Leticia nem értette Cladesnek miért volt rossz kedve, amikor visszatért. Még az aznapi edzésüket is kihagyta. A legfurcsább azonban az, hogy másnap észrevette, az öklein sérülések vannak. Verekedésbe keveredett volna?

Az elkövetkező napokban pedig mindig úgy tűnt, mintha mondani készülne valamit és mintha párszor meredten bámulta volna. Leticia azt gondolta a közelgő bál lehet az oka. Bizonyára félt, hogy a lány nem fog jól teljesíteni. Így a hasonmás eldöntötte, megnyugtatja. Aznap a könyvtárban már egész későre járt, mire befejezték a tanulást és mikor a sámán készült felállni, Leticia megállította.

– Clades, szeretném, ha tudnád, bármi is legyen, megvédelek.

– Hogy? – kapta fel e fejét a férfi.

– Ha valami balul sülne el, nem hagyom, hogy te is részese legyél. Tudom az elején dühös voltam, de te is csak a játék rész vagy, mint én. Ez nem a te hibád. Szóval legalább nekünk össze kell tartanunk.

Clades megrázta a fejét.

– Ne mondd ezt!

A sámán felpattant, az ablakhoz robogott. A hajába túrt és Leticia úgy gondolta még soha nem látta ilyen idegesnek.

– Nem hagyom, hogy bajod essen, neked nem kell megvédened engem. Nem hagyom, hogy újra szenvedj – mondta határozottan.
Újra? Leticia a homlokát ráncolta. Biztosan az átváltozásra célzott, az nem volt éppen kellemes élmény, de azon kívül az élete eddig nagyrészt könnyed volt a vár falain belül.
– El kell mondanom valamit...

Azonban mielőtt folytathatta volna egy szolgáló lépett a könyvtárba, akit azzal az utasítással küldtek, hogy Clades mihamarabb menjen a Fejedelemhez. Micsoda időzítés, gondolta csalódottan Leticia. Vajon mit akart mondani?

A napok túl gyorsan teltek, Leticia azt vette észre máris elérkezett a bál napja. Clades nem hozta újra szóba a könyvtárban történteket. Bár a lány meggyőzte magát, hogy jobb is így, azért valamelyest zavarta.
Idegesen tördelte az ujjait, ahogy a sámánra várt. Köntösben állt az ablak előtt és a távoli hegyeket figyelte. Az árny a tükör előtt egy láthatatlan fésűvel a haját igazgatta. Leticia úgy nézett körbe a szobában, mintha búcsút kellene intenie neki. Bármilyen furcsa is, de megszerette ezt a helyet. Fel kellett készülnie a legrosszabbra, hogy talán soha többé nem tér vissza... Mert, ha valami balul sül el, akkor könnyedén a halálával végződhet az este.

– Ideges vagy – szólalt meg egy hang a háta mögül.

– Ha ennyire nyilvánvaló, az nem lesz a hasznomra – sóhajtott nagyot a lány miközben megfordult. A sámán már felöltözött, de az ünnepi ruhája nem sokban különbözött a megszokottól. Barna mellényét egy hímzett, sötétkékre cserélte. Bakancsát elegánsabb cipő váltotta fel.

– Melletted leszek – nyugtatta lágy hangon. Leticia nagyot nyelt, majd aprót biccentett. Clades a kezébe nyomta az főzetet, amit bizonytalanul méregetett.

– Hát, akkor fenékig – nézett a férfira, megemelve az üveget. Egyetlen húzásra felhörpintette a varázsitalt. Próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy olyan érzés, mintha valami ragadós lény próbálna lekúszni a torkán. Nagy nehezen visszafogta az öklendezését. Émelygésen kívül semmit sem érzett. A szédülés egyre inkább elhatalmasodott rajta.

– Remélem, nem most jön az a rész, hogy egy ördögi kacaj kíséretében közöld éppen most mérgeztél meg.

– El tudod képzelni, hogy ördögien felkacagok?

– Ezzel nem nyugtattál meg – rázta meg a fejét Leticia, amitől megtántorodott. Kénytelen volt megkapaszkodni az ágyban. – Ennek ilyennek kell lennie?

– Sajnos igen. Ha kezd elmúlni a hatása, akkor ennél is rosszabb lesz.

– Máskor, akár hazudhatnál is. Tudod, hogy jobban érezzem magam – motyogta Leticia. Clades mellé lépett és megfogta a kezét. A lány megilletődötten nézett fel rá. Az émelygés alább hagyott.
A férfi megszorította az ujjait, úgy tűnt mondani készült valamit, azonban ebben a pillanatban betoppant Catarina és Latisha, hogy segítsenek Leticiának elkészülni. Azonnal szétrebbentek.
Leticia legszívesebben arra kérte volna a sámánt, hogy maradjon vele, azonban tudta, ez nem lehetséges.

Mielőtt a szolgálók bármibe is belekezdtek volna, különböző illatolajokkal kenték be a bőrét. Ez után következhetett a sminkje, amelyet Catarina készített el neki. Ajkait mély lila árnyalattal festette ki, amely szinte fekete volt. A szemét feketével húzta ki. Catarina úgy maszatolta el a kék festéket Leticia arcán, mintha egy ködből készült maszkot viselne. Ehhez még párosult némi csillám, amelytől még különlegesebben nézett ki. A homlokára pedig fekete motívumokat rajzoltak.

Leticia hamarosan a csodaszép ruhájában ült a tükör előtt, miközben Latisha apró fonatokat készített a haja bizonyos részeire. Miután elkészült, sokáig nézte a tükörképét.
Az árny szorosan mellette állt. Leticia ránézett, mire az árny is felé fordult. Újra azt érezte, mintha egymás tükörképei lennének.

– Változtassunk valamin, hercegnő? – kérdezte félve Catarina. A lány megrázta a fejét.

– Nem. Tökéletes minden, csak...

– Izgul? – sietett a segítségére a másik. Bárcsak izgulna, gondolta Leticia. Az legalább egy kellemesebb érzés.

– Ne aggódjon, amint a császár meglátja méginkább önbe fog szeretni – biztatta. Leticia emiatt aggódott a legkevésbé, de ezt természetesen nem tette szóvá. Mély levegőt vett.
Képes végigcsinálni, nem fog veszíteni. Ennek nem az lesz a vége, hogy egy kőkoporsóban fekve találja magát. Felkészült amennyire csak lehetett.

Egész úton Azmurral szemközt helyezkedtek el. A Fejedelem majdnem ugyanúgy festett, mint a hétköznapok alkalmával, hiszen mindig díszes holmikban járt-kelt, mint aki szeretné megmutatni a gazdagságát. Már vagy százszor megszámolta a kezén és arcán található májfoltokat. A homlokán húzódó ráncokkal is így tett. A lány folyamatosan a térdén dobolt ujjaival, úgy érezte soha nem érkeznek meg. A ruhája csodaszép volt ugyan, de kényelmesnek nem mondta volna. A végtagjai kezdtek elgémberedni. Összevissza feszengett és csupán az ő mocorgása csapott némi neszt. Csendben telt a több órás út, még Azmur sem érezte úgy, hogy kérdésekkel kellene bombáznia Leticiát.
A lány hamarosan észrevette a magasba nyújtózó tornyokat. Az egész épület tiszteletet parancsolóan festett. Falai masszívak és megingathatatlannak tűntek. Dion otthona hatalmas volt és hogyha véghez viszik a tervet, hamarosan ezek között a falak között fog élni.

Megkönnyebbülten fellélegzett, hiszen alig várta, hogy talajt érjen a lába.

Mielőtt elhagyták volna az égi hajót, Azmur megragadta a kezét.

– Jól vigyázz mit teszel, gyermek! Ha ezt most elrontod, számolnod kell a haragommal.

– Ha ezt elrontom, a maga haragja a legkisebb, amelytől félnem kell – vágta rá a lány pimaszul, majd kitépte karját a szorításából. Elege volt Azmurból és a fenyegetőzéseiből. Nem kellett, hogy bármire is emlékeztess, hiszen nagyon jól tudta mi a tét. Rengeteg ember sürgölődött körülötte és amint kilépett a hajóból a legtöbb szem rászegeződött. Érezte, hogy minden négyzetcentijét felmérik. Bírálják a haját, a ruháját, az egész lényét, majd mindezt megvitatják egymással. Leticiát nem érdekelte.
Aki volt elég merész, hogy a szemébe nézzen, azzal farkasszemet nézett egészen addig, míg a másik el nem kapta a tekintetét. Ő is megnézte a csinos ruhákba bújt hölgyeket és urakat. Nem mutatott félelmet, mi több próbált fellengzősnek, dölyfösnek tűnni. Nem kellett felnéznie, hogy tudja Clades mellé lépett.

– Szerinted bölcs dolog felbosszantani Azmurt?

– Ráfért már, hogy valaki visszaszóljon neki – morogta a lány.

– Ez igaz, de az életed függ tőle. Egy pillanatig sem habozna, ha közted vagy maga között kellene döntenie. Ha arra kerül a sor magát fogja védeni, téged pedig sorsodra hagy.

– Igen-igen – legyintett Leticia szórakozottan. – Mindenki szeretne holtan látni. Ki ilyen, ki olyan okokból.

– Nem mindenki. Én személyszerint jobban szeretném, ha élve maradnál – válaszolta a sámán.

– Ilyen szépet még nem mondtak nekem. Clades, még a végén azt fogom hinni, hogy kedvelsz – mosolygott a lány. A férfi mélyet sóhajtott, mire Leticia halkan felnevetett.

A bálterem lenyűgözően festett. A bentről áradó fény egy pillanatra elvakította a lányt. A terem közepén egy aranyszínű fa magasodott, melynek ágai a plafon felé nyújtóztak. Lombkoronáját rózsára emlékeztető virágok tarkították, amiknek szirmai komótosan hullottak alá a vendégseregre. Vastag törzse és a padlóból kiemelkedő gyökrei sok helyet foglaltak, de még így is rengeteg maradt a táncra és az egyéb elfoglaltságokra. A növény éteri, lágy fényt árasztott magából és még Loához képest is varázslatosan festett. A császárt sehol sem látták, így Azmur hamar hátrahagyta őket, hogy az ismerőseivel társalogjon. Leticia éppen a második italát kortyolgatta, amikor valaki megszólította.

– Amina, drágám!

A fiatal nő megragadta a kezét, mintha bizalmas viszonyt ápolnának. Nem lehetett a fontosabb nemesek tagja, ugyanis a lány varázsfőzete csődöt mondott, bármennyire is szeretett volna rájönni kicsoda, fogalma sem volt.
Leticia nagyot nyelt miközben felmérte az előtte állót. Az alacsony termetével és mosolyával nem tűnt veszélyesnek, de ez semmit sem jelentett. A ruhája okker sárga színben pompázott, rajta lila virágokkal. Úgy festett, akár egy méretes sütemény... Az ismeretlen lány válla felett Cladesre pillantott, akinek a teste megfeszült, készen állt, hogy közbeavatkozzon, ha szükséges.

– Rég láttalak – mondta Leticia kissé esetlenül. Nem tudta hogyan kellene reagálni, mindenesetre abban biztos volt, hogy a másik érintése zavarta, ezért hamar elhúzta a kezét.

– Valóban – bólintott a másik továbbra is mosolyogva. – Még nem tudtam gratulálni az eljegyzésedhez.

– Köszönöm, ez igazán kedves – felelte, remélte ennyivel meg is ússza a továbbiakat. Már majdnem kikerülte a beszélgetőpartnerét, hogy a sámánhoz siessen, de az újra megszólalt.

– És milyen? – kérdezte, mire Leticia értetlenül nézett rá. A lány arcvonásai megváltoztak. Mosolya számítóvá vált. – Gondolom, élvezed a figyelmet, nemde? Ma is mindenki téged csodál. Azonban azt kell, mondjam ez a ruha nem éppen a legjobb választás, ha engem kérdezel.

Leticia meglepődve vonta fel egyik szemöldökét. Ez a nő most komolyan sértegetni meri? Ráadásul ennyi ember előtt?
Mindenki őket nézte, füleltek, hogy semmiről se maradjanak le. Lehet, a régi Amina mindezt szó nélkül hagyta volna, de ő nem.

– Igazán figyelmes tőled, hogy időt szánsz az öltözékemre, ha már a sajátodra nem volt – felelte Leticia tetetett kedvességgel. Körülöttük páran elnevették magukat. A várt hatás nem maradt el. A nő arca elvörösödött, ajkát enyhén eltátotta, azonban hamar összeszedte magát és újra mosolyt varázsolt az arcára. Megköszörülte a torkát.

– És esetleg láthatunk tőled ma valamifajta bemutatót? Vagy továbbra is haszontalan a képességed?

– Haszontalannak nem mondanám – vonta meg a vállát kecsesen Leticia, majd az ajkához emelte a poharát. – Végtére is ez fog császárnévá tenni.

– Igaz – biccentett a másik. – De tudod azt hallottam a császárunk szeret más társaság után nézni. Úgy sajnálom kedvesem, hogy csupán egy leszel a sok közül.

Leticia a szemét forgatta. Ez a nő próbálja felbosszantani. Bár nem tudta vajon miért.

– Legalább több időm jut a szépítőalvásra. Rád is rád férne – jelentette ki, majd faképnél hagyta a tátott szájú nőt. Amint hallotávolságon kívülre kerültek Cladeshez hajolt. – Ki volt ez?

– Az egyik alacsonyabb rangú nemes lánya, akinek nagyobb a szája, mint kellene. Gyakran pimaszkodik, akikkel lehet, de lenyűgözően kezelted.

– Csak nem egy elismerés?

– Ne bízd el magad! – jelentette ki a sámán, de Leticia látta az ajka szegletében az apró mosolyt. Azonban hamar el is tűnt. – Ne fordulj meg! Itt van.

– Ki? A császár?

Clades megrázta a fejét.

– Akkor ki? Mondd már! – türelmetlenkedett a lány és erős késztetést érzett, hogy hátranézzen.

– A férfi a piacról.

Clades észrevette, hogy a lány keze azonnal a combjára erősített tör felé lendült, azonban még idejében türtőztette magát.

– Erre tart – morogta a sámán. Nemesnek kellett lennie, ha részt vehetett a bálon. Biztosan ezért nem ismerte senki a piacon, gondolta Clades.

– Mina, csodásan festesz – mosolygott Ivan, amint odaért. A sámán elégedetten szemlélte, hogy jobb szemét szemfedő takarta. Még nem gyógyult be, Tobias támadása óta. Leticia nem fogadta a bókot, csupán égnekemelte a szemét. – Remélem, jó szolgálatot tesz az ajándékom – vigyorgott.

Clades egész teste megfeszült. Miféle ajándék?

– Óh, imádom – mondta lelkesen Leticia. – Egy nap majd ezzel metszem el valaki nyakát, aki ártani akar nekem, de remélem te is örültél az ajándéknak – mosolyodott el. Clades felvonta az egyik szemöldökét. Tőle van a tőr? A sámán azonnal elhatározta, venni fog a lánynak egy másikat. – Vagy szeretnéd, ha Tobias a másik szemedet is elintézné? – kérdezte kedvesen a hercegnő Ivan szemfedője felé intve. A férfi összeszorított az ajkát, majd idegesen a másik férfira nézett. Clades enyhén elmosolyodott.

– Mina...

– Ne hívj így! – csattant fel Leticia.

– Rendben, sajnálom! De jobb, ha tudod, a te oldaladon állok és segíteni akarok neked. A császár tervez valamit ellened.

Leticia gúnyosan felnevetett.

– Ki hitte volna? Hozzászoktam már, hogy az emberek az életemre akarnak törni. Ez nekem egy szimpla nap. Ennyit szerettél volna?

– A sámánod nem tud mindentől megóvni – morogta Ivan szemöldökét összevonva, erre Clades előrébb mozdult, azonban Leticia felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Megtudom védeni magamat.

Ivan gúnyosan elmosolyodott.

– Óh, igen. Ez eddig is remekül bevált.

– Csak nem célozgatsz valamire? – billentette oldalra fejét a lány. Ivan felhorkantott, majd egyszerűen hátat fordítva nekik távozott. Leticia még akkor is utánanézett, amikor eltűnt a tömegben.

– Utána kellene mennem – morogta Clades. – Valami nem stimmel vele.

– Tudom – suttogta Leticia, ahogy keze a nyakláncára markolt. Kürtök hangja szakította meg a zenét.

– Őméltosága, Adionidas Tenebris császár és kísérője – harsogta az apró termetű férfi, aki a nemességet is bejelentette. Mindenki a lépcső irányába fordult.
Cladesnek meg kellett kapaszkodni a mellettük lévő asztal szélébe.
Ő meg miért van itt?