1983-ban mélyen vallásos tudósok egy csoportja radikális kísérletet vezényelt le egy, a nyilvánosság elől elzárt létesítményben. A kutatók azt a teóriát szerették volna megvizsgálni, hogy egy olyan ember, kinek az érzékszervei nem működnek, illetve akinél minden fajta érzékels blokkolva van, képes lesz-e érzékelni Isten jelenlétét.
Úgy vélték, hogy az öt érzék elhomályosította az „örökkévalóság tudatát", és érzékek nélkül az ember valóban kapcsolatba kerülhet Istennel. Egy idős ember – akinek állítása szerint „ már nem volt olyan ok a világon, amiért neki élni érdemes" – volt az egyetlen önkéntes tesztalany. A tudósok bonyolult műtéti beavatkozások által minden agyi érzékeléshez köthető idegi kapcsolatot elvágták. Bár a tesztalany teljes izomfunkciói működtek, nem látott, hallott, ízlelt, nem érezett szagokat, illetve nem érezte a tapintást sem. A külső világgal való teljes kommunikáció hiányában egyedül maradt a gondolataival.

A tudósok természetesen mindent figyelemmel kísértek. A kezdeti szakaszban az átlagosnál hangosabban beszélt a lelkiállapotáról, szétszórt mondatokban, amelyeket természetesen ő maga sem hallott. Négy nap elteltével azonban az alany azt állította, hogy halk és érthetetlen, kivehetetlen hangokat hall a fejében. Feltételezvén, hogy ez egyfajta pszichózis kezdete lehet, a tudósok kevés figyelmet tulajdonítottak ennek a jelenségnek.
Két nappal később az alany sírásban tört ki. Azt állította, hogy hallja, hogy a halott felesége beszél hozzá, sőt, mi több, válaszolni is tud neki. A tudósok ekkor már érdeklődőbbek voltak, de nem voltak meggyőződve az alany szavainak hitelességéről. Ez egészen addig tartott, amíg az nem kezdett el a tudósok halott rokonairól is mesélni. Említést tett személyes adatokról. Olyanokról, amiket csak a kutatók halott házastársai, illetve szüleik tudhattak. Ezen a ponton a csapat jelentős része kilépett a kísérletből.

Egy hét múlva az alany elhunytakkal történt beszélgetései után depresszivvé vált, mondván, hogy a hangok túlságosan sokan vannak. Minden ébren eltöltött pillanatban több száz hang hallatszott, amelyek nem voltak hajlandók nyugalmat hagyni neki. Gyakran rohant neki önszántából a falnak, hogy a hangoknak fájdalommal válaszoljon. Könyörgött a tudós csapatnak nyugtatókért, hogy aludni tudjon, a hangoktól távol. Ez a módszer három napig működött, amíg komoly éjszakai félelmek nem kerítették a tesztalanyt hatalmukba. Ismételten azt mondta, hogy látta és hallja az elhunytakat, akik immáron az álmaiba is beférkőztek.

Egy nappal később az alany sikoltozni kezdett, majd körömmel belevájt az (eljárásoknak köszönhetően vak) szemgolyójába, ettől remélve azt, hogy ezzel érzékel valamit a fizikai világból. A hisztérikus személy mostanra azt állította, hogy a halottak hangjai fülsiketítőek és ellenségessé válatak. Egyfolytában a pokolról és a világ végeiről beszéltek. Ezek után öt órán keresztül csak ezt kiabálta: "Nincs menyország, nincs megbocsátás". Megállás nélkül könyörgött, hogy öljék meg, de a tudósok meg voltak győződve arról, hogy közel áll az Istenhez való kapcsolat létrehozásához.
Egy újabb nap elteltével az alany már nem tudott koherens mondatokat alkotni. Látszólag megőrült – elkezdett húsdarabokra kiharapni a saját karjából. A tudósok ezt észrevéve azonnal a vizsgálóterembe siettek, és egy ágyhoz szíjjazták, hogy ne tegyen magában több kárt – ne ölje meg magát. Néhány óra leforgása után a tesztalany megnyugodott és a sikítások is abbamaradtak. Üres tekintettel bámult a mennyezetre, miközben könnycseppek csorogtak az arcán. Két hétig az érintettet manuálisan kellett dehidratálni az állandó, abba nem maradó könnyezés miatt. Végül elfordította a fejét, és a kísérlet alatt először a vakság ellenére szemkontaktust létesített az egyik tudóssal. Ennyit suttogott: "Beszéltem Istennel, és Isten elhagyott minket", ezután az alany életjelei leálltak.

A halál bekövetkeztének nem volt semmilyen nyilvánvaló oka.

vannak itt hívők? én nem vagyok:P