kísértetiesen hasonlított belépésem a néhány nappal azelőttihez, ismét sietős léptekkel kerültem ágyad mellé, hogy aztán karjaid ölelése közt bújjak el a mindkettőnket megrohamozó valóság nyers tényei elől, és egy pillanatra el is hittem, hogy talán minden a lehető legnagyobb rendben lesz néhány napon belül.

– soha nem akarlak elengedni – motyogtam hüppögve nyakhajlatodba, amikor már kissé lecsillapodtam.

– ne is menj sehova egyelőre – válaszoltad, én pedig szót fogadtam; órákon át öleltük egymást.