*Honorina*
Reggel hét órakkor keltem, a hatalmas, narancssárga szobámban egyedül. Felültem az ágyon. Ásítottam és nyújtózkodtam. Belebújtam a szőrös papucsomba és az emeletről lebattyogtam a földszintre.
~A szüleim valószínűleg itthon sincsenek vagy a dolgozószobában vannak. Hatalmas ez a ház, de kong az ürességtől. És nem bútor hiány miatt, hanem család vagy szeretet miatt.
Dolores szokásosan meleg mosollyal és finom reggelivel vár.~
-Jó reggelt aranyom, hogy aludtál?-kérdezi a kedves nő amint le ülök az asztalhoz és elém rak egy tányért amin omlett van és paradicsomos pirítós, meg egy pohár üdítőt.
-Neked is Dolores, jól és alig várom már, hogy újra suliban legyek! Hosszú volt ez az őszi szünet.- sóhajtottam majd neki láttam az ételnek
-Elhiszem, hogy nem szeretsz itt lenni, mert magányos vagy, de állj pozitívabban hozzá. Señora Antonini elvitt magával és foglalkoztak veled. - probált felvidítani, de csak mérges lettem
-Ja elvitt magával a munkahelyére ahol jól ott hagyott! Finom volt az étel, köszönöm!- felálltam az asztaltól  és megindultam vissza a szobámba
-Hisz be se fejezted.- szól utánam Dolores
-Nem vagyok éhes.- válaszolok meg se állva
~Tudom bunkó vagyok, de inkább nem vagyok a közelébe mikor mérges vagyok, mert akkor csak utálatos lennék és nem érdemli meg.~
Gyors kifésültem a hosszú hajamat, felöltöztem, bepakoltam és indultam az iskolába. A ház előtt szokásosan vár a sofőröm, de csak egy darabig visz el. Sétálni akarok, hogy kiszellőztessem a fejemet. Útközben megláttam egy kutyát. Legugoltam hozzá, hogy megsimogassam, de morgott egyet és elfutott mellettem. Utána fordultam.
~Persze, hogy egy sikátorba megy. Én meg vagyok olyan hülye, hogy követem is. Hol van? Már nagyon benn vagyok, vissza kéne fordulnom.~
Feladtam a keresést és megfordultam az ellenkező írányba. Nem messze tőlem egy fekete ruhás ember állt, az arcát takarta.
~Biztos csak egy hajléktalan. Csak ne ugorjon nekem!~
Elakartam menni mellette.
-Mi vagy te?- hallom meg rekedt hangját és ledermedek -Nem vagy ember az hétszentség.
Hirtelen megéreztem magam mögött, a nyakamba lihegett. Kapcsoltam és futni kezdtem. Hallottam, hogy felnevet. Kiértem az útra. Visszanéztem, hogy nem követ-e és szerencsémre nem.
-Honorina!-ugor a nyakamba Samantha -Jól vagy? Lihegsz, futottál? Valaki üldözött? - kezd bombázni kérdésekkel Samantha és körbe futtatja a szemét rajtam, hogy tényleg nincs-e semmi bajom
-Jól vagyok, nyugodj meg! Egy hajléktalan megijesztett.- Sam nem fogja elhinni, hisz még én se hiszem el
-Tudod, hogy meg bízhatsz bennem! Szóval mi történt?- vállamra tette a kezét és mélyen a szemembe nézett
~Megnyugtatott, ahogy mindig. Nem mellesleg igaza van. Bármi furcsát látok mindig hisz nekem. Sokszor volt, hogy árnyakat láttam magam mögött. Sam azt mondta, hogy ne nézzek rájuk és kerüljem el őket. Mindig így tettem. De most más volt.~
-Megszólított... Azt kérdezte, hogy mi vagyok. Utána meg kijelentette, hogy...nem ember.- felnéztem a barátnőmre, aki le volt döbbenve, de ez hamar eltűnt róla
-Ne foglalkozz vele, tényleg csak egy hajléktalan lehetett, biztos részeg volt.- nem hittem el amit mondott. Sam rám mosolygott majd kézen fogott és sietni kezdett a suliba.
*Samantha*
°Soha nem volt még olyan, hogy hozzászóltak vagy követték volna. Nem mondhatom neki, hogy az egy démon lehetett. " Azt kérdezte, hogy mi vagyok. Utána meg kijelentette, hogy...nem ember." Nem értem! Mindig éreztem valami furcsát Honoraval kapcsolatban, de, hogy ne lenne ember? Ezt jelentenem kell a királynak. Addig is terelem a figyelmét.°
*Honorina*
Sam folyton velem volt és beszéltünk valamiről.
A harmadik óra utáni szünetben épp menni akartunk a tetőre, de egy baromi nagy tömeg állt a kijáratnál.
-Mégis mi folyik itt?-kérdeztem hangosan
-Egy fiú le akar ugrani!- kapok valahonnan egy választ
Sammel összenéztünk majd előre furakodtunk. A tető szélén egy fiú állt.
~Eléggé kicsinek nézki, valószínűleg még gólya és piszkálták a felsősök.~
-Azért akarsz véget vetni az életednek, mert pár felsős vadbarom piszkált?-kérdeztem finoman
-Nem csak piszkáltak..terrorizáltak! Mindennap megvertek és elvették a pénzemet.- válaszolt sírva
-Akkor szólni kéne egy tanárnak, nem? Nem pedig szánalmasan és dramatikusan leugrani az iskola tetőről! -osztom ki mire rám kapja a fejét
-Te ezt nem érthe..- meg fogtam a karját és a földre rántottam
-Ne legyen ekkora az arcod! Mért ne érthetném? Szerinted itt nem piszkáltak senkit?! Megértem az érzéseidet, de ez- mutattam lefele- nem megoldás!
A srác bólogatni kezdett és még jobban sírni majd megjöttek a tanárok. Sammel visszamentünk az épületbe.
-Néha lehetnél finomabb.- szólal meg Sam
-Nem érdemli meg. Én is sok mindenen...nem. Nagyon sok ember került nehéz helyzetbe, sokkal rosszabba is, mint ő és mégis küzdőttek.
-Bűn az öngyilkosság, de...ennyire lenézed őket?- kérdi Sam felém fordulva
-Persze, hogy nem. De, aki így direkt mindenki előtt...nekem szarul jön le. Szörnyű, hogy mennyi ember vetemedik erre. Pedig lehet, hogy csak segítséget kéne kérni-e. Semmi nagy dolgot. Ez nem megoldás.
-Gondoltam. Jószívű vagy Honorina. - megölelt majd folytatodótt a nap.
A srácot haza vitték a szülei. Suli után nem jött velem Sam. Azt mondta, hogy fontos dolga van. Szóval egyedül indultam haza és végig azon gondolkodtam amit az a férfi mondott nekem.
~Nem lennék ember? Akkor mi vagyok? Köze lehet ahhoz, hogy a szüleim eldobtak és a nem mindennapi vezetéknevemhez?~