Aelin már a virágok között volt.
Undynenak igaza volt. Könnyű eltévedni. Vaksötét volt, csak a visszhangvirágok kékes fénye világított kicsinykét, és hangzavar volt. Nem tudta, hova megy. Megérzés. Aztán egy ötlete támadt.
Megérintette a virágokat.
- Szerencse, hogy hozzászoktam a sötétséghez. - mondta a növény.
A visszhangvirágok az utolsó mondatot mondják, amit hallottak. A hangja ismerős volt.
- Így könnyen odajutok. - mondta Aelin. Követte azokat a virágokat, akik Hopelles hangján szólalt meg. Egyre fáradtabb lett, de nem állt meg. Kíváncsisága erősebb volt. Később azonban megállt. Túl fáradt volt a folytatáshoz. Odament a legközelebbi virághoz, majd leült mellé. Ismét gondolkodni kezdett. Miért ment el? Hopelles annyira érdekes? Vagy miért?
Aztán rájött. Hasonlít rá. Nagyon.
Ő is csak a nevét tudja. Szüleit se ismeri. Majd a táblára gondolt.
"Telve vagy egyediséggel".
Mégis mit jelent? Valami képességre utal? Lassan a gondolatokba aludt.

Sans kiment az erkélyre. Aelin sehol.
- NINCS? - kérdezte Papyrus.
- Mire számítottál, bro? - kérdezte Sans.
- Mindegy is, elmegyek érte. - folytatta, majd el is tűnt.
Undyne házánál jött elő.
- Sans?
- Bocs Undyne a hirtelen feltűnésért, de hol van Aelin?
- Az ember? Állítólag a visszhangvirágokhoz ment.
- Kösz. - mondta, majd el is tűnt.
- Már csak itt kell megtalálni. - szólalt meg.

- Aelin? - kérdezte Hopelles.
- Itt vagy? - kérdezte Aelin.
- Persze. Nem álomkép. - mondta.
- Hol is vagyok?
-A házamban...vagyis barlangomban. - válaszolt Hopelles. Egy háromszög alakú mélyedésben voltak, ami szépen be volt rendezve. Aelin most jobban szemügyre vette Hopellest. Egy türkizkék, zöldbe átmenő félig lelógó estéji szerű ruhája volt. Keze csak egy volt, másik keze helyén egy szárny volt, aminek párja a hátán volt.
Szemei szintén zöldek voltak, pupilla nélkül.
- Furcsa egy szörny vagy. - nézte végig Aelin.
- Én nem vagyok szörny. - mondta Hopelles.
- Hát... én ember vagyok, csak nemtudom milyen.
- Mégis miért nem?
- Mert más a lelkem. Kiskoromban kiközösítettek a lelkem miatt. Sötétlila. Sötétlila lelke meg senkinek sincs.
- Ejha. Nagyon hasonlítunk egymáshoz. Várjunk. Sötétlila a LELKED?!?!
- Igen. Valamit tudsz róla?
- A legenda...
- Hogy jön egy sötétlila lelkű ember?
- Nem pont így van. Úgy van hogy leesik egy sötétlila lelkű ember.
- Akkor én vagyok. De mi ebben a  "legenda"?
- Várj egy kicsit. - mondta Hopelles, és egy polchoz ment.
Levett egy könyvet, majd odahúzta Aelinhez. Aztán őrülten lapozni kezdett.
- Itt is van. - mutatott az eggyik lapra.
- Kilencvenhatodik bejegyzés.
Az utolsó lezuhant ember.
A Barrier széttörése után a szörnyek híresztelni kezdték az utolsó emberről, aki ugyanúgy zuhan le, mint az összes többi.
Nemtudni ki kezdte ezt az egészet.
Ami viszont a legérdekesebb, az a lelke. Az összes alaplélek keveréke, emiatt színe sötétlila. Isteni ereje van, de nem használja.
Óriási ereje azonban nem sokat segít. Nagyon kevés difense van, ami azt jelenti, hogy egy átlagos ütés is halálos lehet ha hagyja a támadást. Színtelen ruhákban jár, és nem sokan kedvelik. Ha bár egy legenda a többi között, számomra a legnagyobb kérdés hogy igaz-e. -
olvasta Aelin.
- Ezt a könyvet én írtam. Régebben. Azonban már betelt.
Rengeteg régi és új históriákkal raktam tele, hátha rájövök a magam titkára. Bár ez nem sikerült.
- Megkaphatom?
- Meg. Van egy olyan érzésem, hogy pont te fogsz segíteni megtalálni. - tolta oda neki.
- Nem nehéz egy kézzel élni?
- Mit ne mondjak, jól jönne még egy kéz. De nem. Megszoktam.
- Várjunk. Mennem kell.
- Hova?
- Sanshez. Biztos aggódik. Egy napja nem voltam náluk, pedig azt mondtam, hogy visszajövök.
- Várj, segítek. - mondta, és kinyújtotta a szárnyait.
- Gyere a hátamra. - mondta.
- Te most fel akarsz repíteni? - kérdezte Aelin.
- Persze. - szállt fel Hopelles.
- Az egyetlen probléma, hogy csak a virágok végéig tudlak vinni. Azután barlangszerű rendszer van. - mondta. Erre Aelin észrevett valakit. Sanset.
- Állj egy picit, kérlek. - mondta Aelin. Hopelles lassan megállt, majd leereszkedett.
- SANS! LÁTSZ ENGEM? - kiabált Aelin.
- Basszus, kölyök ne kornyikálj, mint Papyrus! - jött oda Sans.
Majd Hopellesre nézett.
- Hali! Én Sans vagyok. - köszönt.
- Én Hopelles. - mondta Hopelles.
- Hopelles? Nem valami bíztató név.
- Aelin is ezt mondta, mikor először találkoztunk.
- Kölyök, menjünk haza. Kezdek éhes lenni.
- Gyalog? - kérdezte Aelin.
- Dehogy. Egyszerűbben. Gyere mellém. - válaszolt. Aelin melléállt, majd már Sans és Papyrus házánál volt.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezte Aelin.
- Nos...így születtem. Most viszont mint mondtam, éhes vagyok. - indult meg.
- Sans, hogyan eszel, ha mindig mosolyogsz?
- Tudod, ez jó kérdés. Én nem az arcommal mutatom az érzéseket.
Én a szememmel. - mondta Sans.
- Például?
- például ha gyenge vagyok, nincsen pupilla a szemüregeimben.Ha jól tudom két napja nem ettél. Te nem vagy éhes?
- Nem. Egy ideje tényleg nem ettem. Mehetek az erkélyre?
- Miért lenne megtiltva? - kérdezte Sans.

Aelin ismét az erkélynél könyökölt. Szeretett itt lenni.
A havas táj elgondoltatta. Majd eszébe jutott a könyv. Elővette és csak úgy felnyitotta egy számnál.
- Harmincnyolcadik bejegyzés
Gaster...