- Mondd, hogy le fogsz szopni! - ordította, amint szétmállóban még ki bírta nyitni a száját, és térdre tudott kényszeríteni.

Tegnap még ép volt, nem rohadt szét a gonoszságtól a teste, egészen emberinek és tisztának tűnt. Most azonban lógtak a belei, vér folyt a szeméből és a szájából egyaránt. Egy pillanatra megijedtem, hogy ha leszopom, onnan is vér fog folyni.

- Leszoplak, és kiszívom mindenedet. Az életedet, az emlékeidet, a világodat, a nevetésedet, a fájdalmadat, mindent. A lelkedet is ki fogom szopni belőled, aztán majd egyszer tovább adom valakinek. A szíved a szívem alatt fog dobolni, érted? - sikítottam, mint egy őrült.

Lenyomta a fejem, én pedig igyekeztem nem arra gondolni, hogy közben a feje a vállamra pottyan.

Haldoklik, nincs mit tenni...

Felszakadt egy hörgés belőle, amiről nem tudtam eldönteni, az élvezettől vagy a légszomjtól hangzott kétségbeesettebbnek. Végül felálltam, és lenéztem rá. Már csak egy kupac hús volt, egy rohadt lélektelen, akiben giliszták túrkáltak.

Rádobtam egy csokor virágot, de hiába, azon nyomban kukaceledellé váltak a szirmok. A holttest nem érdemelte meg a gyász rózsáját. Még a hűséges, örök szerelmet sem, csak azt a cseppnyi élvezetet, melyben a testét férgek rágták szét. Pedig még annyit sem érdemelt volna.

_____________________________________________

Az erőszakolók emlékére.