Leticia azonnal a lépcső irányába fordult. A császár és a mellette álló nő kiélvezték a figyelmet, nem indultak el azonnal. A nőnél szebbet még soha nem látott. Vicces volt belegondolni, de Dion kisérője éppen Leticia ellentettje volt. A haja olyan, akár egy arany zuhatag, az arca, mintha egy faragott szobor lett volna. Bőre kreolos árnyalatú, mint akit megcsókolt a Nap. 

Vajon mindezt sértésnek szánta? Megakarta mutatni, hogy mennyivel, szebb nőkkel mulatja az idejét? Leticia mindenestere megalázónak találta, hogy egy másik nővel érkezett, amikor tudta jól, hogy a menyasszonya is jelen lesz. Újabb ok, hogy ne kedvelje a császárt. 

Leticia egészen megilletődött, amikor a szépséges nő egyenesen a szemébe nézett, majd gőgösen megemelte az állát. A tömeg kezdeti döbbenet után tapsolni kezdett, majd a páros elindult, amikor leértek Dion eleresztette a nő kezét, aki félrevonult.

A császár tekintete megállapodott az aráján, majd elmosolyodott.

– Drágám, gyere ide mellém! - szólította meg. Leticiának hányingere támadt és nem tudta,  a főzet miatt vagy a stressztől.

Nagy nehezen ellépett Clades mellől, majd remegő lábakkal elindult. Úgy érezte, mintha a világ megszűnt volna körülötte, semmi másra nem bírt koncentrálni, mint vadul zakatoló szívverésére. A tömegben több árnyat is felfedezett, ami tovább fokozta az idegességét. Kezét a férfi hideg ujjai közé csúsztatta és remélte, a másik nem érzi, mennyire izzad a tenyere. Leticia reszketeg lélegzetet vett, amikor visszafordult a tömeg felé. Kétségbeesetten nézett Cladesre, de tudta,  ezúttal ő sem tehet semmit, ezt most egyedül kellett megoldania.

– Barátaim, köszönöm, hogy eljöttetek! - zengte körbe Dion hangja a termet. A lány feje hasogatni kezdett, egy pillanatra összeszorította a szemét. Az emberek éljenezni és tapsolni kezdtek, a császár pedig egészen addig várt, míg újra csend lett.

– Nagy öröm számomra, hogy mindannyian részt vesztek a menyegzőmön.

Leticia felkapta a fejét. A vendégek tanácstalanul néztek egymásra, aztán zúgolódni kezdtek. A lány arcából a maradék szín is kifutott.

– Hogy mondtad? - kérdezte döbbenten Leticia. Habár azon is meglepődött, hogy egyáltalán képes volt megszólalni. Ám a császár nem felelhetett, ugyanis Azmur előrelépett és közbevágott.

– A menyegző későbbre van kitűzve – ellenkezett.

– Tisztában vagyok vele, de úgy döntöttem előbbre hozzuk és nincs is tökéletesebb nap erre a mainál, amikor mindenki itt van, aki fontos – mosolyodott el a császár. 

Leticia egyre rosszabbul lett, de mondani szeretett volna valamit, ellenkezni, érvelni. Ám a nyelve nem engedelmeskedett. Vajon, ha szimplán elájul, akkor elnapolhatják a dolgot? 

Az árnyak közeledtek felé a tömegen keresztül, egyre előrébb nyomultak. Ezek is miért jelentek meg? Mit akarnak éppen most? Leticia szemét könnyek kezdték szúrni. Nagyot nyelt.

– Ebbe nem egyezem bele! - tiltakozott a Fejedelem és a lány kivételesen hálás volt neki, amiért mindezt megtette. Néma csend ereszkedett a teremre, mindenki a Dion reakcióját várta, ami nem is maradt el. Hangos kacagásba kezdett, sokáig abba sem hagyta.

– Vicces, hogy azt gondolod, van beleszólásod, Azmur – vigyorgott a császár, ahogy megszorította Leticia kezét, aki halkan felszisszent. – Vagy ma veszem el a lányodat, vagy soha – jelentette ki.

Az árnyak már a lány előtt álltak mind. Úgy festettek akár egy borzalmas rémálom kezdte. Az egyik előre vetődött, egyenesen nekiugrott. Azonban mielőtt neki ütközött volna eltűnt, mintha a teste magába fogadta volna. Leticia hátra tántorodott. Olyan érzés volt, mintha gyomron vágták volna. Újabb árny érkezett, majd jött a következő. Térdre rogyott. 

A lány hallotta, hogy a nevén szólítják, de nem bírt reagálni. Minden olyan hirtelen rohamozta meg, szinte letaglózta. Szeméből záporoztak a könnyek, ahogy felnézett az utolsó árnyra. Már nem is volt árny, hanem egy húsvér lány állt előtte. Enyhén megrázta a fejét... Előrelépett, megérintette a másik mellkasát, majd ahogy egymás szemébe néztek eltűnt.

És Leticia végre megértett. Nem szellemek voltak.

Szeme kéken izzott, ahogy az ereje feléledt benne, majd minden emléke visszatért. Felemelte a fejét, mély lélegzetet vett. Hagyta, hogy az elméje feldolgozza a történteket. A tömeg zúgolódása elnyomta a császár hangját, csupán tompa morajlásnak hatott. Leticia felpillantott. Dion úgy nézett rá, mintha valóban aggódott volna. Nevetsége. A lány majdnem hangosan felkacagott. 

Clades mellette termett, nem törődve a császár haragjával a hátára simította a kezét és halkan beszélni kezdett hozzá. Alig fogta fel a szavait. 

Leticia a termet pásztázta, amíg meg nem találta, akiket keresett. A mellkasára szorította a kezét miközben felegyenesedett. Nem hagyta, hogy a sámán a segítségére legyen. Egyedül húzta ki magát. Hagyta még egy ideig, hogy az ereje megmutatkozzon, majd visszaszorította a falai mögé. Elmosolyodott.

– Clades, jól vagyok. Kérlek, lépj vissza – szólt a férfihez, aki egy pillanatig habozott, végül mereven meghajolt és visszahátrált Azmur mellé. A lány szélesen elmosolyodott, ahogy Dionhoz fordult. – Folytassuk! Nekem semmi kifogásom a menyegzővel kapcsolatban.

– Valóban? – vonta fel egyik szemöldökét a császár. 

– Minek várni? – vigyorgott negédesen. Tetszett neki, hogy Dion arcán értetlenség fut át és nem kerülte el a figyelmét, hogy egy pillanatra a nő felé villant a tekintete, akivel érkezett.

– Hát, akkor – csapta össze a tenyerét, mire belépett a terembe egy férfi, vörös díszpárnával a kezében, aminek a tetején penna és papír pihent. A semmiből egy asztalt toltak eléjük. A császár nem habozott, azonnal a papír fölé hajolt, cikornyás betűkkel felfirkantotta a nevét, aztán a pennát átnyújtotta.

A lány sem teketóriázott, hamar aláírta a szerződést... Merthogy így tekintett rá.

– Mostantól férj és feleség vagyunk – harsogta Adionidas. Odalépett a lányhoz, gyengéd csókot nyomott az ajkára, amit szinte meg sem érzett. Nem volt benne semmi meghitt vagy szeretetteljes. Ajka hűvös volt, akár a jég.

– Míg a halál el nem választ – tette hozzá halkan a hercegnő. 

A tömeg lassacskán feloldódott, lassú kényszeredett tapsba kezdett. Még Azmur is tapsolt... Csak Clades állt mozdulatlanul.

A sámán figyelte, ahogy a pár a gratulációkat fogadta. Nehezen lélegzett. A teremben nagy volt a hangzavar, de ő csak a saját szívverését hallotta. Ökölbe szorult a keze. Leticia mosolygott miközben mondott valamit a császárnak, majd elhátrálva az ajtó felé vette az irányt. Clades azonnal utána iramodott. A folyosón jóval kevesebben lézengtek, látta, ahogy a lány eltűnik az egyik fordulónál. Elindult, de egy kéz fonódott a csuklójára.

– Clades, olyan rég láttalak. Beszélgessünk! – rebegtette a pilláit a nő.

– Dolgom van.

– Ez nem kérés volt – keményedett meg a tekintete. – Kövess!

Clades vetett egy elkínzott pillantást a helyre, ahol utoljára látta a lányt, majd engedelmeskedett. A nő egy privát szobához vezette, ahova nem szűrődött be a báli hangzavar. A férfi lecövekelt az ajtóban, míg a másik kényelmesen elterült a kanapén. Szőke haját átdobta a vállán, mosolya kiszélesedett.

– Nem is köszöntesz?

– Jó látni, Mester – biccentett. Természetesen hazudott. A háta közepére sem kívánta ezt a találkozást.

– Mindig olyan hivatalos vagy velem, pedig egy család vagyunk – csücsörített Isla csalódottságot tettetve. – Pedig kiskorodban annyira édes kölyök voltál.

Clades egy percre lehunyta a szemét. Ez még azelőtt volt, hogy Isla kifordult volna magából és az apjuk ellen fordult volna. Ironikus, hogy végül mégis Clades tehetett arról, hogy meghalt. 

A tette minden nap gyötörte, de hálás volt, hogy a nővérén kívül senki sem tudott a bűnéről. Elüldözték volna a törzsből, ha kitudódik. Bár nem mindig értett egyet a közösségükkel, neki mindig is a törzs volt a mindene. Nem tudta volna elképzelni az életét számkivetettként. Így miután az apjuk, az egykori Mester meghalt, nem fogadhatta el a tanács kérését, hogy vegye át a helyét. Ellenben a nővére mindig is erre vágyott. Meggyőzte Cladest is arról, ez lesz a legjobb, hiszen így segíthet neki továbbra is titokban tartani a bűnét. Azonban Isla nézetei nagyon eltértek az övétől. Hamarosan, ha Clades valamire nem volt hajlandó, a nővére fenyegetéssel vette rá a cselekvésre. Clades pedig túl gyáva volt ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Túlzottan kínozta a fájdalom a tette miatt. Megérdemelte mindezt.

– Mi folyik itt, Mester? Miért vagy itt?

– Nem kell mindenről tudnod testvérkém.

– Akkor minek rángattál ide?

– Mert, ha a császári palotában leszel, akkor kicsit változik a feladatköröd. Azt akarom, hogy mindenre figyelj és tájékoztass. Dion minden lépéséről tudni akarok.

– Úgy láttam már így is közeli viszonyt ápolsz vele. Jóval közelebbit, mint amilyet én kitudnék alakítani – fonta keresztbe a mellkasa előtt a kezét Clades.

– Nem bízik bennem és én nem élek itt – mondta, majd kis szünet után folytatta. – Ugye nem kell emlékeztetnem, hogy a népünk olyan, akár egy fa és mi vagyunk az ágai... Ha az egyik ág gyenge vagy elkorhadt, akkor a szél leszakítja.

Újabb célzás a törzsbéli gyenge pozíciójára, hogy csupán Isla kegyességén múlik az élete alakulása.

– Nincs szükség emlékeztetőre. Ennyi?

– Vigyázz a lányra. Terveim vannak vele.

– Mifélék? – kérdezte azonnal.

– Újra emlékeztetlek, nem kell mindenről tudnod – fordult el tőle a nővére. – Távozhatsz!

A férfi egy ideig némán állt. Fontolóra vette, hogy szembe szálljon a mesterrel és válaszokat követeljen, végül úgy döntött Leticia megkeresése fontosabb.

Azonban nem hagyta nyugodni a gondolat. Mit akarhatott tőle?

Clades a lány keresésére indult. Szerencsére nem kellett sokat kutatnia, hamarosan meg is találta. Egyedül ácsorgott az erkély szélén. Hófehér ruháján árnyékok jártak táncot. A férfi nem tudta magának megmagyarázni, de a lány kisugárzása egészen más lett. A sámán lassan közeledett felé. Lehetséges lenne, hogy máris bekövetkezett, amiről az öreg beszélt? Clades újraélte a napokkal ezelőtti beszélgetést.

– Hát, ha mindenképp ki kell mondjam... Legyen – mosolyodott el ravaszul az idős férfi. – Ez nem a külső átváltoztatásáról szól. Ilyenkor a testbe két láng szorul. Ott van a test valódi tulajdonosa és a Lángok Birodalmából visszarángatott személy. A teljes elfoglalás a cél.

– Nem lehet – hőkölt hátra a sámán.

– Az erősebb láng felemészti a gyengébbet, aki lassan nem tudja felidézni, hogy hol kezdőik ő és a másik.

– Azt akarja mondani, hogy ez lényegében egy felélesztő igézet?

– Annál bonyolultabb, mivel a felélesztett személy sem lesz már ugyanaz, de lényegében igen.

Clades azóta se tudta, hogy mondhatná el Leticiának a történteket. Egyáltalán hívhatta még így? Nem véletlen, hogy nem emlékezett semmire a múltjából. 

– Leticia? – szólította meg halkan.

A lány felé fordult. Elmosolyodott, majd megrázta a fejét. Clades szíve kihagyott egy ütemet.

– Nem nyert. Amina vagyok, de neked sámán, megengedem, hogy Minának szólíts.