~ Chaehee szemszög ~
-Vedd már be azt a gyógyszert- fogja meg a vállam Jungkook ingerülten.
-Jól vagyok- és pont ebben a pillanatban kell irdatlan nagy köhögésbe kezdenem, meghazudtolva saját magam.
-Jól vagy mi?- suttogja hátamra helyezve nagy tenyerét, hogy aztán lassú mozdulatokkal kezdjen el nyugtatni- Hiányzik?- tudtam kire érti, azonban semmi kedvem sincs róla beszélni.
-Majdnem három hónapon keresztül egyszer sem kereset fel- nyögőm ki nehezen
-Te is tudod, hogy nem igaz. Minden áldott nap keres, csak te nem akarsz tudomást szerezni róla- világosít fel amiért most legszívesebben leütném. Hogy miért kell mindennap megvitatni ezt?
-Azért hallgatott el egy ilyen fontos dolgot- motyogom leülve az edzőterem padlójára. Amint be vallottam Chanyeolnak az érzéseim, felhívtam Jungkookot segítséget kérve. Talán felelőtlen dolog volt ez a részemről, de benne megbíztam, és szükségem volt valakire miszerint segítsen az elhatározásomban. Jungkook volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy tanítson verekedni, habár bátyám már tanított szeretem volna ha bármilyen helyzetben, meg tudom védeni magam.  Az eset óta Baekhyunal sem igazán beszéltem, csak ha nagyon muszáj volt. Idő közben pedig vettem egy lakást, mivel nem tudtam egyik napról a másikra megbocsájtani nekik. Főleg Baeknek.
-Oka volt rá Chaehee- nyújtja felém a gyógyszert és mellé a palack vizet. Pár napja kicsit lebetegedtem, persze ezt ő nagyon komolyan veszi, amivel néha idegesít. Sóhajtva vettem be a gyógyszert csakhogy végre békén hagyjon ezzel.
-Megsérült az egyik bevetésen
-Mi? Hogyan?- tagadni sem tudnám idegességem egyben aggódásom. Bármennyire próbálom azt mutatni, hogy nem szeretem, nem így van.
-Nem rég még nem érdekelt- vigyorodik el gonoszan -Beszélned kéne vele. Ő sem érzi jól magát, és nem a sérüléséről beszélek. Teljesen összetört akárcsak te- foglal helyet mellettem a hideg padlón.
-Nincs miről beszélnünk, átvert és még az okát sem mondta el- csattanok fel
-Mert nem hagytad, elfutottál. Minden nap keres, halálra aggódja magát miattad, de te arra sem vagy képes, hogy fel vedd azt a rohadt telefont- kiabál kikelve magából, mire meglepetten pislogok rá.
-Jungkook?
-Néha elgondolkodom, hogy kettőtök közt ki valójában a hazug fél- motyogja halkan
-Hazugnak gondolsz?- kérdezem cipóm orrát vizslatva, most ebbe a pillanatban érdekesnek tartom.
-Fél órád van elkészülni- meglepetten kapom fel a fejem, ám ő már nincs itt. Itt hagyott a hülye gondolataimmal együtt. Szép Jungkook, nem mondom.
~ ~ ~
-Ne Jungkook, kérlek- könyörgök a velem egyidős srácnak, ugyanis kitalálta, hogy elvisz Chanyeolhoz mondván ez így már nem mehet tovább.
-Ezúttal nem hallgatok rád- nagy szemekkel nézek az éppen kinyílt ajtóra ahol az óriás lefagyva áll. Nem szól senki semmit, csupán egymás szemébe nézünk- Tessék Park- lök finoman az említett karjaiba, majd nemes egyszerűséggel távozik. Chanyeol nagyot nyelve invitál lakásába. Amint bezárta az ajtót, fejen vágtam az edző táskámmal, mire felszisszenve fogta meg a sérült végtagot.
-Te barom, hogyan gondolod, hogy megsérülhetsz?- teszem félre a haragom mivel ideje belátnom, komoly oka volt elhallgatni a valódi munkáját.
-Sajnálom?- motyogja csukott szemekkel, én meg ott hagyom  a konyhába indulva egy pohár üdítőért, ha már ő nem kínált meg, aztán helyet foglalok a kanapén, ahol ő már vár. Percekig csak tanulmányozzuk egymást. Én látszólag nem változtam sokat, viszont ö annál jobban. Izmosabb lett, a hajszínét is megváltoztatta így most szőke- ami irtóra jól áll neki-, azonban a szeme csillogása cseppet sem változott.
-Jól vagy?- hirtelen összerezzen a nem várt kérdéstől
-Jobban mint valaha- nevet fel kínosan mire apró mosolyra húzom ajkaim
-Azt látom- biccentek a sérült bal lábára. Egyikünk sem tudott mit mondani, ennyi idő elteltével hirtelen ide jövök abban bízva, hogy minden rendbe jön. Csakhogy a valóság sokkal kegyetlenebb mint gondolnánk. Amint elfogyasztottam az üdítőt készültem haza menni, de Chanyeol megragadta a csuklóm, ezzel maradásra késztetve.
-Mit kerestél Jeon gyerekkel?- először nem tudtam mit reagálni. Két dolog közt vacilláltam, mondjam el az igazat vagy legyek szemét? Nem akarok olyan lenni mint ő, azonban az igazság érzetét sem akarom adni, szóval a két dolog közt maradok.
-Miért érdekel?- nézek rá mérgesen
-Nem bírom elviselni ha más férfi közelében látlak- szúrja fogai közt
-Miért talán nekem el kéne viselnem, hogy minden egyes szavad hazugság volt?- emelem fel kissé a hangom, bár nem így terveztem de kezd az idegeimre menni, ezzel a hozzáállással. Kérdésemre megfeszül ennek eredményeképp csuklóm szorosabban fogja, ami nem éppen a legkellemesebb érzés, ám egy apró szisszenésen kívül semmit, nem adok ki.
-Nem hazudtam, mindent amit mondtam vagy érted tettem, igaz. Egy másodpercig sem hazudtam az érzéseimről
-Akkor mi a francnak nem mondtad el?- csattanok fel. Még hogy nem hazudott.
-Mégis miért jöttél ha ennyire nem hiszel nekem?- most rajta a sor hogy felemelt hanggal beszélje ami jogos, hiszen mégis én vagyok az aki szemtelenkedik a lakásában.
-Mert aggódom érted- motyogom a padlót vizslatva mire felhorkant
-Ezért vagy Jungkookal- motyogja orra alá,  azonban tisztán hallom.
-Ő legalább mellettem volt- rántom ki csuklóm az ő hatalmas tenyeréből. Csak most tűnt fel miszerint fogja a kezem.
-Mindennap kerestelek, de nyilván Jungkook fontosabb. Mond csak véletlenül nem feküdtetek le? Ilyen hamar elfelejtetted Taehyungot?- még egy hülye is észre venné azt a gúnyt hangjában, ahogyan beszél Jungkookrol. Gondolkodás nélkül vágtam pofon, s mivel nem számított rá elvesztette az egyensúlyát, mégsem eset el. Ez nem történt volna meg ha nem hozza fel Taehyungot, tudja jól menyit jelent számomra.
-Nem veheted őt a szádra- ütök gyomorszájába majd a nyakánál -már amennyire elérem- megragadom a felsőjét- Azok után, hogy ezt tetted velem, semmi jogod így beszélni róluk- kiabálom az arcába. A döbbenettől reagálni sem tudd, ez azonban csupán már másodpercig tart. Hirtelen a vállára vesz majd a szobája felé kezd el menni. Nem kicsit ijedek meg, ezért erősen elkezdtem ütni a hátát, ahol csak érem. Semmi óvatosság vagy kedvesség sincs mozdulataiban ahogy az ágyra dob, majd felém kerekedik. Szívem vad tempóban kezdi el pumpálni a vért, ahogy bámul szemeimbe teljesen lefagyok és szinte levegőt is alig merek venni. Kellett nekem szemétkedni, most aztán megihatom a levét. Tekintetéből könnyen kilehet olvasni a haragot, megvetést, végül a szeretetet is. Ezért bízom benne, nem tesz semmi hülyeséget, bár ha jobban belegondolunk nem igazán bánnám, ha bármi is történne most köztünk. Ezzel csak azt bizonyítaná, mennyire szeret, hogy szüksége van rám és nem utolsó sorban, hogy egy mocskos állat. Vadul csap le rám, amit ugyan vonakodva de viszonzom csókját. Legnagyobb örömömre, a csóknál tovább nem megy. Idegesen, nagyokat szusszantva viharzik ki a szobából, egyedül hagyva az általa okozta soktól.