Yaeow - Just A Little Bit Lonely

Verőfényes napsütés veri fel az alvással töltött időintervallumából Taeyongot, ki éppen csak nem rég merült el az álmok birodalmában, mely számára az esetek döntő többségében egy borzadályos hely. Elméje gyakorta vív vele párbajt, melynek végén bizony csúfos vereséget szenved minden adandó alkalommal. Pedig minden oly' szépen indul, egy üvegházban, mely telis-tele van virágokkal. Színes szirmok lelhetőek fel, bármerre is tekint, s néhol aprócska csatornarendszerekben éltető víz folydogál, melynek kiindulása a középen lévő szökőkút, amelyet repkedő pillangók öveznek. Onnan ágaznak szerteszét kikövezett ösvények is, melyeket Taeyong mind ezer meg egyszer bejárt. Az egész olyan, mint egy hatalmas, virágültetvényes park, ami egy üvegburokban leledzik, így pedig, ahogyan az áttetsző anyag felületén megtörik a fény, különféle és ugyanakkor kivehetetlen formák vetődnek az egész közegre, így varázslatos fényjáték szemtanúja lehet az álmában ragadt. Úgy érzi, mintha szemei kápráznának a játszi megcsillanások különös összességét figyelve. Ez az álomkép tündöklő tökéletesség varázslatos harmóniáját érzékelteti nemes egyszerűséggel, s ahogyan a bent tartózkodó a lábait sorra egymás elé helyezi, nagyokat szippant a virágédes levegőből. Megbabonázva érzi magát, mintha mágia teremtette volna festői külsejét az őt körülvevő képzetnek, melyről sejti, nem valós, de elfogadni ezt nem kívánja. Ha álom is ez, szívesen ragadna benne. Ámulatba ejti, milyen csodálatos helyszínt képes megteremteni elméje, hogy ott milyen nyugalom rejlik, s belefeledkezne ebbe - azonban nem képes rá.

Mintha fekete felhők szállnák meg gondolatait. Sötét lesz az üvegkalitkájában, s a hiányérzet eképpen érkezik meg. Magányában körbepillantva realizálja, mindez nem az, mi szivének legféltettebb vágya, csak illékony pompa, mely egy pislantás alatt pusztulásnak indul. Hiszen hiába nyúl egy szál vöröslő rózsáért, szirmai lehullanak, s csak tüskéi azok, amik bőrét felkarcolva idézik elő ezt a skarlát-színt. Mindez, mi gyönyörűnek hatott, egy időtöredek alatt veszett semmibe, s a hervadó kertnek tökéletesen részesévé válik. Mert úgy érzi, porba hull ő maga is, miként térdei koppannak a kemény kövön. S mellkasában ismerős fajdalom terjed szét éppen úgy, akárcsak egy makacs gyomnövény, mely kiöli a tündöklő virágokat. Szíve öröme is elhalványult, eltűnt, s csakis a múlt rémképe sejlik fel benne. Azok a mardosó emóciók, melyek gyökerestől felforgatták életét, amik által ő sem lett más, csak egy haldokló virág, melyet Ten egykor könnyedén a földbe tiport.

Gyengének tartja magát, hogy jellemét nem tudta felépíteni újra, hogy szívéből nem tudta kiírtani a gyomokat, hanem azok fájdalmasan munkálkodnak benne, s teszik tönkre szép lassan. Sokszor úgy érzi, egész testében végigterjednek, hogy különös bizsergés kíséri ezt, s még mikor hirtelen felriadna álmából sem képes kiszakadni ebből az állapotból. Hiszen tényleg tehetetlennek érzi magát, nem tud túllendülni a múlt sérelmein, melyek mérgezik jelenét és jövőjét egyaránt, ezáltal pedig egész lényét megszállja a cselekedni képtelen állapot. Mert így érez, és nem tudja megváltoztatni azt, ami egykor szivébe vésődött - akármilyen gizgazok benőhetik, örökké Ten lesz szerelmeként elkódolva ketyegőjében, hiába taszította ő el egykor magától, s dobta el, mint hasztalant, mint feleslegest, mint azt, akit nem szeret. Taeyong nem képes belátni ezt, s talán ez a legnagyobb hibája. Évekkel ezelőtti pillanatokból táplálkozik, s máig sóvárog utánuk.

𔐬

Évekkel ezelőtt egy nyári délután során találkoztak. Ten éppen egy tanulmányi kirándulás részese volt, melynek állomását Dél-Korea fővárosa, Szöul képezte. Kiskora óta tanulta a nyelvet, szóval ezzel nem akadt gondja, így egyszerűen tudott csevegni a lakosokkal, s igyekezett barátságokra szert tenni. Akkoriban még tanulmányait folytatta, fiatal volt, tizenéves, aki azt gondolta, körülötte forog a nagyvilág, és kezei közt az Univerzum. Szabad volt lelke és hófehéren tiszta, szívén pedig nem tátongtak a szenvedések mélyedései, melyen fájdalmai kúsznak be, hogy emóciói közé vegyüljenek, majd átvegyék az irányítást, s olyasféle érzelmeket formáljanak meg, melyeket Ten sosem kívánt megtapasztalni. Akkoriban nem tudta, milyen belezuhanni a gyötrelmes szerelembe, annak hiányába, s magába a sóvárgásba egy olyasvalami iránt, mely egy múltbéli emlék. S ezzel Taeyong is egészen hasonlóan volt. Akkoriban csak a boldogság volt az, mire vágyott, mi sokszor csak egy karnyújtásnyira volt tőle, ma pedig még egy óceán átúszása sem lenne elegendő ahhoz, hogy megkaparintsa.

S az is élénken él emlékeinek kusza rengetegében, hogy miképpen találkoztak elsőként. Ten és az osztálya a belvárost járták, jópár szabad órát kaptak erre, s a kisebb egyszercsak valahogyan elkallódott társaságától. Egyedül rótta a tömött utcákat lemerült telefonnal, növekvő kétségbeeséssel, míg ez Taeyongnak csoda folytán fel nem tűnt. Így visszagondolva ez az egész borzasztóan klisés, de akkor mégis olyan abszurdan, pontosan úgy volt tökéletes. Szóval, az idősebb odament a külföldihez, hogy megkérdezze, mi a probléma, tud-e valamiben segíteni, mire csak bizonytalan, megszeppent feleletet kapott. De aztán hamarosan végre rendesen is tudtak társalogni. A helyi megtudta, hogy mi is a pontos szituáció, s kieszelte, mi lenne a megfelelő cselekedet annak orvoslására; Ten így került vissza nagyjából fél óra után barátai közé. Ám azidő alatt egészen sokat csevegtek, jópár dolgot elárultak magukról, sőt, még elérhetőségeket is cseréltek, hogy a kapcsolatot esetlegesen tarthassák. Anno is tudták, hogy tulajdonképpen ez első találkozásként nagyon furcsa volt, de mintha már akkor éreztek volna egy halovány vonzalmat, s ugyan tisztában voltak azzal, hogy ez erősödhet, de naivan és balgán hagyták figyelmen kívül ennek a veszélyét.

Majd pedig éppen emiatt történhetett meg az, hogy nem egyszer találkoztak Ten itteni tartózkodása során. Amikor a thai kapott szabadidőt, nyomban üzenetekkel bombázta Taeyongot, aki nem volt rest azokra válaszolni és megbeszélni, hogy mikor, na meg hol találkozzanak. Mindig hosszú órákat töltöttek el együtt, volt olyan is, hogy a külföldi takarodó után szökött ki, s mindkettejüket megbabonázta ez a különös tilosbanjárás. Felettébb élvezték egymás társaságát, azt, hogy milyen nagyon szabadok, s éppen emiatt több és több időt akartak együtt eltölteni. Az elmúlás pillanatára nem gondolva kezdtek el egyre jobban kötődni a másikhoz. Aztán, ahogyan még több nap eltelt, szinte állandó jelleggel üzeneteket váltottak, ha éppen nem lehettek fizikálisan együtt. Minden pillanatot szinte már illegálisan nagyon élveztek, s ha mégis volt lehetőségük ténylegesen egymás mellett lenni, az idősebb hamarjában olyan mértékben bizalmába - s szívébe - fogadta a kisebbet, hogy megmutatta neki kedvenc helyeit a városban. Direkt olyanokat, ahol alig jár ember, hogy úgy érezhessék, ők ketten vannak egyedül a világon, s mivel akkor nem mondja meg senki sem, mi helyes, mi nem, Taeyong tervei közt szerepelt az, hogy csókot lopjon a másik puha hatású ajkairól.

Ten megszeppent, arca két oldala pedig olyan pirosas lett, mint a rózsaszirmok. Hirtelen maga sem tudta, mitévő legyen, puha párnácskái csak kicsikét megremegtek a sokkos állapota miatt, ám mikor tudatosult benne, hogy bizony mindez mennyire nagyon nincsen ellenére, viszonozni kezdte a mennyei csókot. Ez az éjszakai, varázslatos keringő meglehetősen esetlen, gyermeteg volt - puhatolózva igyekezték kitapasztalni a szerelmi kapocs fizikai megvalósulását úgy, hogy még maguk sem vallották be azt, hogy a sok-sok találkozás szívük virágoskertjét életre keltette annak érdekében, hogy a szerelem kiírthatatlan virága növekedhessen benne, s őket kettejüket egy örökérvényű kötelékkel biztosítsa egymás felől. Soha nem is gondoltak arra, hogy ez több is lehet, mint nyári románc. Csak balgán rohantak bele az életbe, melyet ekkor először igazán megéltek. Nem gondoltak arra, mi mit tartogat számukra, hanem ajkaikat elhagyták a meggondolatlan, mégis őszinte 'szeretlekek', a randevúk egyre és egyre gyarapodtak, mint csókjaik, mint minden, mi kettejüket jobban összefűzte, s egyetlen minutum sem telt el úgy, hogy az fordult meg a fejükben, hogy mi lesz, ha soha többé nem találkoznak.

Vagyis, ez pontosan nem igaz így. Egyetlen egy vaksötét éjszaka volt, mikor beszédtémájuk a búcsúzásra tévedt. Hirtelen mart beléjük a félelem és a felismerés, mely bénító hatásával eredményezte a hallgatagságot. Mert maguk sem tudták, mi hogyan fog alakulni, hiszen lángoló érzelmeiket nem akarták hagyni, hogy kioltásra kényszerüljenek. Nem akarták nem szeretni a másikat, hiszen minden egyes közös pillanat oly' gondtalan volt, mintha a fellegekben járnának - megbabonázva érezték magukat ezáltal, s nem kívántak kiszakadni ebből az állapotból. Túlságosan komfortos volt az, hogy életükben először társra leltek, s nem szerettek volna véget vetni ennek, ekkor pedig ígéretet is tettek; soha nem feledik egymást, s ebben a távolság nem lesz akadály. Tényleg hittek abban, hogy működni fog ez így továbbra is, s nem szakad meg köztük ez a mesebelinek ható kapocs, ami teljesen megrészegíti szerelemtől dobbanó, érzelmektől túlcsorduló szívüket.

Ezután ismét nem beszéltek arról, hogy szerelmük tán' halálra van ítéltetve, hanem újabb holnapokat éltek meg szép sorjában, melyeknek összessége életük legszebb szakaszává vált. Soha nem voltak olyan önfeledtek, mint akkor. Egymásra leltek, mint másik felükre, s ez olyan harmóniát hozott, ami minden baljós gondolatot képes volt elhalványítani. Nem gondoltak semmire, csak és kizárólag egymásra és arra, hogy magukénak akarják az örökkévalóságot, s bele kívánnak feledkezni a közösen eltöltött pillanatokba. Ám erre lehetőségük végül soha nem akadt.

Az utolsó napon eszméltek csak arra igazán, hogy a kisebbnek vissza kell utaznia Thaiföldre, s ez olyan félelmet költöztetett szívükbe, amit azelőtt soha nem tapasztaltak; mert tudták, hogy szenvedni fognak, s a másikat óvni akarták ettől, visszakozni mégsem kívántak. Csak azt szerették volna, hogy kedvesük - hiszen addigra már egy párt alkottak - ne szenvedjen a gyötrelmes hiánytól, mégis együtt akartak volna megküzdeni a helyzettel, ami kegyetlenül nehéznek látszott. De Taeyong tényleg elhitte, hogy képesek lesznek ezt átvészelni közösen, majd pedig egy szép napon újra találkoznak, hiszen a sors egymásnak teremtette meg őket. Ten is azt mutatta mindvégig, hogy őszintén hisz ebben. Aztán minden a feje tetejére fordult. Felszállt a gép, az idősebb egy üzenetben jó utat kívánt. Nem érkezett válasz. Aztán még több üzenetet írt; kedvesen érdeklődött a landolásról, megkérdezte, elfáradt-e, majd jól aludt-e, eszik-e eleget, jól van-e, milyen Thaiföldön, még mindig szereti-e. Soha nem érkezett válasz.

𔐬

Taeyong ezen napja fárasztónak bizonyult, miként reggel emlékei közé zuhant, és kifutott az időből. Kapkodva kellett elkészülnie, ami napjának szokásosan monotom ritmusát teljességgel felborította már igencsak korán. Aztán a buszút a szokásosnál is unalmasnak tűnt, s zenelejátszójáról valahogy egyik dal sem passzolt hangulatához, ennek következtében pedig kedvtelenül tért be munkahelyére, ahol hosszadalmas órákat töltött el. Mikor a munkaideje végéhez érkezett, úgy érezte már magát, mint egy élőhalott, és csak haza akart érni aludni egyet, mégha az számára nem is egy egyszerű tett. Azonban olyan fáradtnak érezte magát, hogy képes lett volna ott helyben, az utcán elaludni, amint kilépett az ajtón.

De ez kissé megváltozott. Most az utcákat szeli, s élvezi, hogy a hűvösen friss levegő csípi arcának hófehér bőrét, mégha nem is a hideg évszak van, s mindemellett pulóvere alá is bekúszik a szél hűs fuvallata, hogy testét borzongassa. De igazából ezt cseppet sem bánja. Élvezi ezt az érzést, s emiatt dönt úgy, hogy kivételt képezve kerülővel megy a buszmegállóba. Nagyon ritka az ilyen, hiszen utál kiszakadni komfortos monotonitásából, de most mégis megteszi, s Szöul tömött utcáit járja - magányosan. Ilyenkor kicsit előtör benne egy negatív emóció, hogy milyen egyedül van, de tudja, jobb ez így. Mert vágyhat bármennyire társaságra, ha neki egyetlen egy társra van szüksége a mai napig, ez pedig nem képes megváltozni immáron hosszadalmas évek óta.