Conan Gray - Comfort Crowd

A késő délután lassan estébe fordul, mikor Taeyong kilép a sarki étterem zsúfolt tömegéből. Mára végzett a munkával. Nagyot szippant Szöul itteni részének szmogos levegőjéből, s ezen cselekedete közben egy hangos társaság majdnem el is sodorja magával, de végül nem alakul így, szóval csak mosolyogva biccent feléjük, miszerint nem történt semmi említésre méltó. Még utoljára bepillant munkahelyének ajtaján, amit egy téglalap alakú ablaküveg díszít, látja a tolakodó tömeget, mire csak fejét ingatja, és inkább a kinti embersereg morajló tengerébe veti magát. Csak halad az árral, mint mindenki, hiszen ilyentájt hazafelé igyekeznek az emberek. Kétoldalt magas házak sorakoznak, mintha egy betondzsungelben lennének. Minden létesítmény azonosan szürkés színű, s jónéhány ablak díszíti őket, miként fellegekbe tornyosulnak. Taeyong nem is érti, hogyan lehet itt minden ilyen sablonos, azonban valahogy mégsem foglalkoztatja ez túlzottan. Tudja, hogy az egységesség, összhang és harmónia többre becsülendő, mint az egyediség és különlegesség. Ebben a rohanó világban az izgalom már túl sok lenne, szóval csak csatlakozik a zombi-társadalomhoz, mely csupán törtet előre az utcákon, és eszük ágában sincsen megkérdőjelezni azt, hogy mi miért van, csak bepunnyadnak a valóság nehézkes súlya alatt, és megszűnnek igazán létezni. Taeyong már évekkel ezelőtt rájött, hogy ez pont neki való.

A célja egyébként a buszmegállóba való eljutás, mint a hét legtöbb napján ilyentájt. Elég messze van a munkahelye otthonától, szóval mindig utazhat egy órát, de talán pont ezt szereti benne. Nincsen ínyére az, hogy a kicsiny lakásban legyen egyes egyedül. Jobban értékeli, ha a buszon ücsörög vagy ácsorog - mikor melyikre adódik lehetőség -, és élvezi azt, hogy ő is része egy fucsa, roppant mód fáradt egésznek, ami Szöul társadalmának nagyját képezi. Mert igazából azt tartja, hogy szüksége nincsen senkire, ám valahogy az üres lakás nyomasztó csendje általában mégis frusztrálja. Na meg, amíg nincs otthon, még a lámpákat sem égeti, nem fogyasztja a vizet, magyarán a fenntartási költségeit is valamelyest csökkenti, és hogy őszinte legyen, minden kis összeg igenis számít neki. Nem éppen a tehetős emberek egyike; éttermi állásával a keresete nem szökik túlontúl magasra, éppen futja belőle az albérletre, rezsire, ételre, kevéske személyes kiadásra, félretenni pedig alig-alig tud. Csak néhány olyan hónap van, mikor több borravalót kap, s akkor azoknak csekély összegét gyűjti, hátha hirtelenjében szorulna pénzre.

Szüleihez semmiképpen nem fordulna. Emlékszik, annak idején jó sok konfliktusuk volt abból, hogy Taeyong ilyen életvitellel nem fogja vinni semmire sem. Nyilván, a szülők a továbbtanulást preferálják, de Taeyongnak az nem asztala. No, nem ostoba, helye lenne majdhogynem bármely egyetemen, azonban egész egyszerűen nem rendelkezik ilyesféle ambíciókkal. Nem kíván tanulni, nem akar választani szakot, nem akar stresszelni a vizsgákon, nem akar jópofizni a hallgatókkal, egyszerűen csak nem. Nem az ő világa. Szóval, amint volt lehetősége, albérletet keresett, és elköltözött családjától. Mondjuk, igazából nem neheztel a szüleire, az egykor lángoló harag csak alig-alig pislákol, de a büszkesége és a makacssága nem engedné meg neki, hogy pénzt kérjen tőlük. Hajtja a bizonyítási vágy. Meg akarja mutatni, hogy bizony nem olyan fából faragták őt, aki hamar elbukik, és kétségbe esik, hanem a legnehezebb szituációkat is könnyűszerrel megoldja - és ez megy már öt éve lassan. Akkor költözött el, és azóta szinte senkivel sem beszél. Se szülők, se barátok - úgy hiszi, ez így van jól. Nem gondolja, hogy élete téves sínre siklott át, hanem számára ez megfelelő. Nem akar senkit maga mellé, nem akar társaságot, nem - sulykolja nap mint nap, de egy-egy gyengébb pillanatában ő sem tudja, ez puszta hitegetés-e önmaga számára.

Szeretne biztos lenni abban, hogy minden jól van így, ám stabil hite, melyet ebbe vetet, olykor bizony meginog. Sokszor elmélkedik ezen, átgondolja, hogy mások mégis miért igényelnek társaságot, esetleg társat. Ő valahogy mindegyik esetén csak rossz tapasztalatot gyűjtött. Nem kíván újból csalódni, szóval egyelőre nem képes megbízni az emberekben, meg nem is érzi úgy, hogy valaha újra fog. Most azt gondolja, jó neki így, hogy belefeledkezik a mindennapok szürke monotonitásába, mintha csak ez lenne, mintha ilyen lenne az élet maga, s nem tervez kitörni ebből. Csak egy a tömegben, a konstans körforgásban, mely magába szippantja, s gyakran sikeresen kikapcsolja az elméjét. Mert agytekervényeivel bizony nem ápol jó kapcsolatot. Folyton hadban állnak, s olyankor úgy érzi, egy vihar tombol benne, mely ki kíván törni, viszont nem hagyja. Nem, mert tudja, hogy újból csak darabjaira hullana, s ez többé nem történhet meg. Taeyong fél. Soha többé nem akar szétesni, nem akar szomorú lenni, nem akar sírni, nem akarja megtapasztalni azt a furcsa, szétáradó fájdalmat mellkasában. Szóval kizár mindent, s belélegzi a nyugtató ürességet.

𔐬

A busz ajtaja közvetlen mögötte csukódik be. Ilyenkor mindig rengetegen utaznak, szóval alig van hely, mégis egy kicsit próbál hátrébb törni, hogy majd a következő megállóban legyen helye a felszállni készülő illetőknek. Egy fogódzkodót kerít keze ügyébe, mely egy fémrúdról lóg lefele, s két test közt átslisszanva igyekszik újból meglelni abban kapaszkodva súlypontját, nehogy ráboruljon valakire a következő kanyarban. Sikerrel jár. A busz kanyarog útján ide-oda, s Taeyong minden minutumban szemfülesen figyel, nehogy elveszítse egyensúlyát. Erősen markolja kapaszkodóját, s a létező legjobban összehúzza magát. Ez így jó is nagyjából három percig, de a jármű fékez, majd megáll. Csak néhány új felszálló van, s megközelítőleg ennyien távoznak is, de mégis eredményez mindez minimális mozgást. Taeyong érzi sajgó lábfejét, melyre lépett egy középkorú férfi, aki sietősre fogta a tempót. Nem szól utána, sőt, mégcsak dühvel fűszerezett tekintetével sem illeti, hanem halkan felszisszen, majd magában bánkódik. Nincs sok cipője, és most még ezt is takaríthatja, amint hazaért. Mindegy, úgysem sok teendője volt betervezve.

A jármű halad tovább, s mindenki ismét visszatemetkezik az utazással járó, egyenletes zötykölődésbe. Csak nagyon kevesen beszélgetnek egymással, hiszen mindenki szemei alatt a fáradtság okozta, fekete karikák pihennek. Taeyong sem képez kivételt. Ha őszinte akar lenni, el van fáradva, de mégsem pihenne meg. Csak felkel minden reggel, hogy monoton módon dolgozzon, szabadnapjain pedig elmegy bevásárolni, intézi a számlákat, minden lényeges ügyet, hogy ne legyen szabad perce. Utálja, mikor nincsen dolga, hiszen olyankor ráereszkedik a fülsüketítő csend. Szóval inkább marad ezen életmódjánál, és halad az árral. Úgy gondolja, sokan hozzá hasonlóak, és egyezőek az okuk, mint neki. De aztán rájön, hogy ez badarság. Ilyesféle viselkedési formát általánosságban nála idősebbek produkálnak vagy olyanok, akiknek nincs más választásuk. Ő még fiatal, élveznie kellene az életet, de rájött, hogy erre képtelenné vált. Mintha valami eltörött volna benne, és fakóvá vált volna, mint a szürkületi égbolt. Mert ő maga is olyan búsan kék és ridegen szürke. Nem érti ezt teljesen, de amikor van dolga, akkor ezzel nem is foglalkozik. Szereti elterelni a figyelmét, s nem foglalkozni azzal, hogy túl korán kiégett, s szívén tátong egy szakadék, mely telistele van végtelen ürességgel.

Aztán a busz csak gurul, és gurul, s az út során a felszállók létszáma is sokszorozódik, ennek következtében pedig Taeyong érzi, hogy már-már moccanni sem tud. Zsúfolt tömeg képezi az őt körülölelő közeget, s szinte folytonosan érzi, hogy hátához, oldalához, mellkasához ütődik valaki egy-egy kanyar vagy úthiba során. De igazából nem zavarja, mert tudja, hogy erre nem lehet befolyással senki sem, szóval még így, ilyen furcsa módon is élvezi az utazást, aminek a fele már el is telt. Még nagyjából ennyit tölt itt, az őt körülvevő testbe zárt lelkek közt, és leszállhat, ismét magára maradhat végtelenül egyedül - ám amint ezen gondolkodna, bordái közt nem szívfájdalmát érzi, hanem azt, ahogy valaki könyöke belefúródik. Az így cselekvő hölgy rögvest szabadkozna, de Taeyong csak leinti, miszerint semmiség. Tényleg előfordul az ilyen. Aztán hasonlóan zajlik tovább az utazás; tömegben elveszve, majdhogynem levegőtől is elzárva.

𔐬

Immáron az egyenes utca sík betonján váltogatja lépegetőit Taeyong, miként fejét megrögzötten leszegi, pedig nincsen tiltva, hogy felnézzen. Cipője orrának a hegyei elé figyel folyton, mintha valami érdekes lenne ott, s csak lassan hagyja maga mögött a métereket. Nem szeretne felérni a lakásába, nem akar nekilátni teendőinek. Mintha titkon félne, hogy túl hamar végez velük. Szóval hát, nem siet, hanem komótosan bandukol, mialatt néha ellenőrzi az időt, ám ahogyan telefonja lezárt képernyőjén különféle színek tükröződnek, fejét megemeli, hogy dús pillái alól most mégis az égboltozatot vizslathassa. Egészen festői táj tárul elé, miként az égbolt kontrasztot alkot a panell-épületek szürkéivel. Mert bizony a végtelenség Taeyong szemei előtt a színpaletta rengeteg árnyalatát birtokolja. Leginkább rózsaszínes, de ha sokáig nézi, akkor a narancs- és a citromsárga, na meg a lila és a kék is megpillantható. Olyan, mintha egy híres festő életműve lenne ez, és hirtelenjében Taeyong teljesem megbabonázva érzi magát, mintha bizsergés áradna szét egészen lábujjaitól fejbúbjáig, mintha ez a látkép még őt is kirázná a sajátos szürkeségéből.

Hiszen Taeyong saját szemeivel látja, mindez milyen gyönyörű. Ám ugyanakkor mégsem érti a helyzetet, hiszen megannyi naplementéhez volt már szerencséje, de rájuk sem hederített. Aztán itt a mai, ez a varázslatos átmenet, mely eltűnik a horizontvonalnál, s csak arra tud gondolni, hogy meseszép. Egyszerűen tökéletes, mégha illékony is. Olyan, mint múltja néhány pillanata, amiket évek óta elnyom magában, nehogy azokban ragadjon. De most, mikor figyeli, ahogy a Nap alábukik látteréből, rájön, hogy szívesen élne ilyen csodálatos közegben. Csak aztán, ahogyan minden újból fakul, besötétedik, belátja, hogy lehetetlen. Most csak ő van itt, a múlt régen tovaszállt, s minden, mi szép volt, megszűnt létezni, ő pedig maga a sötét éjszaka. A végtelen éjszaka, ahol nem kel fel a Nap, s emiatt volt muszáj megtanulnia így élni. Egyedül fejlődött, egyedül igyekezett helytállni, s egyedül tapogazózott a sötétben. De megoldotta. Szóval nem is érti magát, mert megint itt vannak, újból megérkeztek gondolatai, azok a zavaró démonok, mik szüntelen üldözik, kik ócsárolják a szánalmas magányát, s azt, hogy idegen tömegben lel csak komfortra társaság hiányában. Mert nincsen senkije, nem számíthat senkire, és egy aljas hazug, aki önmagát is becsapja, aki csak egyben akar maradni, de már évekkel ezelőtt szilánkjaira széttört, és mindenkit ellökött, ki összeforraszthatta volna.

Zúg a feje, olyan, mintha valaki kétoldalról nyomná, s ez egyre erősebb. Úgy érzi, borukba került, hogy a levegő kikerüli légcsövét, az oxigén nem kúszik le tüdejébe, csak ha megharcol érte, de úgy érzi, mindene ólomból van, és erőtlen, nem bír megmoccanni. Aprócska foltokat lát, realizálja szédülését, szóval mielőtt összeesne, a ház falának dől. Számol. Összpontosít. Tudja, hogy össze kell magát szednie, s legalább eljutni a következő társasházig, aztán a negyedikre szenvednie magát. Nem tartja magát hirtelen eléggé erősnek ehhez, de mégis percekkel később elindul. Léptei immáron okkal lassúak, ugyanis frusztrációja olyannyira legyengítették, hogy egy picit gyorsabb tettbe is beleszédül, ő pedig nem akarja, hogy ennek valami negatív következménye legyen. Csak haza akar jutni, és elfoglalni magát. Tudja, hogy sosem jó ötlet elmerülni a gondolarok tengerébe.

𔐬

Éjfél jócskán elmúlt már, szóval Taeyong az éjszaka és a hajnal peremén egyensúlyozik, mikor mindennel készen van már. Amikor hazaért, igyekezett összeszedni magát, szóval később tudott nekilátni az egyébként teljesen felesleges, már-már inkább kényszeres tetteknek. Szóval most már igencsak fáradt, de szemeire nem jön álom. Képtelen elaludni, de ez igazából minden egyes éjjelen így van. Tisztában van azzal, hogy ha most lehunyná szemeit, s esetleg álomba is szenderülne, úgyis csak a rémálmok birodalmában kötne ki, mely a kénköves Pokollal egyenrangú. S aztán újból csak elméje zűrébe érkezne el, aztán pedig nem sikerülne visszaaludnia, amiatt ideges lenne, másnap a szokásosnál fáradtabb, kiesne ritmusából, és végtelenül összezuhanna a legvégén. Ezt el kívánja kerülni, szóval gondterhelt sóhajt hallat, ahogy az éjjeli szekrényén állandó jelleggel tárolt dobozért nyúl, hogy egy gyógyszeres levelet húzzon ki belőle, majd altatót vegyen be. A pirulát a maga mellett lévő palackból kortyolt vízzel lenyeli, s csakis ezen tettek következtében hajlandó arra, hogy leoltsa a villanyt, lehunyja szemeit, és most, ahogy lassacskán úgy érzi, picit rendezettebb lesz az elméje, elmerül benne.

Elalvás előtt gyakran tesz így, pláne, ha a nap folytán zaklatottá vált. Ilyenkor sosem csapja be magát, nem köntörfalaz, nem állítja azt, hogy élete a helyes úton van. Most csak reménykedik. Reméli, hogy lesz kiút az állapotból, melybe kényszerült, hogy mindez nem örökkére szól, hogy valami pozitívan felrázza ebből a helyzetből, hogy rátalál a konstans boldogság, s nem csak annyi járt neki, mint a múltban, mint azon a nyáron. Mert azontájt olyan boldogok voltak, és Taeyong arra visszagondolva nem tudja nem bágyadt mosolyra ívelni ajkait. Hiszen akkor is milyen sokat mosolygott. Sőt, akkor még nevetett is, míg mára már abban sem biztos, hogy tudja, miképpen kell azt tenni. De akkor, azon a meseszerű nyáron boldog volt. Boldog és szerelmes, de mintha különválásukkal mindene elveszett volna. Talán szívének egy darabja is Thaiföldre repült, és azon a befoltozatlan résen minden felemelő érzelem elszökött.