Clades óvatosan felemelte a lányt a földről. Meredten nézte az arcát. Csodálkozott rajta, hogy egyáltalán eddig bírta. Erős volt és makacs, de a dacos hozzáállás nem lesz mindig előnyére. Meg kellett tanulnia hol vannak a határai. A lány homloka verítékben úszott, csak gyengén szuszogott. Teste enyhén rázkódott. Ereiben erősen munkálkodott a mágia mellyel a sámán átváltoztatta. Azmurnak nem mondták el, de egyáltalán nem volt biztos, hogy túléli az átalakulást. Ha valakin, aki nem használ, mágiát ennyi erő áramlik keresztül, akkor az iszonyatosan megterhelő a szervezetére. Clades azonban felkészült és ha rajta múlt, Leticia át fogja vészelni. 

– Ezzel meg mi történt? – kérdezte Azmur bosszúsan. Egyáltalán nem aggódott a másik hogyléte miatt, egyszerűen bosszantotta, amit látott. Clades ellenszenve egyre erősebb lett a Fejedelem iránt. 

– A mágia utóhatása. Pihenésre és gyógyszerekre lesz szüksége – felelte a sámán, miközben az ajtó felé fordult. – Kinyitná? 

A Fejedelem annyira felháborodottan nézett rá, mintha minimum a birodalma felét kérte volna, azonban némi idő után kitárta az ajtót. 

– Minél előbb hozd helyre a lányt, különben a Mestereddel együtt megjárjátok – fenyegetőzött, azonban Clades nem nézett vissza rá. Hányszor hallott már hasonló szavakat... Az ügyfeleknek gyakran járt a szája.

A vár északi szárnya felé indult. Remek irányérzékkel rendelkezett, ezért mindössze egy nap alatt sikerült kiismernie a járást. 

A hercegnő szobája az övé mellett helyezkedett el, ami miatt senki sem fog gyanakodni, hiszen mindenki úgy hiszi valóban személyitestőrként van jelen. Clades korábban már berendezkedett és a hercegnő szobáját is szemügyre vette. Nem olyan volt, mint egy Fejedelmi lakrész. 

Minden bútor egyszerű, dísztelen. Szinte az egész szobát a hatalmas ágy foglalta el. A helyiség mérete is apró volt, de legalább tartozott hozzá egy saját fürdő. A kilátás azonban mindenért kárpótolta az embert. Az egész várost be lehetett látni. 

Az ő szobája ennek a tükörképe. Azmur elmondta neki, hogy a lánya tizenkét évesen döntött úgy, hogy elhagyja régi lakosztályát, amit a sámán még meg is nézhetett. A király minden bizonnyal azért érezte szükségesnek, megmutatni a fényűző Fejedelmi lakot, mert sértette a büszkeségét, hogy a sámán azt feltételezi mindössze ilyen puritán szobája volt a lányának. 

Clades teljesmértékben megértette a hercegnő döntését. Ráadásul kíváncsi lett arra is, mennyire különbözhetett az apjától, ha ennyivel is megelégedett. 

Befordultak egy szűk, kevésbé megvilágított folyosóra, aminek a végén a hálószobáik várták. A folyosó falának két oldalát csodaszép freskók díszítették. Egy ősi legenda történtét mesélték és Clades még álmából felriasztva is eltudta volna mesélni.

Gyerekkorában hitte, a legendák igazak, ahogy nagyobb lett már csak remélte. 

Mostanra azonban feladta a képzelgést. 

A sámán egy pillanatra megállt, hogy jobban megnézze a szellemfarkast, amely egy hadsereggel nézett szembe. A legenda szerint az emberek és a szellemek együtt éltek, boldogságban és harmóniában. Azonban valami történt, mire a szellemek elvadultak. Több mendemonda keringett arról mi okozta mindezt, de a lényegen nem változtatott egyik se. Az emberek ellen fordultak, akik kénytelenek voltak összefogni, hogy száműzzék őket egy másik síkra. Itt aztán nyugalomra leltek és a sámánok segítségével tudták tartani velük a kapcsolatot. Azonban hosszú évszázadokkal ezelőtt elnémultak, senkivel sem hajlandóak kommunikálni. 

Egyesek úgy vélték a szellemek sosem léteztek, hiszen csak a festmények és a történetek őrizték az emléküket. Clades sem hitt már bennük. 

Leticia felnyögött, arcát a férfi mellkasába fúrta. A sámán sietve újra elindult, lábával belökte az ajtót, majd óvatosan az ágyba fektette a lányt. Miután betakarta, vizes borogatást helyezett a homlokára, aztán a szobában lévő asztalhoz ült, hogy orvosságot készítsen. 

Szárított növényeket vett elő zsebei egyikéből, majd az erszénye mélyéről előhúzta a mozsarát. Beletett minden növényből egy keveset, majd ánics-moszattal együtt összekeverte azt. Fintorgott, ahogy megérezte a moszat átható bűzét. A legtöbb sámán sokszor használta, hisz kiváló fájdalomcsillapító volt, de még mindig képtelen volt megszokni a szagát. A mozsárral együtt a lány elé lépett és kent egy keveset a mellkasára. Szerencsére a csinos holmi, amibe belebújtatta a kriptában, csupán egy ügyes illúzió volt. Így nem kellett lehámoznia róla. A rongyos holmija ugyan koszos, de legalább kényelmesnek tűnt. Később majd szól az egyik szolgálónak, hogy öltöztesse át és tisztítsa meg. 

Ezután az övén lógó apró fiolák egyikét leszakította, majd lepattintva a tetejét Leticia ajkához emelte. Nem kellett belőle sok, arra sem volt szükség, hogy lenyelje. Már az is elegendő, ha a nyelvére került. 

Egész éjszaka a lány mellett maradt, aki nyugtalanul aludt. Éjfél előtt nem sokkal hánykolódni kezdett és ő óvatosan csitítgatta. 

Leticia másnap sem ébredt fel, ezért Clades fáradhatatlanul ápolta. 

A negyedik napon már Azmur is megjelent, hogy szóvá tegye nem tetszését. 

– Így semmi hasznom belőle – közelebb lépett az ágyhoz, megpaskolta a lány arcát. – Ébredj már, te ostoba! – vitte fel a hangját, majd a magasba emelte a kezét, minden bizonnyal azért, hogy erősebben megüthesse. Clades viszont elkapta a csuklóját még a levegőben. 

– Ne merészeld! – suttogta ridegen. Maga is meglepődött micsoda indult lobbant fel benne, de nem bánta a tettét. A Fejedelem szemében félelem villant, majd elrántotta a kezét. 

– Ajánlom, hogy holnapig ébredjen fel, különben mindkettőtökkel végzek – köpte a szavakat, aztán kimasírozott a szobából. Clades a székre roskadt, amit az ágy mellé helyezett, ahonnan csak akkor állt fel, ha Leticiának hozott újabb adag borogatást vagy orvosságot. Ez alatt a pár nap alatt a lány minden egyes vonását alaposan megfigyelte. Még a bal szeme alatt elhelyezkedő apró anyajegyet is felfedezte. A hercegnő valóban csinos teremtés volt. Semmilyen hasonlóságot nem fedezett fel közte és Azmur között. 

Lehunyta a szemét egy pillanatra. Aggódott. Kezdetben magabiztosan állt a dologhoz, azonban mostanra kezdett kétségbeesni. Leticiának már fel kellett volna ébrednie. 

Nem tudta mit tehetne. Még az az őrült ötlet is eszébe jutott, hogy a Mestertől kér segítséget. Noha, a hetente esedékes jelentést is gyűlölte elküldeni. 

Megdörgölte a szemét, majd a szőke tincsei közé túrt. Alig aludt az elmúlt pár napban, arról nem is beszélve, hogy az étkezéseket is mellőzte. Kezdett kimerült lenni, azonban most csakis Leticia számított. Néha a mágikus köteléken keresztül érezte mikor a lány gyengébb lett, ilyenkor ostoba módon történeteket kezdett mesélni neki. 

Néha úgy tűnt mintha jobban lenne, pár percekre magához tért, érthetetlenül motyogott. Clades kételkedett benne, hogy bármit is felfogott volna a környezetéből. Mindenestre ez jó alkalom volt számára, hogy inni adjon neki, így legalább a kiszáradást elkerülték. 

A zsebébe nyúlt, elővette belőle kenőcsöt, majd a hasonmás mellkasára kente. 

– Ez bűzlik – mondta egy rekedt hang, ami annyira megdöbbentette a sámánt, hogy hirtelen levegőt venni is elfelejtett. 

– Tisztában vagyok vele – felelte végül halkan, ahogy szemét a lányra emelte. Felébredt. Az arca meggyötört volt. Ajka kicserepesedett, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, bőre túlzottan sápadt. Azonban halványkék szemét rászegezte, ennél pedig semmi sem volt fontosabb. 

– Rendben, már kezdtem azt hinni – suttogta, majd megköszörülte a torkát. -, nem tudsz róla, hogy olyasmit kensz rám, aminek döglött állat szaga van. 

Clades mosolyogva megcsóválta a fejét. Leticia próbált felülni, ezért segített neki, aztán egy korsó vízért sietett, amit a lány lassan kortyolgatott. 

– Mindenem fáj – nyögött fel, miközben visszaadta a korsót.

– Hamarosan jobb lesz. Napokig eszméletlen voltál, ezért most gyenge vagy. 

Leticia elmélázva nézett körbe a félhomályos szobában. A sámán nem tudta megállapítani, tetszik-e neki, amit lát. Mindenesetre nem mondott semmit. A némaság megnyugtató lepelként borult rájuk. Clades nem érezte zavarónak. 

Leticia ásított, noha az imént ébredt fel, de fáradt volt. 

– A melletted lévő szobában kaptam szállást, ha bármire szükséged van, szólj – mondta a férfi miközben felállt, majd az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt kiléphetett volna a lány hangja megállította. 

– Köszönöm!

Clades aprót biccentett. Nem érezte, hogy hála járna neki mindazért, amit tett. Végtére is önző okok vezérelték és, ha ő nem lenne, akkor mindez eleve meg sem történik. Mindent meg kellett tennie annak érdekében, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetükből. 



Most, hogy egyedül volt átgondolhatta a helyzetét. Napok teltek el, neki mégis egy pillanatnak tűnt csupán. Lázálmok gyötörték. Néha csak színek és hangok, máskor, mintha emlékek lettek volna, de nem igazán tudta felidézni őket. Arra azonban tisztán emlékezett, hogy a sámán végig mellette volt és egy percre sem hagyta magára. 

Nem tudta, bízhat-e benne. Nem tudta, tekintheti-e szövetségesének, ebben az őrületben. 

Rettegett, nem tudta, miképpen szabadulhatna. Valóban nincs más mód, mint belemennie Azmur játszmájába? 

Nyöszörögve leemelte magáról a takarót és az ágy szélére csúszott. Miközben felállt meg kellett kapaszkodni nehogy elessen. Remegő léptekkel a mosdótálhoz ment, ahol vizet fröcskölt az arcára, aztán a tükörképére pillantott. Megérintette az ajkát, majd ébenfekete haját. Megdöbbentő volt azzal az arccal szembenézni, melyet korábban egy kőkoporsóban fekve látott. Tudta, hogy a hulla látványa még sokáig kísérteni fogja. Álmában és ébrenlétében egyaránt. A gyomorba furcsa remegés költözött, ha csak rá gondolt. 

Meredten bámult magára. 

Senki sem fogja keresni, senkinek sem fog hiányozni. Észre sem fogják venni, hogy nincs többé. Biztos nem véletlenül választották őt. Igaz, nem emlékszik a múltjára, de valószínűleg egy kis senki lehetett.  

Leticia megszűnt létezni. 

A tükörképére fintorgott. 

Lassan az ablak felé indult, majd kitárta azt. Mélyen magába szívta az éjszakai levegőt. Édes virágok illatát hozta magával a szél. 

Leticia úgy érezte innen egész Loát beláthatja, pedig jól tudta ez csupán egy apró szeglete. Ott volt a csillogó és sürgölődő város, ami éjszaka sem állt le. A messzeségben magasra nyújtózó hófedte hegyek terültek el. Nyugatra sűrű erdők, míg a szemellátott. 

És mindez a tiéd lehet – suttogta egy halk hang az elméje mélyén. Leticia megrázta a fejét. Nem értette honnan származott a gondolat. A kimerültség számlájára írta. Visszacsoszogott az ágyhoz, majd mély álomba merült. 



Clades belépve a számára előkészített szobába, azonnal az ágyára rogyott. Napok óta be sem tette a lábát a helyiségbe. Mellénye madzagjával kezdett bíbelődni, majd lerúgta magáról a bakancsát. Óvatosan a maszkját is leemelte az arcáról l, aztán maga mellé rakta. Kioldotta homlokpántját, ami csupán kiegészítőként szolgált, különösebb haszna nem származott belőle. Azonban mindig viselte, mivel az édesanyja készítette számára. 

Az anya, akiről semmiféle emléke nem volt, hiszen nem sokkal a születése után meghalt. Clades mégis nagy becsben tartotta az ajándékot. Csettintett egyet, mire a sarokban álló gyertyák fellobbantak. Mielőtt elaludhatott volna jelentést kellett küldenie a Mesternek. Rövid, lényegretörő pár sort firkantott fel az egyik pergamenre. Ha máshogy nem is, de így egy kicsit lázadhatott. A papírt gondosan összehajtotta, majd halk szavak hagyták el az ajkát. A testén lévő írásjelek mind felizzottak. Érezte, hogy a vállán lévő tinta felforrósodik, egészen addig a pontig, míg már szinte elviselhetetlen. A fájdalom hamar elmúlt, helyüket karmok érintése vette át. A varjú pár szárnycsapás után megborzolta tollait. 

A férfi elmosolyodott, megcirógatta a Bestiát. Mindegyiküket szerette, ugyanis neki megadatott az a nagy kiváltság, hogy több is mellé szegődött, de Tobias a szívecsücske volt. 

– Vidd el a levelet a Mesternek – utasította halkan, miközben a lábához erősítette az üzenetet. A madár széttárta szárnyát, aztán a magasba szökkent. Egyenesen nekirepült a falnak, amin tintapacára emlékeztető folt maradt, de az hamarosan el is tűnt.