igazán későre járt már az idő, te pedig azt kérted, meséljek neked. úgy gondoltam, túl fáradt lehetsz már ehhez, így megkérdeztem, hagyjalak-e inkább nyugodtan pihenni, te viszont csak összekulcsoltad addig is egymáson pihenő kezeinket, arra hivatkozva, hogy szereted hallani a hangom. nem ellenkeztem hát tovább, halkan kezdtem valótlan valóságok ecsetelésébe, nem is figyelve, milyen szavak hagyják el számat – nem is nagyon számított. néhány perc múlva egyenletesen emelkedő mellkassal léptél át az álmok világába.