sejtésem sincs, mennyi időt tölthettünk még ott, a fűbe dőlve, gyönyörködve egymásban, a tóban, a cseresznyefákban, közben néha halkan elmélkedve az élet nagy dolgairól – álmokról, félelmekről, létezésről, a „hogy vagy?" jelentéktelenségéről, közelségről, távolságról, univerzumokról, csillagokról, fényévekről, érzésekről, megérzésekről, elmúlásról –, aztán figyelmes puszikkal ellepve a másikat, leküzdve fel-feltörő zavaromat, emlékeztetve magam létünk rövidségéről. mindenesetre, mire indulni készültünk volna, számtalan szirom takart minket, halvány rózsaszín bevonattal borítva ruháinkat.