zokogva hajtottam egyenetlenül szuszogó testedre fejemet, és bármeddig vártam, nem ébredtél fel, de még csak nem is mozdultál, vagy motyogtál magadban.

– tudod, tae... – kezdtem remegve, és csak remélni tudtam, hallod, amit mondok. – álmaimban sem gondoltam, hogy velem ilyesmi megtörténhet, mégsem bánom az eltelt idő egyetlen közös percét sem. megtanítottál örülni, szeretni, élni, és boldog vagyok, hogy ebben a fontos időszakban magad mellé engedtél – szipogtam. – a legerősebb ember vagy, akivel valaha találkoztam, a legszebb hópehely, és ahogy te is mondtad, én lettem a virágszirmod. remélem, egy másik világban is közel fúj majd minket a szél egymáshoz, ahol mindketten gondtalanul szálló szirmok leszünk. és addig is, én magamon őrzöm formádat.