Jamie POV

Nem szívesen ugyan, de újra különváltam tőle kicsit, mikor lassan elhúzódtam az ajkaitól. Az előbb nem úgy tűnt, mint aki maradni akarna, de reméltem, hogy legalább egy kicsit jobban érzi magát így, hogy biztosítottam a törődésemről. Később azért még megverem, de ezzel most nem szívesen rontanám el a pillanatot.

-Mi lenne, ha mesélnél valamit magadról?-kérdezte tőlem hirtelen, nekem meg őszintén szólva fogalmam sem volt, mit mondhatnék magamról Luke-nak. Úgy értem, annyira azért nem volt izgalmas életem, itt a világ végén meg pláne nem tudok mit kezdeni magammal. Mesélhetnék az alapvető életkörülményeimről, mondjuk, hogy anyám testvérééknél lakom, ha éppen nem otthon, de akkor el kellene mondanom, hogy miért van ez így. Nem nagy dolog, elvégre rengetegen nőnek fel egy szülővel, vagy ilyesmi, de volt egy olyan érzésem, hogy eléggé lehangolódnánk tőle. És akkor Luke elmegy, amit amúgy csodálok, hogy még nem tett meg azután, hogy hányszor nevettem már ma rajta.

-James Sherwood.-nyújtottam felé a kezem, miután rájöttem, hogy nem ártana lassan bemutatkozni egymásnak. Vicces, hogy alig negyed órája pont ezt töröltem a takaróba. Nyilván nem fogom Luke-t soha a teljes nevén szólítani, de azért az illem úgy diktálja, hogy legalább tudjam, hogy hívják, ha egyszer elájul és nekem kell elvinni az orvosiba, meg bediktálni az adatait. Reméltem, hogy ennyi elég lesz neki egyelőre, és inkább mesél ő valamit saját magáról. Amúgy is imádom hallgatni minden szavát, még akkor is, ha épp a grafitjai iránt érzett szeretetét nyilvánítja ki hangosan. Láttam, hogy megforgatta a szemét, de azért bemutatkozott ő is.
-Lucas Blomquist, személyesen.-fogadta el a felé nyújtott kezem.-Attól félek, én nem fogom tudni kimondani.-csóváltam meg a fejem vigyorogva, mikor ő is bemutatkozott. Hát akkor ennyit a sürgősségin való adatmegadásról, valószínűleg nekem Luke örökre csak simán "Luke" marad.
-Pedig tényleg egyszerű. Csak körülbelül úgy kell kimondani, mint angolul. Najó, majdnem úgy. Csak a "quist" szót úgy ejted ki, mintha közben majdnem elhánynád magad. De ettől függetlenül, a "blom"-t meg simán kiejted.-magyarázta vigyorogva, és akármennyire igyekeztem a nyelvleckéire figyelni, nem sikerült.
-Szerintem csak simán Luke maradsz. Nem égetem be magam.-válaszoltam, újra megeresztve egy könnyű mosolyt. Sem svéd, sem finn nyelvleckékre nem vágyom, maximum a másik értelemben gyakorolnék még egy kicsit Luke-al. Bőven elég az angol mellett a német és a spanyol, utóbbiban egyelőre a középszintet sem nagyon érem el. Nem sok minden maradt meg anyának az apámmal kapcsolatban, de azt tudom, hogy arról a környékről származik. Ezért is választottam ezt a francia vagy akármi más helyett, ha már döntésre köteleztek. Nem vagyok hülye, tudom, hogy valószínűleg sosem fogom megkeresni, nem hogy beszélni vele, nem is igazán vágyom ilyesmire. Valószínűleg elég sok mindent örökölhettem tőle, mert senkire sem hasonlítok a családban. Nem egyszer került már szóba otthon a "latin vérmérsékletem", ami hallatára általában csak még mérgesebb szoktam lenni.
-Miért, szerinted én mostantól Mr. Elion-nak foglak hívni?-nézett rám összehúzott szemöldökkel. -Fogalmam sincs. Ha úgy szeretnél.-amit amúgy kétlek, de hát nem ez lenne Luke első furcsasága. Mondjuk pont én mondom, mikor tudom, hogy lehetetlen rajtam kiigazodni. Időnként én sem látom tisztán, mit szeretnék kezdeni magammal. Minden egyes Luke-al töltött délután dob egy kicsit a hangulatomon, ez olyan nyilvánvaló, hogy nem érdemes letagadni. -Most, hogy tudjuk egymást teljes nevét, mesélhetsz magadról mást is.-nézett rám szinte kérlelően, mire felsóhajtottam. Ötletem sem volt, mire lehet kíváncsi. Talán egy kicsit többet tudtam róla, mint ő rólam, de Luke amúgy is sokkal szívesebben oszt meg efféle információkat mint én. Ha rákérdez valamire, ami érdekelné, szívesen válaszolok, de képtelenség, hogy hosszabban válaszoljak pár tőmondatnál.
-Kontaktlencsém van. Most te jössz.-nyögtem ki az első eszembe jutó dolgot legalább egy percnyi újabb csendes gondolkozás után. Ha azt hitte, hogy ez könnyű menet lesz, akkor nagyon téved. Tényleg nem tudok neki sokkal többet nyújtani annál, mint amit eddig sikerült megtapasztalnia.
-És amúgy van szemüveged is?-kérdezett vissza, mire bólintottam egyet. -Ja. De nem nagyon hordom, ne is kérd, hogy elővegyem.-akadályoztam meg szinte azonnal abban, hogy azért kezdjen könyörögni. Túl okosnak nézek ki benne, meg amúgy sem túl kényelmes. Még a végén kinéznek maguknak a tanárok, aztán el is búcsúzhatok a leghátsó sortól. Mondjuk ha azt vesszük, hogy átszámítva két jeggyel javítottam fel az átlagom fél év alatt, már most elkönyvelhetnek strébernek. -Csak este hordom. Meg ha kifolyik a szemem és végképp nem bírom tovább a lencsét.-magyaráztam meg, miért nincs most sem éppen rajtam. Sajnos ez sem jött be.

-Naa...Biztos jól áll.-nézett rám kiskutya-szemekkel, hátha megtud győzni.-Kééééérlek..-nyújtotta el az "é" betűt direkt hosszabbra. Ahj, nem igazán akarom most csak úgy szemüvegre cserélni a kényelmes kontaktlencséimet. Sem együtt hordani a kettőt, mert akkor meg rosszabb fejfájásom lesz, mint a legdurvább másnapomon.
-Jaj istenem...-sóhajtottam megadóan, mikor mégis sikerült meggyőznie. Érezze magát különlegesnek, mert ezután duplán fog tartozni nekem. Elővettem a szemüvegtokot és a tartót az éjjeliszekrény fiókjából, amiben a lencséket tárolom. Kellett hozzá pár perc, hogy szabályszerűen lebonyolítsam a cserét. Óvatosan kibányásztam őket a szememből, aztán pislogtam párat, mielőtt felvettem volna a szemüveget. Teljesen vak azért nem vagyok, de eléggé lenullázza a magabiztosságomat, ha nem látok rendesen. -Úristen, hogy nem nyomod ki a szemed?!-nézett rám kidülledt szemekkel, miközben épp a szememből szedtem ki az apró lencséket.
-Én nem vagyok idióta.-vigyorogtam most én rá, mert volt egy olyan érzésem, hogy Luke egy nap után képes lenne megvakítani magát. Elraktam a tárolót, miután felvettem a szemüveget, most úgysem fogom visszacserélni egy darabig.
-Mondtam, hogy jól áll. Biztos voltam benne.-mondta halkan, miközben engem méregetett.

------------
19. réész :3 Te jó isten, mindjárt húsz :D És én még abban sem voltam biztos, hogy 10 fejezet meglesz, erre tessék, már a huszadik jön. Nagyon örülök, hogy ennyire sokan érdeklődtök a könyvem iránt, és hálás vagyok mindenért, mert a ti támogatásotok nélkül sehol sem lennék most. Szóval, nem győzöm újra meg újra leírni, hogy köszönöm és csodálatosak vagytok <3

A következő rész jön hamarosan, valamikor csütörtök-péntek környékén, addig is kitartást, szerintem tetszeni fog :) A héten szeretnék 3 részt is felrakni, ha már őszi szünet van, ne unatkozzatok :D

xoxo, Riosa <3