Újfent hajnali hármat ütött az óra, mikor megint meghallottam a nyikorgást, viszont most a világért sem akartam kimenni oda. Isten ments, hogy még egyszer lássam azt a szörnyű ábrázatot.

Viszont az is meglehet, hogy nem kell látnom. Lehet, hogy ma nem ugyan az történne velem. Mit sem gondolva, tudhatomon kívül cselekedtem ugyan úgy, mint a múlt éjjel, s újfent a fiúval találtam szembe magamat, aki csak fájdalomittasan nézte az eget, mintha keresne valamit.

- Ki vagy?- szólítottam meg.

Némi képpen pár perccel korábban jöttem ki, mint tegnap, szóval úgy gondoltam, hogy így többet is megtudhatok az ismeretlenről. Lassan, kimérten nézett felém, majd szólásra nyitotta a száját.

- Taehyung.

A hangja hátborzongatóan mély volt. Hallottam benne a fájdalmat, viszont ott volt egy kis öröm is, mit nem tudtam hova tenni.

- Miért vagy itt?- kérdeztem, egy lépéssel közelebb menvén hozzá, így tisztán láthattam, hogy ő is, csak úgy mint én, Koreai arcvonásokkal van megáldva.- Mi vagy te?- halkultam el.

- Szellem.- felelte egyhangúan.

- Az nem létezik.- horkantottam fel, hitetlenkedve.

Ugyan úgy, mint tegnap, felállt, a szemeiből és az orrából megint elkezdett ömleni a vér.

- Segíts!

És.....

Képszakadás.

•••

Semmi kétségem sem volt afelől, hogy segítségre van szükségem. Másnap szinte rakéta gyorsasággal szágúldottam be az iskolába, azon belül pedig a kedves padtársamhoz, aki vígan telefonozott a sarokban, mint mindig.

- Hé!- csaptam rá a közös padunkra, mire ő ijedten rám nézett.

- Mi az?- kerekedtek ki a szemei.

- Segítenél nekem?- villantottam meg a legbájosabb mosolyomat.

- Miben?- döntötte oldalra a fejét.

- Suli után elmondom, de ne szólj senkinek sem!- adtam ki.

- Jó.- bólintott rá.

Ha ő nem tudja, hogy mi történik abban a házban, akkor senki sem. De az is lehet, hogy csak szimplán őrült vagyok.

•••

Szinte csiga lassúsággal jött el a tanítás vége, Jimin a padtársam pedig velem együtt a könyvtár egyik eldugottabb részében ült.

- Miért is vagyunk itt?- törte meg a kínzó csendet egy idő után.

- Mit tudsz pontosan arról a házban amiben élek?- tértem rá egyből a témára.

- Hát... A család miután meghalt a fiú, elköltözött. Senki sem tudja, hogy hová.- vonott vállat.

- És, hogyan halt meg?

- Valaki megmérgezte. Tele voltak vele a hírlapok. Kim Taehyung volt a neve. Elvileg annyira brutális volt a halála, hogy nem engedték a szülők a sajtónak, hogy képet készítsenek. Sokan azt rebesgették, hogy a szeméből és az orrából annyi vér folyt, hogy belehalt.- halkult el.

- Ezeket honnan tudod?- kerekedtek ki a szemeim.

- Az anyám náluk dolgozott, mint bejárónő. Az eset után persze azonnal eltanácsolták. Persze ő is gyanúsított volt az ügyben, de igazából nem foglalkoztak vele egy idő után, hiszen a család nem tett feljelentést és el is tűnt.

- És mit tudsz a szellemekről?- tudakoltam tovább.

- Nagyon semmit. Annyira nem érdekelnek, de szívesen látnék egyet.- kuncogta el magát.- Én hiszek bennük.

- És ha azt mondanám, hogy létezik? Taehyung szelleme, amit múltkor meséltél.