Jamie POV

Kellő átgondolás után döntöttem úgy, hogy átmegyek és belekezdek abba a bizonyos beszélgetésbe. Nem igazán terveztem előre, és tudat alatt folyamatosan kerestem az indokot arra, hogy elhalaszthassam ezt az egészet, de úgy éreztem, érzelmileg elég stabil vagyok már ahhoz, hogy átvészeljek egy esetleges szakítást. Vagy inkább a kapcsolatunk végét, mert soha nem is jártunk egymással. Megkönnyebbülök majd, ha elmondom? Talán akkor is nyugodtabb leszek, ha rosszul alakulnak a dolgok. Jó ideje túl akartam már lenni rajta, és végülis sosem bíztam abban, hogy Luke elnézné nekem ezt az egészet. Ha magamnak képtelen vagyok megbocsátani, lehetetlenség lenne elvárnom, hogy ő megtegye helyettem.
A lehető leghatározottabban kopogtam be késő délelőtt az ajtaján, remélhetőleg anélkül, hogy hullaszínűre sápadnék. Mert tényleg ideges voltam, ökölbe szorított kézzel vártam, hogy elmúljon az egyre erősödő remegésem. Lehet, hogy tényleg várnom kéne ezzel az egésszel. Luke nem mehet haza, nem tudom, mi lenne vele itt a suliban egyedül. Tényleg nincs jó választás.  Egészen addig tartott a bizonytalanságom, míg meg nem láttam Luke-t. Félrelépett, miután ajtót nyitott, én viszont még másodpercekig bámultam, hogy erőt gyűjtsek a mosolyából. Egy kicsit megkönnyebbültem most, hogy láttam, ő milyen jó hangulatban van. Talán nem kéne, és most ellentétesen fog elsülni a rám gyakorolt pozitív hatása.

Magához húzott és megcsókolt, én pedig a tőlem telhető legnyugodtabban próbáltam viszonozni. Így nem izgultam annyira, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, észrevétlenül magamba szívtam Luke tusfürdője illatát. Borzasztóan hiányozna, ha elküldene. Lehet, hogy mégsem élem túl. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mégis szükségem van valakire. Nem lenne rossz, ha ez a valaki ő maradhatna.
-Hiányoztál-vallottam be teljesen őszintén, mielőtt magamhoz szorítottam volna. Szinte azonnal közelebb léptem a csók után, nem voltam biztos benne, hogy nem vette-e volna észre, hogy valami nincs rendben. Na, nem mintha ez teljesen normális lenne tőlem. Azért beletúrtam kicsit a vizes hajába, mielőtt tiltakozni kezdene.
-Te is nekem.-mondta halkan és csak vigyorogva megforgatta a szemeit, mikor beletúrtam a hajába.
-Minden rendben?-nézett rám aggódva.-Az előbb annyira szorítottad ökölbe a kezed, hogy azt hittem meg akarsz ütni.-húzta el a száját, de azért ott bujdosott a mosoly a szája sarkában.  Igyekeztem a lehető legtermészetesebb arckifejezésem elővenni, mikor Luke hátralépett és figyelni kezdett. Mi a francot csinálok? Könnyebb volt így, hogy végre vele vagyok, de képtelen lettem volna nem ideges lenni. A kezeim legalább már nem remegtek annyira, és össze tudtam szedni magam olyan szinten, hogy viszonozzam a pillantását. Egyelőre nem tudtam, hogyan és mikor is kezdjek bele, de gondolom ilyenkor nincs olyan, hogy megfelelő időzítés. Az lenne a legegyszerűbb, ha elfelejteném az egészet, de az egyikünkkel szemben sem lenne igazságos.
-Sokszor van, hogy meg akarlak ütni.-sóhajtottam majdnem hogy őszintén, miközben óvatosan végigfuttattam rajta a tekintetem. Jó lenne még egy kicsit tovább ölelni, de akkor sohasem leszek túl rajta. Lehet, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom. Belegondolni is rossz, de egyszerűen nem akarom elbízni magam. Megérdemelném, tényleg, teljesen őszintén megérdemelném, hogy elküldjön és soha többé ne akarjon még hozzámérni sem. Az a baj, hogy Luke viszont egyáltalán nem szolgált rá erre, és neki is fájni fog, ha szembesül az undorító hazugságaimmal. Nem állok rá készen. Sosem fogok.
-Jó, de most úgy tűnt, hogy meg is teszed.-sóhajtott fel ő is, de azért halványan elmosolyodott.
-Nem tudnám megtenni, hiába férne rád időnként.-vallottam be mindkettőnknek, hogy nem igazán tudnám szándékosan bántani. Ironikus, hogy épp most készülök bevallani valamit, ami bőven felér egy igazi pofonnal. Félek, hogy ezek után ő is piszkosnak fogja érezni magát. Egyáltalán nem kellett volna belemennem semmibe, vagy legalábbis nem úgy, hogy Luke nem tudja, kivel van együtt. Neki kéne megütnie engem, de tudom, hogy legrosszabb esetben is egyszerűen csak el fog küldeni.  
-Beszélni akartam veled valamiről.-nyögtem ki végül, sajnos sokkal kevésbé határozott hangon, mint ahogy terveztem.
Luke megkerült és leült az ágy szélére, egy kicsit ő is idegesnek tűnt a nem túl jól induló beszélgetés hallatán. Újra rá kellett döbbennem, hogy nem tudom, hogyan kezdjek neki, és mit is akarok mondani pontosan. Az igazságot kell megtudnia, és nekem kell elmondanom még akkor is, ha kényszerítenem kell magam minden egyes szó kimondására.
Elé léptem, de nem mentem a közelébe, nagyjából másfél méterre megálltam, majd felemeltem a tekintetem a földről egy pillanatra.
-Én... Nem tudom, hogy kezdjek neki.-Mi van, ha mégsem tudom elmondani. Már olyan szinten késő volt ezen gondolkozni, hogy kínomban halkan felnevettem. Időgépre lenne szükségem, máshogy nem igazán tudnám meg nem történtté tenni.
Az elején kéne kezdenem, az első éjszakánál, amikor egyedül meglátogattam a város szélén lévő, lerobbant hotel melleti klubot. Leginkább az ott megszállók látogatták, idővel pedig elterjedt a városban, hogy akár melegbárrá is átnevezhetnék a helyet. Itt sosem kértek igazolványt, ezért betévedtünk egyszer néhány sráccal suli után. Az az öt perces látogatás pedig rávett arra, hogy a következő nap társaság nélkül visszatérjek és helyet foglaljak a bárpult melletti székek egyikén.

Bele sem kezdtem, és már most hányingerem volt az egésztől, éreztem, hogy újra remegni kezdenek a lábaim, ahogy az előttem ülő, gyanútlan Luke-t figyelem. Már amikor egyáltalán rá tudtam nézni.
-Bármit elmondhatsz, ugye tudod?-kérdezte halkan, majd a másik kezével az enyém után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. 
-Tudom.-válaszoltam őszintén, de közben remegve fújtam ki a levegőt. Tényleg bármit elmondhatok neki, nem is ezzel van a probléma. Olyan, mintha hónapokon keresztül hazudtam volna neki valamiről, amiről mindvégig joga lett volna tudni. Alig van olyan ember Fairfield-ben, akivel ne basztam volna. Nem hinném, hogy ez olyasmi, ami felett könnyedén szemet lehetne hunyni még neki sem.

Szóval ott ültem, legalább félórája iszogatva a kikért martinimet. Fogalmam sem volt, miért mentem vissza, vagy éppen mit keresek én ott, és igazából éppen haza terveztem menni, mikor valaki leült a mellettem lévő székre. Beszélgetni kezdünk, aztán meghívott még egy italra és pontosan azt monda, amit hallani szerettem volna. Soha, egyetlen fiú sem volt még ilyen kedves, emiatt pedig az sem érdekelt igazán, hogy legalább hat-hét évvel idősebb nálam. Úgy veszítettem el egy huszonéves sráccal a szüzességem, hogy előtte még csókolózni sem csókolóztam életemben. A legrosszabb az egészben, hogy ez még csak a történet eleje, bár erre a részre sem vagyok kifejezetten büszke.

-Azt reméltem, hogy könnyebb lesz.-Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, miközben újra Luke szemébe néztem. Még el sem kezdtem de pontosan tudom, hogy ez a legnehezebb dolog, amit életemben csináltam. Várnom kellett volna, és akkor most végre boldog lehetnék. Végül a kezénél fogva visszahúztam az ágyra, és most én is leültem mellé.
Az utóbbi néhány hétben kezdtem csak úgy érezni, hogy egyre sürgetőbbé vált ez a beszélgetés. Sohasem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle a rajzteremben, sőt még sokáig utána sem, de még mindig együtt vagyunk. Luke síkosítót vett, amiből levontam a következtetést, hogy magasabb szintre emelné a kapcsolatunkat. Ezt pedig nem engedhetem úgy, hogy közben fogalma sincs arról, ki vagyok valójában.
Sosem próbáltam összeszámolni, hány emberrel feküdtem össze azalatt a néhány hónap alatt, de szerintem több mint huszan szerepelnek a listámon. Persze nem minddel mentem szobára, sokszor előfordult, hogy csak a penészes falú férfi mosdóig jutottunk el, és ott történt az undorító dolgok nagyrésze.
Mesélni kezdtem, és ezután már nem is mertem Luke-ra nézni. Borzasztó nehéz volt elmondanom, de egyetlen részletet sem akartam kihagyni. Időközben visszahúztam a kezem, és védekezően összefontam a karjaimat magam előtt. Nem akartam, hogy ő húzza el, mert akkor valószínűleg nem tudom befejezni. Elmeséltem azt is, amikor az első néhány alkalom egyikekor nem tudtam leállítani a túlságosan részeg partneremet. Nem is akartam igazán, csak csendben, hason fekve vártam, hogy vége legyen, miközben a párnába temettem az arcom. Azt hiszem, eztuán egy ideig kerültem a helyet, de hamar bebeszéltem magamnak, hogy ha akármikor is ez történne, megérdemlem. Több, mint húsz. Csak akkor tűnt fel igazán, hogy sírok, miután kimondtam a számokat és megláttam az első könnycseppeket a nadrágomon.

Nem tudom, miért meséltem el mindent. Talán azért, mert féltem, hogy rosszabbul reagálna, ha csak a számokat hallaná. Az igazság viszont az, hogy minden egyes ilyen alkalom velem történt meg, én pedig emlékszem a részletekre. Abban még mindig nem vagyok teljesen biztos, miért csináltam, de akkor és ott eléggé úgy tűnt, hogy ez legalább arra a néhány órára megszünteti minden fájdalmamat.

Egyszer-egyszer felipllantottam Luke-ra egészen addig, míg meg nem láttam, hogy a tenyerébe temeti az arcát. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem hiába féltem ettől az egésztől, és hogy nem mindent lehet megbocsájtani. Viszont végig akartam mondani, végre túl lenni ezen az egészen. Túl sokáig tartottam magamban ahhoz, hogy tovább őrizgessem, mikor újra egyedül leszek. Csak akkor álltam meg, mikor már képtelen lettem volna tovább beszélni. Igyekeztem elnyomni a sírást, tényleg végig igyekeztem, de tovább nem tudtam volna magam visszafogni. Olyan gyenge vagyok. A végén már csak erre tudtam gondolni, a többi nem is érdekelt igazán. Nem fogok visszamenni, ha Luke-kal maradhatok. Ez így is sokkal több, mint amit érdemlek.
Nem voltam benne biztos, hogy mit kéne csinálnom, szóval egyszerűen csak hagytam, hogy megöleljen. Nem gondoltam volna, hogy valaha még ilyen közel fogom őt érezni ezek után, ezért csak csendben élveztem, amíg lehet.
-Sajnálom. Annyira sajnálom.-kértem bocsánatot, már ha egyáltalán értett belőle valamit. Így még jobban sírtam, és az előbbinél is gyengébbnek éreztem magam. Nem így terveztem. Ha várok még egy kicsit, akkor egyáltalán sehogy sem kellett volna. -El kellett volna mondanom.- Elsősorban tőle kértem bocsánatot, és egy kicsit az egy évvel ezelőtti énemtől is, amiért képtelen voltam vigyázni magamra.
Ezen gondolkozva kezdtem kicsit lenyugodni, éppen csak annyira, hogy képes legyek Luke szemébe nézni, mikor felemelte az arcom. Azt hiszem, soha életemben nem beszéltem annyit, mint most az előbb, és abban is biztos vagyok, hogy ezt még nem mondam el rajta kívül másnak. Nem is fogom, ha nem muszáj. De neki tudni kellett, és jobb így, hogy túl vagyunk rajta. Talán akkor is ezt modnanám, ha mostanra kint állnék az ajtó előtt.
-Semmi baj Jamie. Nem foglak ettől gyűlölni. Nem haragszom.-szólalt meg végül elég halkan.-Ez már a múlt. Épp azért hívják múltnak, mert már elmúlt. És mindenki követ el hibákat. Néhányan nagyobbakat, mint mások, de épp ezért vagyunk emberek. Csak egy kérdésemre válaszolj, kérlek. Fontos vagyok számodra?-kérdezte tőlem továbbra is suttogva.-És ha a válaszod igen, akkor ez az egész nem érdekel. Ha a válaszod nem, akkor sem érdekel, mert nem a múltad miatt szeretlek, hanem azért, aki vagy. A múltad csak egy része az egész lényednek, amit, mint már említettem, szeretek, és ettől fogva engem hidegen hagy, hogy mit csináltál régen. Mert úgy veszem észre, hogy eléggé megbántad, és nem érdemled meg, hogy egy ilyen dolog miatt lépjek ki az életedből.-mondta, és a végén kibontakozott az ölelésből, és egy gyengéd csókot nyomott az ajkaimra.
Egyáltalán nem számítottam arra, amit végül közölt velem. Ezek után a legkevésbé sem vártam, hogy kimondja, hogy szeret. Vagy hogy egyáltalán akármit is mondjon azon kívül, mennyire undorodik tőlem. Azt eddig is tudtam, hogy én ugyanígy érzek, minden egyes másodpercnek örülök, amit vele tölthetek és rettegek attól, hogy elveszítem. Azt hittem, hogy ma vége lesz, és most sem hiszem el teljesen, hogy újabb esélyt adna nekem. De talán pont ezért szeretem, olyan dolgokat tapasztalhattam meg mellette, amiket eddig soha életemben. Reménykedni sem tudtam benne, hogy egyszer tényleg találkozom valaki olyannal, mint ő. Nem túlzás, mikor azt mondom, hogy nem érdemlem meg, hogy magam mellett tudhassam. Önzőség lenne csak simán örülnöm, mikor tudom, hogy sokkal jobbat érdemelne nálam. Ha a végén mégis meggondolja magát, borzasztó kegyetlen most, amit csinál, mert kezdem elhinni, hogy megbocsátana.
-Nem érdemellek meg.-válaszoltam, újra lefelé szegezve a tekintetem. Az egyik tenyeremmel én is végigsimítottam az arcom, újra szétkenve rajta a könnyeket. Nem akartam belegondolni, hogy festhetek most. Nem vagyok benne biztos, mikor sírtam utoljára. Biztos, hogy nem mostanában és eddig úgy terveztem, nem is igazán fogok, főleg nem mások előtt.
-Már hogy a fenébe ne érdemelnél meg? Mindenkinek jár az esély, hogy boldog legyen. A tiéd itt van.-mondta halkan, és gyengéden megcsókolt. Még mindig kicsit az események hatása alatt voltam, mikor megcsókolt, így kissé esetlenül sikerült csak viszonoznom. Minden más mellett egy kicsit büszke is voltam magamra, amiért sikerült elmondanom ezt az egészet. Újra feleleveníteni az elejétől, aztán engedni, hogy Luke is szembesüljön minden egyes undorító dologgal. Hogy olyannak lásson, amilyennek én látom saját magamat.
Nemsokkal később elhajolt újra tőlem, és a szemembe nézett.
-Mi lenne ha megnéznénk valami filmet?-kérdezte mosolyogva. Bólintottam párat, majd újfent megöleltem, szinte belebújva a karjaiba. Nem vagyok az az ölelkezős típus, legalábbis azt hittem eddig, amíg nem jött Luke. Körülfonta a testemet karjaival, majd hátradőlt velem az ágyon, továbbra is szorosan tartva. Nyomott egy puszit a homlokomra, majd az egyik kezével köröket kezdett rajzolgatni a hátamon. Még mindig nem volt erőm megszólalni, de reméltem hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki.
Egészen addig tartott így karjaiban, amíg el nem szenderedtem. A filmezésből nem lett semmi, de nekem bőven elég annyi program, hogy itt van mellettem és átkarol.