Hot-Dog

Kezembe fogtam a két gőzölgő hot-dogot, és még mindig alig bírtam hinni a szememnek. Egy street-food stand az országút mellett a tengerparton. Értetlenül szorítottam meg a két kis kiflit, majd a part felé indultam, hátat fordítva az eladónak. Mentem is volna tovább, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam lépni, meg sem bírtam mozdulni. Az selyembarna homok, és az égkék tenger horizontját elválasztó fehéren habzó hullámok olyan csodálatosan kanyarogtak. Az eget néhány kósza sirály lepte el, míg az egész látványt az aranysárga cadilac koronázta meg, aminek a gyémántja John volt a világos kis farmeringjében, és rövid sortjában.

Bűntudatom volt, amiért megvárattam, de így is képtelen voltam elindulni. Olyan gyönyörűen festett az egész, és én csak elrontottam volna a jelenlétemmel.

Minden annyira tökéletes, nélkülem. A madarak sikolya, a tenger sós illata, és ő. John, ahogy ott áll a világ legtökéletesebb kocsijának dőlve, és a fejében isten tudja, mi kevereg. Olyan dolgok, amiket én sosem tudnék megfogalmazni -, nem hogy papírra vetni, vagy énekelni.

Olyan, mintha ő lenne a világ középpontja. Az a pólus, ami mindent magához vonz, és amit én soha nem érhetek el. Nem érinthetem meg, nem nézhetek meggondolatlanul a szemébe, még hozzászólni is alig merek. Nem tudom elképzelni, hogy a világom része legyen. Ő az ellentétem. Én semmi vagyok, ő minden. Irányít, vezet, óv. Csak próbálom nézni. Látni a mosolyát, mindent, ami örömet okoz neki. Azokat a dolgokat, amiket én képtelen vagyok értékelni. Hogy tud nevetni egy kagylón?

Végtelenül szeretem. A látványát, a hangját, a lelkét. Mintha már évek óta ismerném, már amennyire őt lehet. Mintha már évek óta ő lenne a szerelmem. Akiket eddig szerettem, és a jövőbeliek is mind értéktelenek hozzá képest. Tudom.

Egyszerre hátranéz és én majd' összecsuklom. A tekintete rám szegeződik, és én vagyok fókuszban. Én? Elfelejtettem, hogy csak egy kislány vagyok. Mindig ezt teszem.

Egyszerre elvigyorodik, és bennem minden megáll. A légzésem elfolyik, a keringésem elapad. Csak állok, bambán nézve vissza rá, miközben átélem életem első orgazmusát, a mosolyától. Egy idióta, hülye arckifejezéstől, ami számára nem is jelent semmit -, ahogy én sem.

- Nézd! Találtam kefélő rákokat! – ordítja olyan hangosan, hogy még a szomszéd államban alvó csecsemők is felriadnak tőle. A gusztustalan viccei, idióta grimasza, mind olyan dolgok, amiket sosem hallhatnék. Én nem. Most mégis, ennek az obszcén kiáltásnak is úgy örülök, mintha valaki megkérné a kezem. Talán így mérhető John a többi átlagos fiúhoz. Bár így is nehéz értelmet találni benne. Mégis többet, mintha kettőnket vetnénk össze. Ég, föld, fekete, fehér, jó, rossz, én, ő. Ez is csak egy gyenge, fals megfogalmazás, ha azt tekintjük kiindulópontnak, hogy a felsoroltak nem léteznek egymás nélkül, de John Lennon örökké lesz nélkülem, én viszont, vele együtt meghalnék. Igen, ennyire értéktelen vagyok.

- Gratulálok! – mosolyodom el. – Mehetnél is tengerbiológusnak – nyögöm ki könnyeden. Nem okoz nehézséget, hogy vele beszéljek. Csupán arra gondolok, hogy bármit is mondok, úgysem fog rá emlékezni. Értéktelen vagyok számára éppen annyira, amennyire a szavaim is.

- Már voltam, de nem túl izgalmas – vágja rá határozottan. Hihetetlenül részeg, sőt...

- Valóban nem az – felelem, majd a kezébe nyomom az egyik hot-dogot. Ő csak egy furcsa fintorral az arcán bámul rá értetlenül. Szinte már hallom, hogy mit fog rá mondani.

- Ez egy ehető farok? – kérdezi bambán, összehúzott szemekkel, mire én csak felhúzom a szemöldököm.

- Ha nem lenne ehető, téged szerintem az sem gátolna meg az elfogyasztásában – motyogom, és ő elneveti magát. Az én szívem megrándul, és túl vagyok a második orgazmuson is. Ez sokkal erőteljesebb, mint az előző. Mosolyognom kell, nem tudom leplezni a szívembe telepedett boldogság tüzét. Mindjárt meggyulladok.

Ő lassan beleharap, majd az első falat mámorító íze után bátran fal a hot-dogba. A beléerőszakolt közel két liter víz után csodálom, hogy egyáltalán képes ránézni. Olyan esztelenül bátor, hogy bármelyik szikla tetejéről képes lenne leugrani, meghalni. Bár jelenleg annak is örülök, hogy még nem mászott az aranysárga cadillec tetejére.

Annyira más, mint a többi ember a planétán. Nem lehet senkihez hasonlítani, a viszonyítás pedig, teljesen értelmetlen, felesleges. Előttem, amit látok, csak ő. Egyedül. A szívemben ő annyira magányos, mint én a földön. Hiába nézem, tudom, nem lehet az enyém. Soha. Mégsem kell sírnom tőle.

- Ez rohadt jó! – jelenti ki vidáman, míg nagyban falatozik. Ekkor veszem észre, hogy teljesen elvesztem a bámulásában. Az én kiflim érintetlen. – Te nem eszel?

- Neked adhatom, ha akarod – válaszolom higgadt hangon. Amilyen jó színész vagyok, nem csodálom, hogy észre sem veszi a szerelmem. Ő nem, csak mindenki más. Bár nem zavar, hiszen, a lényeg a zavartalansága.

- Dehogy, nem eszem meg előled! Egyébként is, hálával tartozom, amiért megmentettél a biztos haláltól – nyámmogja, és rémleni kezd miért is vagyunk itt. Ó, tényleg... Részegen elvitte apa kocsiját, és angol módra a balsávban kezdett vezetni. Nem is csoda, hogy rögtön beugrottam mellé. Ha bármi baja esne, én biztosan nem bírnám ki. Kútba ugranék, vagy valami hasonló. – Szóval... - folytatja. – Lehet egy kívánságod a koncertre – fejezi be a hot-dogot lassan. - Tudom, apróság, de megígérem, hogy betartom.

Én egyszerre beletömöm a szájába a saját kiflimet, és gyorsan rávágom – Ticket to Ride!

Ő csak próbál valamiféle hangot kiadni a száján, ami a „miért"-re hasonlít, de persze nem sikerül neki, csak egy bő perc után.

- Miért?

- Szerinted nem illik a mai naphoz? Szerintem nagyon is. Őrület – dünnyögöm fejhangon, próbálva ellenállni a kísértésnek, hogy lelőjem a poént. Bár, részegen úgysem képes felfogni a célzást, vagy nevezhetném felhívásnak is.

- De azt alapból is előadnánk... - értetlenkedik kissé.

- A lényeg, hogy nekem szóljon – hangsúlyozom, mert úgysem fog emlékezni rám. Elfelejt belőlem mindent, ahogy én is magamat, a világgal együtt. Megfeledkezik a személyemről, és a hiányomat sem fogja észrevenni. John sem. Bár, neki soha nem is számítottam.

- Néha annyira nem értelek. Olyan más vagy. Bár lehet, hogy csak az a pár üvegpezsgő mondatja ezt velem – néz egyenesen a szemembe. Megrezzenek, mert ezek a mondatok „nekem" szólnak. Mintha csak egy mély medence aljáról felérve újra kapnék levegőt. Érzem a szellő édeskés illatát az orromban, míg az oxigén aromájától lesz telve vérem. A remény legapróbb jele átjárja a testem, míg ő elmosolyodik. Igen. Ezt akarom látni mindig. Ezt az arcot, az éles vonásaival, kerekded szemeivel, és horgas orrával, míg a szája ívesen felgörbül. Ezt nevezik mosolynak, vagyis a boldogság egyik jelének. Ezt a boldogságot akarom örökké érezni. Az övét...