– kicsim... – hangzott el az órák rendszertelen motyogása utáni első értelmes szó ajkaid közül.

– mondd, tae – kulcsoltam össze ujjainkat. ahogy tekinteted rám emelted, tisztán látszott, elméd ködös még a gyógyszerektől.

– k-köszönöm, hogy... hogy a virágszirmom voltál a gyilkos tavaszban – nyeltél egyet. – tudod... a hópelyheknek ilyen szomorú sorsuk van... az én életem viszont nem fejeződhetne szebben – könnyeim patakokban hullottak ekkorra, ám mégis minden figyelmemmel rád akartam koncentrálni. – legyél boldog, és én is az leszek, akárhova is kerülök majd innen...

– szeretlek, tae, a világon a legjobban – érintettem homlokod tiédhez, zavaros pillantásodba fúrva enyémet.

– szeretlek – suttogtad, majd, mint akire élete összes fáradalma egyszerre tört rá, lecsuktad szemeid.

habár a melletted felállított monitor állapotodhoz mérten stabil jeleket mutatott, éreztem, hogy valószínűleg ez volt utolsó valódi, szavakkal történő kommunikációnk.