyzetet.

-Azt nem mondanám, hogy nem jó. Inkább csak nem érzem magam idevalónak.-válaszoltam végre, mikor megtaláltam a tökéletes választ. Nem akartam idejönni, nem is igazán értettem, miért pont egy berlini iskolába kellett jönnöm, mikor vannak ott a közelben azért ennél sokkal értelmesebb iskolák is. Viszont egy norvég zeneiskola lett volna az alternatív megoldás, az pedig elvette volna a maradék életkedvemet is.

 Folytattam a szemétszedést, és egyszerre léptünk a kukához. Tekintete az enyémben kutakodott, és igen, átesett a kukán, egyenesen rám. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Luke egyszerűen rám esik, úgyhogy mindketten a padlón fekve kötöttünk ki. Illetve csak én, mert ő egész gyorsan lekászálódott rólam, felém nyújtva az egyik kezét.

-Ehh, bocsi. Ügyetlen vagyok.-kért bocsánatot halkan, és leporolta magát. Őszintén elgondolkoztam rajta, lehet-e valaki nem szándékosan ilyen szerencsétlen, de még mielőtt megijedne az arckifejezésemtől, elvetettem az ötletet, hogy hasba rúgom. A segítsége nélkül álltam fel, utána viszont nem mozdultam előle, hiába volt köztünk kicsit több, mint fél méter távolság.

-Nem vagy te egy kicsit idióta?-kérdeztem a szemébe meredve.

-Ööö, de, az vagyok. Nem kicsit.-mondta halkan és nagyon úgy tűnt, mint aki épp visszafojtja a vigyorát.-Még egyszer bocs.-kért megint bocsánatot, mire csak megráztam a fejem és felsóhajtottam.

Luke fejét nézve megint elgondolkoztam rajta, biztosan nem direkt esett-e át a kukán, hogy rám fekhessen. Kezdett nagyon úgy tűnni, mint egy felhívás keringőre, és tényleg nem vagyok az a fajta, aki ilyenkor elrontaná a hangulatot... De még mindig túlságosan tartottam tőle, milyen következményei lennének annak, ha összegabalyodnék itt a teremben a szöszivel. Végül lemondóan sóhajtottam egyet, mellette ellépve pedig egyszerűen tökön csaptam.
- Akkor ne legyél. - Nem fordultam vissza megnézni, hogyan reagált, inkább visszatértem a szemétszedéshez néhány padsorral arrébb. Nem terveztem itt tölteni a délutánt, főleg nem vele összezárva, mert nem tudom, meddig tudok uralkodni magamon, ha folyamatosan így bámul.

Egy újabb adag szeméttel a kezemben elindultam a kuka felé, de félúton majdnem megtorpantam, mikor megint csak szembetaláltam magam az engem bámuló Luke-al. Nem, nem is csak simán bámult, az alsó ajkát is harapdálta közben. Egy darabig összeráncolt szemöldökkel közeledtem felé, aztán inkább reflexből megdobtam egy üres műanyag palackkal. Talán nem úgy tűnik, de az ő érdekében is cselekszem. Mindkettőnket megvédem azzal, ha valahogy sikerül távol tartanom. Akárhányszor viszonozom a pillantását, újra és újra ráébredek, mennyire nehéz lesz. Pedig nem is ismerem.
A kukához érve kidobtam a maradék szemetet, amit még nem sikerült hozzávágnom. Megfordultam és a kezébe nyomtam a falnak támasztott felmosórongyot. - Megmondtam, hogy nem kell itt maradnod. De ha itt vagy, akkor ne csak... Ne csak így... Ahh, csinálj valamit.

  Kijelentésemre csak elkapta rólam a tekintetét, és a felmosót újra a falnak támasztotta.
-Őő... én most kimegyek egy kicsit....-mondta halkan,  és elég sietős léptekkel hagyta el a termet. Vállat vontam, és folytattam a takarítást. Nem lepődtem volna meg, ha ezek után nem jön vissza, akaratlanul is elég szemét voltam vele. 

Nem maradt túl sok munka hátra, a nagy részével végeztem is, mire újra belépett az ajtón. Felpakoltam a székek maradékát, hogy egyszerűbben felmoshassam alattuk a padlót. Egy pillanatra Luke felé fordultam, csak hogy megbizonyosodhassam róla, nem haragszik-e túlságosan. Egyáltalán nem ismerjük egymást, ezért sem kellene érdekelnie túlságosan, de mégsem akartam, hogy rosszul érezze magát.

- Bocs. - Közben becsuktam az ablakot, majd körbenéztem a teremben. Nem tudtam, szoktak-e még ilyenkor csinálni itt valamit, vagy ennyiből állt a takarítás. -Tudod, én.. - Nem tudtam, hogyan fejezzem be a mondatot, mikor újra szembefordultam vele. Az igazat semmiképpen sem akartam, hazudni viszont teljesen felesleges lett volna. Amíg a szavakat kerestem, nem néztem rá, hátha hamarabb sikerül összehoznom egy értelmes magyarázatot. 

-Te..?-kérdezett vissza, hátha elmondom akkor, amit akarok. Csak akkor néztem újra felé, mikor valamivel közelebb lépett. Így is elég messze álltunk még, gondoltam ezért próbálta meg csökkenteni kicsit a köztünk lévő távolságot. Mondani akartam valamit, de egyszerűen képtelen voltam kinyögni a szavakat. Hang nélkül kinyitottam és becsuktam a számat, de inkább újra elfordítottam a fejem, mielőtt felfedezné a bizonytalanságom. Fogalmam sincs, honnan jött az ötlet, hogy neki mondanám el életemben először, amit még soha sem mertem hangosan kimondani. Talán mert kedvesnek tűnt, az isten tudja, miért. Itt egyszerűen semmi sem normális. Minden máshogy működik, mint ahogy otthon megszoktam, azt hiszem, emiatt kezdek lassan megőrülni.

- Nem tudom. Felejtsd el. Kész vagyunk, úgyhogy... - Újra körbenéztem a teremben, de most sem jutott eszembe, mit csinálhatnánk még takarítás címszó alatt. Nem voltam biztos benne, hogy a helyére kellene-e vinnünk a cuccokat, vagy elég, ha itt hagyjuk őket, ahol találtuk. Így is elég sokat segítettünk a takarítóknak, szóval senki sem hibáztathatna, ha csak úgy kisétálnánk.

Halkan felsóhajtott a válaszomra, és újra rám pillantott.
-Szerintem bent hagyhatjuk a takarítós dolgokat.-mondta, és a kocsira pillantott, amivel behoztuk a cuccokat. Úgy tűnt hezitál, hogy mit is csináljon, pedig egyszerűen csak meg kellett volna fordulnia és kimennie. Ehelyett csak állt ott és hol rám, hol a takarítós kocsira nézett.

 Válasz helyett csak bólintottam egyet. Újra kinéztem az ablakon, de ahogy ő sem, nem haladtam tovább igazából semerre. Annyira jól tudtam, hogy megbánnám, ha megváltoztatnám a véleményem, de képtelen voltam megállni, hogy újra Luke felé forduljak. Végigfuttattam rajta a tekintetem, tetőtől talpig megnéztem magamnak, mielőtt nyeltem volna egyet. El kellett volna küldenem, vagy legalább erősebbet dobni az üveggel, hogy eszébe se jusson visszajönni. Most viszont mégis itt volt előttem, én pedig képtelen voltam tovább irányítani a kezeimet.
Éreztem, ahogy felgyorsul a pulzusom, miközben keresztül sétáltam a termen, hogy megállhassak előtte, amennyiben most sem akar menekülni előlem. Általában előre tervezek, de most fogalmam sem volt, mire számítsak, mikor végül tényleg megcsókoltam. Volt egy olyan sejtésem, hogy ő legalább annyira nem tud kiigazodni rajtam, mint én rajta, és ez a későbbiekben sem nagyon fogja megkönnyíteni a helyzetünket. Mert valamikor le kell állnunk, és akkor tudatnom kell vele, hogy ez egyetlen alkalomra szólt.  

 Még másodpercekig képtelen voltam levegőt venni, miután viszonzás helyett egyszerűen hátra lépett. Csak bámult a szemembe, majd felsóhajtott.
-Én ezt nem értem.-mondta halkan.-Képes voltál fejbedobni egy üveggel, mert rád néztem, aztán meg megcsókolni?-kérdezte összezavarodva, de nagyon-nagyon halványan azért elmosolyodott, alig láthatóan, csak a szája sarka rándult meg egy kicsit. Néhány centivel magasabb voltam Luke-nál, így kényelmesebb volt átnézni a válla felett, mert ezek után muszáj volt kerülnöm a tekintetét. Baromi jó lehet normálisan működni. Előfordul, hogy megfeledkezem az egészről, és vannak pillanatok, amiket legszívesebben lelassítanék, hogy tovább tartsanak. Ha viszont létezik valami, ami fájdalommal jár -a fájdalom mindkét formájával-; akkor az a másságom, amin képtelen vagyok változtatni.

- Igen, úgy tűnik. Mondtam, hogy sajnálom - válaszoltam, mikor végre újra a szemébe tudtam nézni, és éppen elég akaraterőt gyűjtöttem a beszédhez. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy tényleg elcsesztem-e. El fogja-e mondani valakinek. Próbáltam egyenletesen lélegezni, nyugodtnak tűnni, de legbelül sejtettem azért, hogy úgy nézhetek ki, ahogy érzem magam. Talán tényleg paranoiás vagyok. Láttam, hogy Luke mosolyog, de egyelőre ez sem volt képes lekötni a figyelmemet.  

  -Akkor, most hogy erre az egy kérdésemre válaszoltál...-mondta, majd a mondatot nem fejezte be, hanem egyik kezével a tarkómhoz nyúlt, és gyengéden megcsókolt. Egy kicsit megkönnyebbültem, mikor mégis úgy döntött, hogy megcsókol. Igazából semmit sem változtatott a helyzeten vagy törölte el az aggodalmaimat, de sokkal kellemesebb és egyszerűbb volt erre koncentrálni, mint az egyelőre beláthatatlan következményeken gondolkozni.

A hajába túrtam, ezzel egy apró sóhajtást kiszabadítva Luke-ból, és fél lépéssel előrébb jöttem, így nagyjából minimálisra is csökkentettem a közöttünk lévő, amúgy sem túl nagy távolságot. Őszintén szólva még mindig mérges voltam rá, és hát magamra is, de ha nem ezt csináljuk, akkor valószínűleg előbb-utóbb véletlenül megvertem volna valamiért. Tovább csókoltam és reméltem, hogy viszonozza, még azután is, hogy meghallottam az óra végét jelző csengő ismerős hangját. Ez az a másodperc, amit szívesen tovább nyújtanék legalább addig, amíg összeszedem magam olyan szinten, hogy tudjam, hogyan tovább. Az egyik keze még mindig a tarkómon volt, a másikat pedig a csípőcsontomra vezette fel.

Nem emlékszem, kivel smároltam utoljára. Abban teljesen biztos vagyok, hogy több is történt, bár csak foszlányokra emlékszem, mert az volt az utolsó alkalom, amikor otthonról nekivágtam az éjszakának. Tehát több mint fél éve Luke az első, akire egyáltalán rá merek nézni. És akármi is volt azon az utolsó éjszakán, valószínűleg tizedannyira sem izgatott fel, mint most ez a hosszúra nyúlt csók a rajzteremben. Konkrétan attól féltem, hogy itt és most vetkőztetni kezdem, ha Luke maga nem állít meg valahogyan.
Majdnem szívrohamot kaptam, mikor meghallottam a kinyíló ajtó hangját. Legalább egy métert ugrottam hátra, mielőtt oldalra fordulva abszolút nem feltűnően törölgetni kezdtem a számat. Először az összekócolt hajú Luke-ra, majd a terembe lépő két takarítónőre néztem, akik valószínűleg ellenőrizni jöttek a munkánkat. A kijárat felé indultam, annyira nem is érdekelt, Luke jön-e utánam, csak ne lássa meg senki az elöl gyanúsan kidomborodó nadrágom.  

Úgy látszik, mégis elkúrtam. Szinte biztos, hogy észrevettek, hacsak nem teljesen szenilisek és idősek ahhoz, hogy kikövetkeztessék, mi történt. Bele sem mertem gondolni, hányan látnak most minket a folyosón együtt, vagy egyáltalán mennyire vagyunk gyanúsak. Nem tudtam, merre megyek, de eléggé siettem, csoda, hogy Luke képes volt tartani a lépést.
- Figyelj - álltam meg és fordultam szembe vele egy üresnek vélt folyosószakaszon.- Ami bent történt, arról... Csak ne mondd el senkinek. Én nem... - Már megint nem találtam a szavakat a befejezéshez, így tanácstalanul elnéztem mellette. Rövidebb ideig tartott, mint gondoltam.
-Ennyi volt. - Nem sok esélyt láttam rá, de azért reméltem, hogy ő sem akarta másképp. Megint meg fogom bántani. De ez van, alig egy órát töltöttünk kettesben, és máris láthatom az eredményét.

Értetlenkedve nézett rám, de valószínűleg nem azért, mert nem tudta, mit is akarok mondani. Annyira azért nem fogyatékos, azt hiszem.-Amúgy, csak egy bajom van ezzel. Hogy rohadtul nem értelek. De szerintem még te magadat sem érted meg. És ez szar dolog.-mondta halkan.-De ez a te életed, és én nem fogok belerondítani. Élj csak álarc mögött.-sóhajtott fel, és megvonta a vállát. 

Persze, hogy nem érti meg. Nem tudom, mit vár tőlem, mit csináljak, de semmi joga nincs hozzá. Jobban félek attól, hogy kiderül, mint akármi mástól eddig egész életemben. Nem adhatok fel mindent valaki miatt, akit alig pár napja ismerek. Így is majdnem lebuktunk az előbb.

-Tudom, mit csinálok - világosítottam fel félhangosan, mielőtt továbbindult volna. Mérges voltam, amiért azt hiszi, hogy ismer. És persze azért is, mert nagy részben miatta történt az egész a rajzteremben. Legalábbis próbáltam ezt hinni, mikor nem arra összpontosítottam, hogyan nyomjam el magamban a szégyenérzetet.

-Az a lényeg...-mondta egy kissé gúnyosra sikeredett mosollyal az arcán, mikor visszafordult, bár ez inkább egy fanyar mosoly volt. Talán csalódott volt, amit nem értettem, elvégre alig pár napja, ha ismerem. Felsóhajtott, és elindult végre a szobája felé. Végül megállt megint, és hátrafordult, hogy újra rám nézhessen és úgy hátrált.

-Amúgy, nem fogom elmondani a kis "titkodat".-mondta, és közben a kezével idézőjelet mutatott a "titkod" szónál.-Nehogy a végén szembe kelljen nézned saját magaddal.-mondta halkabban, és lemondóan sóhajtott fel a végén, megrázva a fejét. Már megint a saját érdekében reméltem, hogy elmegy innen. Ha nem ért a szóból, a nehezebb úton is nagyon szívesen a tudtára adom a véleményem. Nekem teljesen jó így, és eddig is az volt, és valljuk be, komolyan semmit nem tudunk egymásról. Éreztem, hogy el kellett volna kerülnöm, de mégsem tettem, most pedig itt az eredménye.

Nem akartam hogy azt higgye, igaza van, de mégsem tudtam Luke szemébe nézni, mielőtt elment volna. Néhány másodperccel később indultam csak utána, nehogy beérjem, és újrakezdhesse a kioktatásomat. Azt teljesen biztos, hogy ő sem úszná meg ép bőrrel, akármilyen kellemes perceket is töltöttünk együtt nemrég a teremben.

----------------

Éééés itt a második fele a résznek ^^ Nagyon hosszúak lettek ezek a részek, remélem tetszeni fog ^^ Fogalmam sincs, hogyan tudok ennyit írni, de most jött az ihlet, és nem hagyhattam :D

Ahogy már az előző részben is említettem, hálás vagyok a sok támogatásért, ez az első ilyen stílusú könyvem, igyekszem jól megírni :) A következő rész nem tudom mikor lesz, mihelyst sikerül megírnom :D Ötletem már van, így talán nem fog sokáig tartani a megírása. :3

xoxo, Riosa :*