Steven Cox szemszöge:

Fénysebességgel száguldottam a kórházig. Tessának közben folyamatosan jöttek a fájásai, én meg frászt kaptam. Pamelánál sokkal egyszerűbb volt a dolog, mert Chris-t muszáj volt kiszedni Pam-ből. Pár perc alatt meg is érkeztünk a kórházba, majd a karjaim közé kaptam, és rohantam be vele az épületbe.

- Jó napot! A hölgy Theresa Clark, beindult nála a szülés! - mondtam a recepciósnak.

- Azonnal hívom a nővérkéket. - mondta, majd fél perc múlva már Tessát egy keres székkel vitték be egy szobába. Nyilván a legjobba, a lányaimnak és a szerelmemnek a legjobbat.

Már egy órája vajúdik, de még semmi. Közben megérkeztek a többiek, meg anyámék is. Épp Annie volt bent nála, én meg idegesen doboltam a lábammal.

- Ne aggódj Steven. - vereget hátba Daniel. - Minden redben lesz.

- Remélem.

Tessa Clark szemszöge:

Már eltelt három óra, én pedig még mindig nem tágultam ki elégge. Felváltva járnak be hozzám a lányok és Steven, de most egyedül akarok lenni. Nem tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Nemsoká a karjaimba lesznek a lányaim, de most lett eltemetve a bátyám, akinek a haláláért még mindig magamat hibáztatom. Gyilkos vagyok! A saját testvérem gyilkosa!

Már öt órája vajúdom, és a nővérkék megállapították, hogy már elkezdődhet a szülés, így áttoltak a szülőszobába.

- Szülünk Ms. Clark? - kérdezte a szülésznő.

- Addig nem, míg a kicsik apja nincs itt! - jelentettem ki.

- Itt vagyok szerelmem! - lépett be Steven, ilyen kékes zsákszerű ruhában, majd leült mellém.

- Na, akkor háromra, nyomja teljes erőből! - mondta a szülésznő. - Egy, kettő, három! - én pedig teljes erőmből nyomtam.

Fél óra szenvedés után, végre a karjaimban voltak a lányok. Szülés közben, olyanokat vágtam Steven fejéhez, hogy miért nem képes kotont húzni a farkára, meg hogy ő soha többé nem teszi ezt velem, ez rosszabb mint Noah-nál. Ő pedig folyton bocsánatot kért. Hát igen, így jöttek világra a lányaink.

- Hogy hívják őket? - kérdezte a nővérke.

- Kimberly Morgen Cox, és Destiny Blake Cox. - feleltem.

- És melyik melyik?

- Des a kicsit turcsibb orrú. - mondtam, majd pár perc múlva, két üvegbölcsőben tolták be a szobámba. Könnyekig hatódtam. Óvatosan kivettem Destiny-t a bölcsőből, Kimet pedig az apja ringatta.

- Köszönön. - szólalt meg Steven.

- Még is mit?

- Hogy most már három csodát adtál nekem. - mondta, én pedig elsírtam magam. Örömömben, bánatomban...

Nemsoká a többiek is megérkeztek, és hatalmas szemekkel nézték a lányokat.

- Szeretnén bemutatni Kimberly Morgen Cox-ot, aki február másodikán 16:11-kor 3003g-al és 54 centivel, látta meg a napvilágot. - jelentette ki Steven.

- Szia Kim! - köszöntek kórusban a többiek.

- Ő pedig Destiny Blake Cox, február másodikán született 16:15-kor, 2998g-mal és 55 centivel. - mondtam.

- Szia Des! - köszöntötték őt is többiek.

- Ugyan olyan szőkék mint Jeff volt. - mondta Tina.

- Apa is ilyen szőke volt. - tettem hozzá halkan.

- Nincs szomorkodás! - tette fel a mutatóujját Daniel.

- Igaz. - felelte mosolyogva Tina.

- Tessa... - térdelt le mellém a húgom. - Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam. Nem is igazak! Sajnálom. Nagyon sajnálom! Könyörgöm bocsáss meg! - sírta a húgom, én meg mit tehettem volna. Az egyetlen húgom. Persze hogy megbocsátottam. Egyszer csak egy rendőr jött be.

- Elnézést, hogy megzavarom a meghitt pillanatot, de már tudjuk, ki az aki az ön balesetét okozta Ms Clark, és ki az aki Mr. Carter balesetét okozta. Elkaptuk, és a napokban bíróság elé állítjuk.

- Ki lenne az biztos úr? - kérdezte Annie.

- Anthony Gray.