Idegeden trappolok a folyosón. Sikerült a puccs! A kormány megbukott. Az a barom szemőldök parancsnok. Elveszíti a karját és  majdnem meghal. Most pedig kis híján felakasztják. Idegesen tépem fel az ajtót. Erwin az asztalánál ült az arca összeverve, a felső teste szintén.

-Ó (Név)-Chan, nem hittem hogy ilyen hamar meglátogatsz.

Mosolygott rám, magunkra zártam az ajtót és mikor az asztalához értem rácsaptam. Még sem találtam egyetlen árva szót sem. Mérges voltam mert ez a várakozás karöltve a tehetetlenséggel borzasztó.

-Már leápolták a sebeim. Nem kell aggódj.

Megkerültem sóhajtva az asztalt. Megcirógattam arcát, persze csak mosolygott rajtam.

-Aggódtam Erwin.

Sütöttem le tekintettem.

-(Név)-Chan, ha csak ezért jöttél miért zártad be az ajtót?

Elpirultam, de válasz helyett csak legomboltam a hosszú barna kabátot ami hanyagul a földön végezte. Semmiben álltam előtte. Mosollyal húzott az ölébe.

-Hogy lehet, hogy csak akkor jut eszedbe szeretkezni velem ha gyengélkedek?

-Más körülmények között időnk sincs rá. Nem kívánsz?

Suttogtam a végét. A tekintete bőven szolgált válasszal. A ölébe fészkeltem magam és az ajkainak estem. Tudtam...minden cselekedettem kétségbeesett volt. Nem akarom, hogy elveszíteni. Nem akarom, hogy megszűnjön létezni. Miért nem elég az ami eddig volt? Miért éget a sürgető érzés, hogy kimondjam? Valami csak hajt, hogy megtegyem. Elváltunk és néztem azokat a nagy kék szemeket.

-Erwin...szeretlek.

Suttogtam, válasz nem jött. Persze, hogy nem. Tudtam, sütöttem le a tekintetem mire az arcom ra simult nagy, meleg tenyerével.

-(Név)-Chan. Gyere hozzám.

Értetlenül nézhettem rá. Mert normál esettben vagy azt mondja hogy szeret vagy hogy nem. Végül folytatta.

-Szeretlek ezért szeretném ha nőül vehetnélek.

Egyszerűen túl hihetetlenül hangzott. A hangom pedig nem találtam. Bólintásig futotta, hogy ismét érezhessem ahogy forrón szeret. Ahogy csak Ő tud ölelni, érinteni, szeretni. Mert én akkor ott lent a földalatti városban menthetetlenül beleszerettem ebbe a szemöldök parancsnokba.