WayV - Face to Face

A buszmegállóban Taeyong egyedül ácsorog. Hanyag környezet öleli körül; eldobált palackok, s különféle fali írkák jellemzik a helyet. Csak elhúzza száját a szemetelésre, majd egy közeli műanyag flakont felszed egy zsebkendővel, hogy beledobja a szemetesbe, ami egyébként nincsen messze. Nem is érti, miért ilyen felelőtlenek jópáran a környezet megóvását illetően. Habár, ahogy ezen elmélkedik, belátja, hogy összességét tekintve mindenki felelőtlen, csak mást-mást illetően; van, aki nem törődik a környezetével, van, aki a barátaival, esetleg a kötelességeivel, ám akad olyan is, kinek saját maga számít semmisnek. Taeyong szerint mégis az a legrosszabb eset, amikor valaki nem figyel a másik szívére, melyet bizalmasan megkaparintott. Elvégre a szív törékeny, könnyen sebezhető. Nehezen lehet éppé varázsolni vissza, talán lehetetlen is néhány esetben, olyankor pedig a bordaközi fájdalom felemészteni kezdi a lelket. Terjed a szenvedés, mint egyfajta kór, melynek ellenszere nem feltalált. Ha létezne, talán nem lennének ennyien szomorúak ㅡ keserű mosolyra húzza utóbbi gondolatára ajkait Taeyong, majd alsó ajkába úgy harap, hogy az kiszáradt állapota miatt majdhogynem felszakad. Igen, maga sem emlékszik, mikor fogyasztott folyadékot utoljára; azon emberek közé tartozik, akik magukra szentelnek kevéske figyelmet.

Ennek ellenére azt érzi, hogy ha lenne életében egy olyan személy, aki iránt lágy érzéseket táplálna, s aki ugyanekkor mellette is lenne, akkor vele úgy törődne, mint a világ legértékesebb kincsével. Mindig óvná, még a lengedező széltől is, s nem hagyná, hogy bármi gondja legyen az életben. Folyton megvédené, oltalmazná szeretni kívánó szívével és ölelni vágyó karjaival. Odafigyelne rá, elkísérné munkába, megjegyezné minden nap, mikor is végez, s nem hagyná, hogy egyedül kószáljon a városban. Elbeszélgetne vele az Univerzumról, s egyéb apró-cseprő dolgokról, melyek jelen pillanatban foglalkoztatják. Meghallgatná, ha gond van, ám nevetne vele, ha egy boldog időszak köszönt be. Taeyong a világot is neki adná annak, akit szerethet, ám szíve foglalt, s fájó pont, hogy nem teljesedhet ki kapcsolatban ez az általa egyirányúnak vélt románc. Hiába szeretné elengedni a múltat, nem képes nem szeretni thai angyalát, akiről évek óta semmit sem tud. Nem egyszer kívánta felkeresni, viszont sosem járt sikerrel, s csak szánalmasnak érzi magát, amiért egy ilyen dologba kapaszkodik görcsösen, ami megbénítja egész életét. Mert bármennyire próbálkozott azzal, hogy túllendüljön a múlton, mintha démonok húznák vissza a mélybe, ami által csak rosszabb helyzetbe zuhan. Úgy érzi, felfalják haldokló lelkét azok a fránya kis lények, melyek csakis fejében léteznek. Tudja ezt, de nem képes elüldözni őket abból a végtelen káoszból. Taeyong elméje mint kaotikus rengeteg nyújt megbúvást minden rossznak, amik egyre inkább motoszkálnak benne. Folyton baljós gondolatokat szőnek, s felhangosítják a nyüzsgő világot; az őrületbe kergetik.

S miattuk majdhogynem nem veszi észre a begördülő járművet, amin most mázlijára van némi tér, és nem kell nyomorognia megannyi földi egyed közt. Jelen helyzetben legkevésbé sincsen ínyére a fülledt levegő, ami olyankor szokott lenni, viszont mégis igényli az emberi közelséget, mégha ilyen formán is ㅡ ami meglehett, hogy egyesek számára egészen szánalmas, azonban Taeyong úgy véli, neki ennyi jutott az emberi interakciókból, amik egyszerre vonzák, mégis frusztrálóan taszítják. Tehát végül nem ül le magányosan egy-egy szabad hely egyikére, hanem lassan ballag beljebb valamerre a busz közepére, hogy aztán ott megragadva egy kapaszkodót bogozza ki fülhallgatóját, majd végül elmerüljön a zötykölődő buszút és a lágy dallamok nyugalmában.

𔐬

Őszi szél kap Ten fekete hajába, mialatt sebesen kapkodja lábait a megálló felé iramodva. Itt lakik már egy ideje, ám még alig-alig ismeri a várost, közlekedéséhez pedig még egy cseppet sem szokott hozzá. Körülötte a fákról lehullanak a megsárgult levelek, talpa alatt pedig egy-egy tócsa van, melyekből a víz bokáján landol nem egyszer. Mindez mégsem készteti lassításra, hiszen csak el akarja érni a megfelelő buszt, ami albérletébe viszi, ahol végig akar dőlni ágyán, és egy kis nyugalomra lelni tizenkét órányi, megterhelő munka után. Tudja, hogy választhatna valami könnyebb állást, azonban muszáj elegendő pénzt keresnie, hogy fizesse a lakás költségeit, na meg saját magát is eltartsa, ne pedig a kínzó éhezésbe taszítsa szervezetét. S hiába van tisztában azzal, hogy így a kiégésbe rángatja önvalóját, mint a kora őszi természet, ám mintha ez is a világ rendje lenne; nem tud másképpen cselekedni. Tornacipője pillanatok múltán beázik, s vizesen nyikorog minden sietős lépténél, miként nadrágja alja is lábszárára tapad sárosan és nyirkosan, mindeközben pedig kapucniját hiába húzza fejtetőjére, az újból is lecsúszik, hogy láttassa a kócos hajzuhatagot, amire egyhamar esőcseppek hullanak. Vállain is kopognak az ég könnyei, ez a jelenség pedig még gyorsabb tempóra ösztökéli, hiszen nem kíván megfázni. Akkor túl sok pénztől esne el, neki pedig jelen helyzetében minden fillér számít.

Szélsebesen rohan hát a buszmegálló rozoga tákolmányához, ami épp megjelenik szemei előtt. Hajtja az, hogy végre otthon akar már lenni, s nyugalomban szőni ezer meg egy ábrándot arról, hogy újra találkozik Taeyonggal. Hiszi, hogy a másik megismeri, s valami elképesztő módon reméli, hogy tudnak egymással beszélgetni. A thai szeretne egy új esélyt kapni, azonban azt is megértené, ha ennyi idő után már nem járna neki ㅡ de legalább egy méltó lezárást kívánna, hogy szíve nyugalomban honoljon. Igényli a meghitt békét, jobban, mint az éltető oxigént, s emiatt mindent félretéve itt van most Koreában. Csak egy a gond, méghozzá az, hogy szíve választottját eddig egyszer sem látta. Viszont jól tudja, hogy Szöul hatalmas, mitöbb, az sem bizonyos, hogy a másik a városban tartózkodik még, viszont amíg a remény él, addig Ten buzgón törekszik arra, hogy minden entitást megfigyeljen, hátha megleli benne szerelmét. Nem egyszer fordult már elő olyan komikusnak ható szituáció is éppen emiatt, amikor Ten egy idegen vállát ragadta meg azt gondolván, hogy Taeyong az, viszont mindig csalódnia kellett, majd nyilván buzgón bocsánatot kérni, s kínjában vöröslő arccal odébb somfordálni. S olyan is akadt, hogy céltalanul rótta az utcákat szabadidejében, mígnem órák múltán már megfogyatkozott a lelkesedése, s könnyek patakzottak gyémánt szemeiből selyem orcáján át ㅡ mindezek ellenére egyszer sem adta fel, hogy megtalálja a szerelmét.

Sokszor emiatt úgy érzi magát Ten, mint egy romantikus dráma szereplője, ki elveszett kedvese után iramodik, ám az ő történetük keserűbbnek érződik számára. Minduntalan emészti a tudat, hogy ő hagyta el Taeyongot, aki tényleg szerette őt. Mert igenis érezte, hogy neki adta a szívét, viszont ahelyett, hogy vigyázott volna rá, mintha a repülő ablakán hajította volna a kék végtelenbe. A folyékony kékségbe, aminek Ten talán épp ezért olyan nagyon a szerelmese; az évek során mintha ez kötötte volna Taeyonghoz, ahogyan órákon át fürkészte a horizontvonalat, amin túl úgy vélte, maga a szerelem rejlik. S most, ahogyan elindult annak irányába, és Korea szívében szaladgál az egyre jobban zuhogó esőben, úgy érzi, hogy már mindenütt végtelenek ölelik körül, és egyik végén sem leli meg azt, akiért a Mennyet és a Poklot is bejárná. Akármit megtenne azért, hogy találkozzon azzal az emberrel, aki így elgyengítette, mégis megmagyarázhatatlan erőt adott neki, mely segítségével nem hagyta abba keresni őt. Ten hiszi, hogy okkal jöhetett ide, s egymásra fognak találni ㅡ nem mer más lehetőséget komolyan számításba venni, hiszen azzal saját szívfájdalmát táplálná, mely már így is teljesen padlóra küldi őt. Úgy érzi, Taeyongra van szüksége, hogy elmúljon a szenvedés, ám ami fontosabb; először megbizonyosodni arról, hogy ő jól van.

𔐬

Ten a rohanása miatt éppen fel tud pattanni az érkezésével azonos időben begördülő buszra, majd jobban összehúzza magán a kapucnis pulóvert, hiszen végtére elég jól elázott, s most így tölthet el nagyjából huszonöt percet. Fejét lehajtva ballag hátrébb a mozgó járműben, mialatt egyre inkább azon töri kobakját, hogy miképp ne betegedjen meg, ám ennek következtében nem figyel, így egy erőteljes fékezésnél teljesen nekicsapódik az előtte ácsorgó egyén mellkasának. Sűrű bocsánatkérések közepette húzódik el, s meg is köszöni a másiknak, hogy megtartotta felkarja után kapva, ám amint fel is néz szemeibe, rögvest döbbenet ragadja magával. Szíve erősebben kalapál bordaketrecében, feje mintha zúgni kezdene, s tekintete egy szempillantás alatt fátyolossá válik. Nem hiszi el, hogy ez megtörténik, hogy ez most tényleg a valóság, ugyanis amint a másik entitás arcvonásait megpillantotta, nyomban felismerte benne Taeyongot. Nem képes hinni szemeinek; nem dolgozza fel, hogy annyi évnyi kínszenvedés után most újra itt vannak. Egyszerűen most az egész őket körülölelő környezet megszűnik, s azért sem zavartatja magát, amiért Taeyong megszeppenve, ám könnyes szemekkel karját szorítva tartja az eleséstől óvva. A thai fiú csakis annyit képes tenni egyedül, hogy oly' hosszú ideje erre a pillanatra tartogatott könnyeit végre valahára szabadjára engedi megkönnyebbülten; Taeyong arcát figyelve pityeredik el, s ajkait összepréseli, nehogy hangos zokogásban fakadjon ki. Az egész helyzet olyan abszurd, mégis meseszerű, s ahogyan az idősebb őt figyeli, nem képes haragot táplálni ㅡ mert meglehet, hogy eleinte dühös volt, ám mára már csak a szeretet maradt.

Ő sem képes elhinni, hogy Ten van tőle alig pár centire, s ezer meg egy érzelem kavarog benne, amiket szavakba foglalni képtelen. Fél, igazából retteg attól, hogy mi lesz most, hogy vajon újra el kell-e engednie az illetőt, aki egyetlen szerelme az egész életét lefedően, ám ahogyan a vele szemben lévő, könnyeket hullajtó szembogarakat figyeli, egyből biztos egy dologban; még mindig fontos Tennek. S emiatt ő is útjára ereszt pár sós cseppecskét, hiszen ennek az egésznek a ténye megrémíti, ám nyugalmat is hoz számára, ami komfortos, s ami csakis arra készteti, hogy habozás nélkül magához vonja a vékony alakot, és karjai közé zárva jelezze; hazatalált.

- Úgy sajnálom! - motyogja a kisebb artikulálatlanul, s ahogyan az ölelő karok közt találja magát megannyi magányos idő múltán, nem bírja tovább mellőzni a zokogást, amely keserűsége ellenére mégis mintha felszabadítaná lelkét, mely pillangóként repdesve száll a magasló fellegek lágy oltalmába a Nap buzgó cirógatását élvezve.

Tulajdonképpen ekkor jön rá, mi is hiányzott neki ilyen nagyon annyi éven át, s ebbe az érzésbe bele tudna temetkezni. El akar veszni szoros ölelésükben, amellyel mintha szavak nélkül tudatnák a másikkal, hogy egyetlen egy minutum töredékéig sem léptek túl a múltbéli történéseken, s nem változtak érzéseik. Mégha lehetetlenségnek is tűnik, nem szűntek meg szeretni egymást, és ekkor tudatosul bennük, hogy valójában mindez milyen gyönyörű. Mert nem számít, ki mit hibázott gyermetegen, hogy miképp választotta szét őket a távolság, s mennyi idő telt el, mert ahogyan Ten sorra csak azt mantrázza, hogy mennyire sajnálja, s ahogy Taeyong úgy kapaszkodik Ten derekába, mint egy mentőövbe a viharos óceánon, tudják, hogy innentől fogva nem akarnak a másik nélkül létezni. S a thainak az sem számít most, hogy mit ígért szüleinek, egyszerűen nem gondol arra, hogy talán számukra a szerelem nem elegendő eredmény felmutatásként, ő hiszi, hogy maga Taeyong jelenléte a legcsodálatosabb, ami történhetett vele. És egyszerűen az idősebb sem foglalkozik semmi mással, nem törődik azzal, hogy mennyire régen teremtett fizikai kontaktot, hanem csak élvezi, hogy visszakapta életének legszebb töredékét, a személyt, aki igenis hozzá tartozik egyes egyedül. Nem mondaná magát birtokló jellemnek, viszont az elmúlt éveket darabokra széttörve, a túlélésért küzködve töltötte, s most mintha egyetlen szempillantás alatt ismét egy egész lenne, és szívén a tátongó sebek beforrni látszanak ㅡ erről pedig nem mondana már le többé.

S a folyton dobogó szervben leledző, jelképes virágoskert pedig új színeket mutat meg, ám Tennel is éppen ugyanez a helyzet ㅡ mindketten félnek attól, hogy mi lesz most velük, hiszen olyan, mintha az egész világ ellenük lenne, ám ahogyan ismét feléled az ezernyi színes szirmú virág közt a szerelem rózsabokra is a szívükben, olybá tűnik, mintha ölelésük közben körbenőné őket, és oltalmazná minden gondtól. Évekkel ezelőtt talán az volt pont a probléma, hogy szúrtak a tüskéi, s nem viselték ezt jól; nem ölelték egymást túl szorosan, hanem inkább eltávolodtak a másiktól, hogy mindez kevésbé fájjon. Ám az évek alatt megedződtek, s immáron immunissá váltak a szenvedésre, így közös viráguk már csak a külvilágot sebzi, mely kettejük szerelmét bántaná. Azt a szerelmet, amelyet dédelgettek, amit magukban őrizgettek, s ami sokszor fájó volt olyannyira, hogy legszívesebben szabadultak volna tőle, ám most, ahogyan nem hajlandóak percek óta egy kicsit is elereszteni egymást, rájöttek, hogy nem is történhetett volna csodálatosabb dolog velük, mint az, hogy egymásba szerettek.

Mert ez a hosszúra nyúlt pillanat megért minden fájdalmat, amit az évek alatt halmoztak fel, hiszen könnyes szemeikből bárki kiolvashatná azt, hogy az érzelem, mely megjelent bennük régóta először, az a boldogság. Egyfajta eufórikus öröm, amihez úgy ragaszkodnak, mint egymáshoz, elvégre a másik nélkül ők ezt nem tapasztalhatják. Mert nem értik, mi köti össze őket ilyen nagyon, hogy lelküket milyen fonál nem hagyja különválni, hogyan lehet a szerelem maga ilyen sorsszerű és elrendeltetett, s hogy miképp tartozhat össze két ember ennyire, de ezek ők, az ő szívük sugallata és egymásbakapcsolódása, hiszen egyedül nem képesek a kiegyensúlyozott és felhőtlen életre, szükségük van a másikra, így hát Taeyong a sok-sok 'sajnálom' szócskára válaszolván kinyitja végre ajkait:

- Csak ne hagyj el soha többé!