– Eltudom képzelni milyen arcot vághatsz most – nevetett keserűen a lány. A sámán összerezzent. – Szeretném, ha most nagyon őszinte lennél velem, Clades – kezdte a lány komoly hangon, közelebb lépett a férfihoz. – Tudtál róla? Tudtad, hogy az a lány abban a percben halálra volt ítélve, hogy eléd vonszolták?

Clades mély lélegzetet vett, majd megrázta a fejét, mivel megszólalni egyelőre nem tudott. Teljesen össze volt zavarodva. Kedvelte Leticiát... Talán többet is érzett. Vagyis, egyáltalán Leticia volt még? Vagy már, akkor is Amina csak az emlékei nélkül? 

A lány enyhén megrázta a fejét. 

– Nem tudom, hogy hihetek-e neked. Már annyian elárultak – suttogta. – Itt vannak ezek a bonyolult érzések – emelte a kezét a mellkasához. – Az együtt töltött idő, amikor még nem tudtam ki vagyok. 

– Mióta? – kérdezte Clades. Alig ismert a saját hangjára. Rettegett a választól, de tudnia kellett. 

– Végig én voltam. Velem tanultál, velem edzettél. Én tettem fel a megannyi kérdést. 

A férfi kifújta az eddig benntartott lélegzetét. Hihetetlen módon megkönnyebbült és ettől szörnyű bűntudat is gyötörte, de nem tehetett róla. 

– Esküszöm, hogy nem tudtam erről. Pár napja jöttem rá – vallotta be. – Elakartam mondani, de nem tudtam hogyan.

Leticia... Nem. Amina – emlékeztette magát Clades –, szomorúan elmosolyodott. 

Nem mondott semmit, ellépett mellette, indulni készült, amit a férfi nem hagyhatott. 

A szíve összeszorult annak a gondolatára, hogy mindez után a lány majd másképp néz rá. Megragadta a csuklóját, de nem tudta mit mondhatna. Nem jött ki egyetlen szó se a száján. Már maga sem tudta mi lenne a helyes. 

Azt azonban nem tagadhatta, hogy Amina fontossá vált számára és nem veszíthette el. Soha senkit nem engedett közel magához, amióta elveszítette az apját. Magába zárkózott, csak azzal törődött, hogy a törzsnek meglegyen mindene. Most azonban önző akart lenni, még ha tudta is, hogy ezúttal is rossz döntést készül hozni. Bár az is lehetséges, életében először jól dönt. A lány értetlenül pillantott fel. 

Amina levegő után kapott, ahogy a sámán szabad kezével feltolta a maszkját a homlokára. Még tisztán látta, hogy a hercegnő szeme elkerekedik, mielőtt a sajátját lehunyta volna. 

Eddig még csak meg sem fordult a fejében, hogy megmutassa az arcát egy kívülállónak. 

Ideges volt és bár kinőtt az ilyesmiből, mégis azon kapta magát, hogy arra gondol vajon a lánynak tetszik-e, amit lát. Tisztában volt a saját értékeivel, de most mégis bizonytalanná vált. Sebezhetőnek érezte magát, mégis furcsán helyesnek tűnt a tette. 

– Nem értem – suttogta a lány. – Azt hittem nem mutatjátok meg akárkinek az arcotok. 

– De te nem vagy akárki – felelte, majd végre volt mersze kinyitni a szemét. Látva a lány döbbenetét, lágyan elmosolyodott. – Bízom benned. 

Amina szemébe könnyek gyűltek. Összeszorította az állkapcsát és előre lépve a férfi mellkasának döntötte a homlokát. A válla enyhén rázkódott, miközben halkan sírt. Clades pedig átölelte, mert tudta, ezúttal nem szavakra van szüksége. 

A férfi el sem bírta képzelni, hogy micsoda sokk lehetetett ez a másik számára. Beszívta a lány finom illatát, óvatosan a haját cirógatta. Álla a feje tetején pihent. Amina teste úgy illeszkedett az övéhez, mintha a szellemek kizárólag neki szánták volna. A lány felnézett rá, Clades önkéntelenül is közelebb mozdult hozzá. 

– Mégis mi a jó fészkes fenét műveltek? – dörrent rájuk egy túlzottan is ismerős hang. Mindketten összerezzentek. Clades gyorsan visszacsúsztatta a maszkját, a hercegnő pedig megtörölte a szemét. Azmur sebesen robogott feléjük, majd megragadta a lány karját és erősen megrázta. 

– Elment a maradék eszetek is? Ha a császár talál rátok, akkor mindennek vége! – ordította. Amina kifejezéstelen arccal pillantott az idős Fejedelemre. 

– Engedje el! – kelt a lány védelmére Clades, azonban Azmur annyira dühös volt, hogy még tőle sem rettent vissza. 

– Te elhallgass! Kérvényezni fogom a mesteredtől, hogy cseréljenek le! 

Amina ekkora kirántotta a kezét az idős férfi szorításából. 

– Ne merészeld, különben a kis tervnek azonnal befellegzett – szűrte fogai közt. Azmur úgy nézett rá, mintha minimum arcul csapta volna. A harag fokozatosan torzította el vonásait. 

– Hogy merészelsz fenyegetni, te ostoba utcagyerek?

– Ez nem fenyegetés, Azmur – mosolyodott el a lány. Ujjait megmozgatta, mire apró fekete lángok táncoltak körülötte. A Fejedelem hátra hőkölt és esetlen tátogásba kezdett, azonban hang nem jött ki a száján. 

– Clades hozzám tartozik, és csakis nekem felel. Már semmi közöd hozzá – emelte meg az állát a lány. Szemében enyhe kékes derengés sugárzott. A sámán nem tudta eldönteni, hogy lenyűgözőnek vagy egyenesen félelmetesnek találja-e. Ráadásul, amikor azt mondta hozzá tartozik a szívverése meglódult, noha tudta Amina nem úgy értette, amit mondott. 

– Mi vagy te? – lépett egyet hátra Azmur, mire Amina elmosolyodott és Clades is így tett. 

A Fejedelem nem is sejti mit szabadított magára. 

Mina még soha nem érzett, akkora elégtételt, mint amikor meglátta Azmur rettegő arcát. Az apja sosem volt vallásos, de a szíve mélyén mindig is tartott a szellemek haragjától, hiszen sok rossz tett tapadt a kezéhez. 

A lány gyerekkorában mindig annyira próbálkozott megfelelni neki, de soha semmi nem volt elég jó. Egy idő után abbahagyta és bármikor találkoznia kellett a férfival egy maszkot húzott magára. Gyámoltalannak, irányíthatónak mutatta magát, miközben folytonos apró lázadásokkal tett keresztbe a Fejedelemnek. 

Aztán találkozott Ivan-nal, azt hitte az élete nem is lehetne jobb. A fiú tökéletes volt. Teljesen elcsavarta a fejét. Közös életet tervezgettek. Aznap megszöktek volna... Együtt. Legalábbis Amina ezt hitte, de Ivan mérgezte meg. Hacsak rágondolt, tombolt benne a harag. 

Azmur megfizet mindenért, ahogy Ivan is és mindenki, akinek köze volt a halálához, mivel Amina jól tudta egykori szerelme is minden bizonnyal csupán egy báb. 

Ráadásul sejtette is kinek a bábja... Mina nem tartotta véletlennek, hogy Dion éppen a halála után toppant be, ahogy azt sem, hogy Ivan részt vett a bálon. 

Most már ő volt a császárné. Ha Dion azt gondolta könnyedén kivonhatja őt a képletből, akkor tévedett. 

A lány érezte, hogy az ereje is teljesen újjáéledt benne és ezerszer erősebben tombolt, mint előtte. 

Áldozat, rémlett fel neki... Emlékezett mikor megtalálta a feljegyzést, amikor kétségbeesetten kutatott, hogy erősebbé válhasson. A könyv arról írt áldozatot kell bemutatnia, azonban mindezt azonnal elvetette. Nem lett volna hajlandó bántani valakit, de úgy tűnt a mágiájának az is megfelelt, hogy magát áldozta fel, még ha nem is szándékosan. 

– Clades, induljunk! – biccentett a sámán felé, aki azonnal követte. Egyelőre Azmur ráért, most fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia. Nem véthet hibát. Kapott ugyan egy második esélyt, de ennél több már nem lesz. 

– Mit tervezel? – kérdezte Clades halkan, amikor a folyosóra értek. Amina megtorpant. Egyszer már pórul járt mikor megbízott valakiben, de ez Clades... 

A sámán, aki végig mellette volt, aki védelmezte, tanította, viccelődött vele. Aki az imént felfedte neki az arcát, ami a sámánok számára hatalmas dolog. Az arcot, ami annyira tökéletes, hogy abba belefájdult a szíve és semmi rosszszándék nem sugárzott róla. A szeme őszinteségtől fénylett és Amina eltudott volna veszni az ezüstös csillogásában. 

Annyiszor képzelte el a másikat maszk nélkül, hogy azt szinte már szégyellte volna bevallani. Erre most végre láthatta őt és ez minden várakozást megért, mert ennek jelentősége volt és súlya. 

Clades szép lassan egyre fontosabb lett számára. Egy férfi, aki még úgyis vonzotta, hogy nem látta az arcát. Amina rettegett, hogy újra összetörik a szíve. Ráadásul így, hogy hosszú ideig elzárva voltak az emlékei a csalódás túl élénken élt benne. Csakhogy mi értelme egy rettegéssel teli életnek? 

Mina semmit sem akart megbánni, most, hogy új esélyt kapott. Nem fog félelemben élni. 

Ha kell, törjék össze a szívét, ő pedig akár ezerszer is összeszedi a darabkákat. 

– Úgy gondolom okkal térhettem vissza. Most már biztos vagyok benne, hogy a prófécia is rólam szólt – mondta, mire a sámán biccentett egyetértése jeléül. – Nem tudom pontosan mit várnak tőlem a szellemek, de ezek az emberek megöltek engem... Megöltek egy ártatlan lányt is. Nem fogom annyiban hagyni. 

– Óvatosnak kell lenned. 

– Tudom. Nem kell féltened, nem tervezek újra a Lángok birodalmába kerülni. 

– Még valami – szólt Clades. Az ajkába harapott, mintha őrlődne valóban kimondja-e, amit akar. Végül nagyot sóhajtott és halkan folytatta. – Légy óvatos azzal a nővel, aki a császár kísérője

Amina felvonta az egyik szemöldökét. Már éppen kérdezni szeretett volna, amikor megjelent Dion. 

– Már mindenhol kerestelek, drágám – mosolygott negédesen, amit a lány viszonzott. Egyelőre el kellett játszani a szerepét. A tudatlan és naiv feleség...

– Sajnálom! Friss levegőre vágytam, beszéltem édesapámmal is, aki kifejezte a gratulációját – füllentett. Hangja könnyed és kedves volt. Tökéletesen alakított. 

– Milyen figyelmes tőle – mondta a császár, de a szavaiba nem sok őszinteség vegyült. – Én addig is intézkedtem, hogy előkészüljön a hálószoba számunkra. 

Mina mély lélegzetet vett. Házasok lettek, így elméletileg el kellett hálniuk a nászt. Ez nehezebb lesz, mint gondolta. Undorodott, ha arra gondolt ilyen viszonyba kell kerülnie Adionidas-al. 

– Remélem gondoskodtál a sámánom szállásáról is – váltott témát a lány. A császár meglepődve nézett rá. – Természetesen Clades velem marad – folytatta Mina.

– Aggódnom kellene? – kérdezte Dion továbbra is kedvesen. Egy fenyegető pillantást vetett a sámán felé. Clades megfeszült és a szívéhez kapott. Teste enyhén meggörnyedt. Amina felkacagott, noha szíve szerint ordított volna. Nem mutathatta ki, hogy bármiféle érzelmet váltott ki belőle mindez. 

Aljas gazember. Hogy merészeli az erejét használni? Hogy mer fájdalmat okozni Cladesnek? 

– És nekem? Hisz nem én érkeztem egy gyönyörű női kísérő társaságába a bálra – jelentette ki, oldalra billentve a fejét. A férfi szemében fény villant, amit Amina nem tudott beazonosítani, hiszen alig ismerte. A sámán fellélegzett, ami azt jelentette Dion eleresztette. 

– Intézkedem az ügyben – válaszolt, nem felelve a női kísérőre tett megjegyzésre.

– Hálás vagyok – mondta tettetett kedvességgel, majd elfogadta a felé nyújtott jobbot. 

Visszamentek a terembe, ahol megannyi ember ostromolta őket. Mina pedig magára öltötte az évek alatt kifejlesztett maszkját. Elnézett a tömeg felett és az aranyszínű fát bámulta, ahogy szirmai táncot járva pördültek lefelé. 

Észrevette Ivant, aki az egyik oszlop mögött lapult. A terembe belépett az apja is, aki továbbra is sápadtnak tűnt. 

Dion bocsánatot kérve Azmur felé indult. Ott álltak ők hárman, az ellenségei, egymástól szinte egy karnyújtásnyira. A lány elmosolyodott, majd elfordult és Cladeshez lépett. Leemelt két poharat a mellettük elhaladó szolgáló tálcájáról és az egyiket átnyújtotta a sámánnak. 

Cinkos pillantást vetettek egymásra mielőtt mindketten belekortyoltak az italukba.