And now I can't stop thinking that I can't stop thinking
That I almost gave you everything
And now the whole thing's finished and I can't stop wishing
That I never gave you anything.
(Halsey: 100 Letters)

Hari

Undorítóan érzem magam, a pénz gondolata nem hagy nyugodni. Legszívesebben ki sem bújnék az ágyból, de aztán mégis összeszedem magam. Az egyetem eddig igazán fontos helyen állt az életemben, viszont az utóbbi napokban különösen érdektelen voltam vele kapcsolatban. Kezdem azt is feladni, ahogy mostanában mindent kudarcként ítélek meg.

Idegesen meredek a tükörbe, miközben megpróbálom kifésülni a hajam a szememből. Barna tincseim a szokásos módon még unalmasabbá teszik külsőmet, ennek köszönhetően pedig képes vagyok teljesen elveszni a tömegben. Mielőtt magamhoz venném kabátom, egy nagyot rúgok az ágyam alatt lapuló sporttáskába. Nem szeretném, ha Yewon észrevenné, hiszen fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám meg neki a benne lapuló pénzt. Vannak dolgok, amikről még az ember a legjobb barátjának sem beszélhet. A titkolózás csak fájdalmat okoz, de a múlt viszont képes ölni.

- Elmentem, majd este jövök - intek oda a konyhában reggeliző barátnőmnek, majd kirobogok az ajtón.

Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy nem nyugtalanít a Jung Hoseokkal való közös munka. A fiú energikus személyisége kétségbe ejt, nem tudom, hogy mégis hogyan alkalmazkodjak hozzá. A szombati buszmegállós akciója pedig egyenesen zavarba ejtett, elvégre nem vagyunk barátok, nem kell szívességeket tennie. Ráadásul éppen életem egyik legnyugtalanítóbb eseményén voltam túl, nem hiányzott az újabb érzelmi sokk.

Fészkelődöm a megálló padján, kivételesen ideges vagyok amiatt, hogy be kell mennem a kampuszra. A könyvtárban eltöltött lyukasóra gondolata általában békével tölt el, hiszen olyankor végre teljes nyugalomban lehetek. A mai reggel viszont nem lesz ilyen: tisztában vagyok, hogy egy lelkes Hoseok fogad majd. Erre a gondolatra kiráz a hideg, viszont nem pozitív értelemben. Valami miatt az általánosnál is jobban frusztrál a fiú jelenléte, jókedve hihetetlenül bosszantóan hat rám.

Úgy tűnik ez a nap sem akarja megkönnyíteni a dolgomat: a busz tömve van, csak állóhelyet kapok, így el kell viselnem, hogy testek nyomódnak hozzám. Tömény izzadtságszag tölti meg a járművet, én meg küszködöm azzal, hogy reggelimet a gyomromban marasztaljam.

Elönt a megkönnyebbülés azonnal, amint leszállok az egyetemmel szembeni megállóban. Még korán van, hétfőn kevesen járnak be nyolc órára, így szinte egyedül vágok át az udvaron. Igyekszem minél inkább elkerülni a parkolót, és az út legszélén sétálni, hiszen nem szeretnék újra szívrohamot kapni.

Folyamatosan a légzésemre és a lépteimre koncentrálok, hiszen minden más most túl ijesztő számomra. A rémálmok továbbra sem maradtak abba, ráadásul minden ébren töltött pillanatomban a pénzen jár az eszem. Ennek köszönhetően borzalmasan haladok a menedzsment dolgozatommal, képtelen vagyok koncentrálni, a gondolataim folyamatosan elkalandoznak.

- Hari! Hari! Hari! - hallom meg a nevem, amint valaki a parkoló felől kiabálja.

Unottan kapom arra a fejem, hiszen az energikus hangsúlyból már azonnal megállapíthatom, hogy mégis ki szólongat. Jung Hoseok eszeveszett tempóban vágtat felém, miközben táskája szinte lerepül bal válláról. Aggodalmasan lépek hármat, hiszen félek, hogy nehogy elsodorjon. Mosolyogva áll meg előttem, egy pillanatig levegő után kapkodva.

- Jó reggelt! Hát nem csodálatos az idő ebben a korai órában? - kezd csevegésbe.

- Igazából én utálom az őszt, szóval nem igazán nevezném csodálatosnak - mormogom, miközben gyorsan elindulok a könyvtár felé.

- Nos, hányig tartanak az óráid? Nekem ma kivételesen nincsenek estébe nyúló próbáim, így tényleg elugorhatnánk, hogy megnézzük a palotát.

- Négyig van programom, de lehet dolgoznom kell. Hagyd csak, pihend ki magad én majd elmegyek a palotához egyedül...

- Hari! Igazán abbahagyhatnád azt, hogy egyedül próbálsz megbirkózni a feladattal. Megmondtam, hogy én is részt akarok venni benne, partnerek vagyunk. Ráadásul tudom, hogy hétfőn soha nem dolgozol, Marat kifaggattam már erről. Máskor kérlek, hogy ne próbálkozz ilyen csúnya kifogásokkal, nagyon utálom, ha hazudnak nekem.

- Jól van, de akkor gyorsan essünk túl rajta. Őszintén szólva sokkal inkább szeretnék egyedül lenni.

Szótlanul baktatunk a könyvtár bejárata felé, majd hasonló képen lépünk be az épületbe is. A könyvtáros nő szokásos módon, mosolyogva köszönt, mire igyekszem viszonozni gesztusát. Nincs sok kedvem ma megjátszani magam, de az illem még mindig fontos számomra.

HoSeok beveti magát a könyvek sűrűjébe, a történelmi részlegen keresgél felhasználható irodalom után. Én inkább a turisztikai részleget fésülöm át: itt kevésbé neves adatokra akadhatunk, viszont ez a könyvtár legelhagyatottabb része. Legtöbbször itt töltöm el az időm, a polcok között.

A G betű sorához érve halk sutyorgás üti meg a fülemet, amit léptek követnek. Igyekszem elállni az útból, hiszen nem szeretném, ha a párocska azt hinné, hogy őket hallgattam ki éppen. A polc mellett megállva szerencsére kikerülöm a lányt, aki sietve távozik. Fejét lehajtja, így nem tudom kivenni, hogy mégis ki lehet az. A léptek hangjai elhallgatnak, én meg belemerülök a könyvek tengerébe. Elgondolkodva válogatok, annyira elmerülök gondolataimban, hogy szinte figyelmen kívül hagyom a mellettem álldogáló srácot. Elképedve pillantok fel rá, miközben igyekszem nem látványosan levegő után kapkodni.

- Kiyong oppa? - szakad ki azonnal belőlem, mire legszívesebben pofon vágnám magam.

- Hari? Mi szél hozott téged ide? - kérdez, miközben idegesen vakargatja a tarkóját.

- A bemutatóhoz keresgélek anyagot, mi már nekikezdtünk. Ti hogy álltok vele?

- Umm, őszintén szólva még nem igazán fogtunk neki. A párommal hamarosan találkoznom kellene, itt várok rá, míg megérkezik - motyogja.

Kissé feszültnek tűnik, mintha keveset aludt volna vagy rejtegetne valamit. Gyorsan elhessegetem gyanakvó gondolataimat és valami téma után kutatok kiürült elmémben. Hónapok óta arra várok, hogy kettesben lehessek vele, hogy igazán megismerhessem. Gondolkozz, Hari, gondolkozz!

Sajnos, semmi használható nem jut eszembe, így kénytelen vagyok üres tekintettel bámulni a fiúra. A torkomban mintha gombóc képződne, egyre nehezebbre esik nyelni is. Kiyong mosolyogva néz a szemembe, számomra pedig megszűnik a külvilág. Mióta erről álmodoztam, most pedig a bambaságom elrontja a lehetőséget.

- Hari! Hari! - hallom meg a nevemet, és már elmosolyodnék, hogy engem szólongat. Beletelik pár másodpercbe, míg ráeszmélek, hogy Kiyong szája továbbra is csukva van, a hang pedig egy másik személyhez tartozik.

- Ez az átkozott Jung Hoseok - morgom, miközben öklöm összeszorul.

- Már mindenhol kerestelek, partner! Találtál valamit? - sétál felém mosolyogva a sötétbarna hajú fiú.

- Igazán nem kellett volna ennyire sietned, minden a legnagyobb rendben halad.

- Oh, Kiyong! Mi járatban erre? Te is a projekten dolgozol?

- Igen, éppen keresgéltem, amikor összefutottam Harival. Egyébként mi a helyzet a bulival? - érdeklődik.

Hirtelen én is érdekeltté válok a témában, annak ellenére, hogy mindenféle szociális rendezvényt rühellek. Kíváncsi vagyok, hogy Kiyong milyen bulira utalhat, tudnom kell, hogy mégis kivel kell és hova meghívatnom magam.

- Ne haragudj, elfelejtettem még szólni a részletekről. Jövő pénteken nálam találkozunk, a felső szomszédok elutaznak, így miénk a tető. Ráadásul Jungkook megígérte, hogy hoz legalább két hordó sört a nagybátyja kocsmájából.

- Remekül hangzik! Akkor még találkozunk! - mosolyodik el Kiyong, majd elsétál a polcok között.

Hoseok vidáman fordul felém, mire legszívesebben felsóhajtanék. Eddig a percig soha senki jókedve nem irritált ennyire. Egy pillanatig felém nyújtja a kezét, de még mielőtt elérhetne vele, fejét csóválva leengedi azt. Végül szótlanul indulunk el az olvasóterem felé, kezünkben 3-3 könyv lapul.

- Nos, mit kellene először kiemelnünk? - emeli fel Hoseok a fejét egy útikalauzból.

- Szerintem a építésére, a kulturális értékére és a turizmus szempontjából való fontosságára kellene fókuszálnunk elsősorban.

- Ez logikusan hangzik, akkor megpróbálok leginkább erre koncentrálni.

- Rendben - mormogom, mielőtt én is elmerülnék az előttem elterülő oldalakban.

A mellkasomat furcsa érzés szorítja össze, a kíváncsiság apró szikrákban kúszik végig egész testemen. Végül utat tör magának, hogy torkomon felkapaszkodva kitörhessen ajkaim közül.

- Hoseok? Mégis milyen buliról beszéltetek Kiyong oppával? - csúszik ki a számon, mielőtt még észbe kaphatnék.

- Igazán semmiség. Néha, amikor a szomszédaim elutaznak kisebb összejöveteleket szoktam szervezni a lakásom feletti tetőn.

- Kisebb összejövetel? Nekem úgy rémlik, hogy valami sörös hordókat is említettél...

- Igazán nem olyan nagy dolog, még soha senki nem részegedett le annyira, hogy mentőt kelljen hívnunk. A rendőrökkel is csak egyszer fenyegettek meg, szóval mégsem lehet egy igazán óriási buliról beszélni - nevet fel önfeledten, mire akaratlanul is felsóhajtok.

Egy pillanatra Jung Hoseok tekintete elkalandozik, érzem amint fekete szemeivel arcomat vizsgálgatja. Igazán zavarttá válok, legszívesebben rákiáltanék, hogy ne bámuljon, ám mégsem találom a megfelelő szavakat.

- Nem tűnsz egy bulis csajnak, ám szívesen látlak jövő pénteken nálam. Majd üzenetben elküldöm a címemet, bátran hozz akárkit magaddal! - vigyorodik el.

- Nem hiszem, hogy elmennék, de azért köszi a meghívást - nyögöm ki, mielőtt újra kinyitnám az előttem elterülő könyvet.

Szótlanul dolgozunk tovább, ami megkönnyebbüléssel tölt el. Hoseok számomra túl soknak bizonyul, a jelenlétében soha nem sikerül teljesen megnyugodnom. Ám, úgy tűnik mintha kezdenék hozzászokni ahhoz, hogy együtt kell dolgoznunk, pár perc elteltével már képes vagyok felfogni azt, amit éppen olvasok. A csendet csak a papírt súroló toll hangja töri meg, amint jegyzetelni kezdjük a talált adatokat. Az idő gyorsan eltelik, hirtelen pedig azt veszem észre, hogy sietnem kell az első órámra.

- Akkor délután felveszlek a kávézónál - mosolyog rám partnerem, miközben vállára veti hátizsákját.

Nagyot sóhajtok, majd csendben bólintok egyet. Lehetetlen neki nemet mondani, ezt megtanultam az utóbbi pár napban. Nem is búcsúzom el, csak fogom a könyveket és visszaviszem őket a helyükre.

*

A nap túlságosan hamar elrepül, engem meg a sírás kerülget, amikor véget ér az utolsó órám. Legszívesebben egyenesen haza rohannék, hogy a vastag takaróm alatt elbújhassak a világ elől. Sajnálatos módon viszont ezt nem tehetem meg, hiszen nem okozhatok csalódást Kang professzornak. A lehető leglassabban andalgok át a diákok tömegén, egyenesen a kávézó felé tartva.

A fejemet lesütöm, nem akarok ma senki ismerőssel se találkozni. Annak lehetőségére gondolva, hogy még másra is figyelmet fordítsak, gombóc képződik a gyomromban. Rég éreztem magam ennyire kellemetlenül, és mindezt most Jung Hoseoknak köszönhetem.

Szemüvegemet egy gyors mozdulattal feltolom az orromon, majd tovább lépegetek az emberek között. Igyekszem nem nekiütődni senki vállának, egyre kisebbre húzom össze magam, ahogy óvatosan oldalazom. Hirtelen egy kar fonódik a könyökömre, mire elkerekedett szemekkel nézek fel az előttem álló fiúra. Szőke haja kissé a szemébe hull, ajkain mosoly játszik, miközben egyenesen a szemembe néz. Határozottan ő a múltkori fiú, aki sípcsonton rúgott, majd elkapott.

- Jong Hari a neved, ha nem tévedek - mormogja, miközben továbbra is engem bámul.

Teljesen lesokkolva nézek vissza rá, a fejem üresen kong, sehogy sem találom a megfelelő szavakat. A keze még mindig könyökömre fonódik, amitől kiráz a hideg. Amint tudatosul bennem az, hogy ez a srác nem igazán akar elengedni, kirántom magam a szorításából, majd dacosan kezdek visszabámulni rá.

- Mégis mit akarsz? - szakad ki belőlem végre egy értelmes mondat.

- Vettem a fáradtságot és megkerestem neked a kozmetikusom számát. Már előbb megadtam volna, viszont eltelt egy kis időbe, míg megtaláltalak - mosolyodik el kajánul.

- Nem volt olyan fontos az a telefonszám, magamtól is találhatok egy jó kozmetikust. Ráadásul az ember bőrének állapota nagyban függ a génektől is, így az sem biztos, hogy a szakember, akihez jársz, olyan jó munkát végez. Könnyen lehet, hogy csak szerencsés vagy, mert gyönyörűnek születtél. Most, ha megbocsájtanál, pedig sietek.

A szavak gyors egymásutánban hagyják el ajkaim, bele se gondolok értelmükbe. Miután befejezem mondandómat, azonnal faképnél hagyom a srácot, meg sem várva válaszát. Ennyi meglepetéssel és érzelmi sokkal nem igazán képes megbirkózni a szívem, így legszívesebben elbújnék valami jó sötét helyre.

Egy újabb mély sóhaj hagyja el ajkaim, amint megpillantom a kávézó előtt várakozó, sötétbarna hajú fiút. A képzeletbeli kő, amely a mellkasomat nyomja, egyre nehezebbé válik. Átvágok a tömegen, nem törődve azzal, hogy úgy érzem, most azonnal szétesem. Hoseok, amint észrevesz, gyors léptekkel indul el felém.

- Hari, na végre, hogy itt vagy! Azt hittem, hogy már el sem jössz, és nekem kell egyedül elmennem a Gyeongbokgung palotához.

- Feltartottak, nem tudtam mit kezdeni azzal. Hogy mennyi furcsa alak jár erre az egyetemre - sóhajtok mélyet, miközben szarkasztikusan az égre emelem tekintetem.

- Ezzel egyet kell értenem - kezd kuncogni. - De mielőtt kielemeznénk az itteni diákokat, szerintem keressük meg az autómat. A parkoló szélén szoktam megállni, úgyhogy nem kell sokat sétálnunk.

Szó nélkül követem, nincs kedvem újra a számat koptatni. Hoseok közben beszámol a napjáról, a próbáiról, annak ellenére, hogy egy szóval sem kérdezem. Úgy tűnik örömmel tölti el az, hogy csacsoghat, így hát nincs kedvem rászólni.

- Ülj csak be - nyitja ki előttem az autó ajtaját, mire olyan magasra ugrik szemöldököm, hogy majdnem lerepül arcomról.

Ennek láttán elneveti magát, én meg újra kényelmetlenül kezdem érezni magam. Fejemet csóválva szállok be, és azonnal bekötöm a biztonsági övem. Hoseok leveszi a napszemüvegét, majd hirtelen rám kacsint, mielőtt beindítaná az autót. Fogalmam sincs, hogy mégis mire véljem ezt a gesztust, még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Természetellenesen jókedvű és pozitív, ami őszintén szólva megijeszt. Magamban elmormolok egy imát, hogy ne egy pszichopatával legyen dolgom, hiszen még a mai nap haza kell jutnom. Fel kell hívnom az öcsémet, hogy vigye el a pénzt tőlem, és a lelkére kell kötnöm, hogy gondoskodjon a szüleinkről. Mindent el kell intéznem, hogy ne vonhassanak majd felelősségre.

- Min gondolkozol annyira? Vagyis, ahányszor látlak olyan, mintha a világ súlyát cipelnéd a válladon és megoldáson tépelődnél - pillant rám.

- Egyszerűen csak megpróbálom kizárni a külvilágot - motyogom.

- Miért vagy olyan távolságtartó?

- Nem szeretem az embereket. Ráadásul egyenesen utálok társalogni - nézek rá élesen, abban reménykedve, hogy képes felfogni az utalásomat és elhallgat.

Úgy tűnik ez egy szerencsés pillanat, mivel nem faggat tovább, szótlanul vezet. A forgalom úgy tűnik nem olyan borzalmas, mint általában, így szűk egy óra alatt már a palota közelébe érünk.

Az autót Hoseok leparkolja az egyik áruház mélygarázsában, majd összeszedve táskáinkat elindulunk a palota irányába. Körülbelül úgy egy tíz perces sétára fekszik tőlünk a látványosság, amelyet gyalog is nehezünkre esik megközelíteni. Még így ősszel is óriási tömeg uralkodik, kissé nehézkesen oldalazunk a fényképezőgéppel felszerelt turisták között. Szöul, modern fővárosi képéhez híven, ismét sikeresen meggyaláz egy műemléket. A palotához vezető utcákat óriási iroda épületek szegélyezik, melyek nemtetszéssel töltenek el.

- Sokkal hangulatosabb lenne, ha a városon kívül feküdne a palota - sóhajtja Hoseok mellettem.

- Nem igazán illenek ide ezek az óriási szürke épületek, csak elcsúfítják az egészet. Remélem sikerül majd néhány olyan képet csinálnunk, amelyek a palota eredeti szépségét adják vissza.

- Azt majd bízd rám! - kacsint rám újból.

Végre kiérünk a felhőkarcolók rengetegéből és belevágva a tömegbe, letérünk az apró utcák felé, amelyek egyenesen célunkhoz vezetnek. Úgy tűnik, hogy ma az időjárás is jó kedvében van, kellemesen simogatja arcomat az őszi szellő.

A  Kvanghvamun kapunál néhány biztonsági őrbe botlunk, akik éppen csak végig mérnek minket, már engednek is tovább. A sűrű horda nem akar eloszlani, továbbra is rengeteg ember között manőverezünk, miközben igyekszünk nem elveszíteni a másikat. Az udvarra beérve a tömeg kissé oszlani kezd, így nyugodtabban sétálgathatunk. A palota tróntermét megpillantva, szinte tátva marad a szám, egy pillanatra meg is állok, hogy egészében csodálhassam.

Hoseok automatikusan lelassít, majd ő is megáll, hogy nehogy elveszítsen. Miután kibámészkodom magam, végre kész leszek arra, hogy közelebbről is megnézhessem ezt az építészeti remekművet.

- Szerintem először a tetőről kellene fényképeket készítenünk - mondja Hoseok, majd elő is kapja a gépét.

Rengeteg képet készít, közelieket és távoliakat egyaránt, igyekszik megörökíteni minden apró részletét. Miután végez, várunk míg egy kicsit eloszlik előttünk a tömeg, majd belépünk a trónterembe. Rajtunk kívül csupán néhány hanbokba öltözött hölgy van jelen, így megfigyelhetünk minden apró részletet. A szürke kövekkel kirakott padló meglehetősen elüt a terem színes részleteiről. Álmélkodva nézem a rozsdavörös oszlopokat és szinte elveszek a mennyezetet díszítő piros és sárga fodrokban. Sajnos nem tudunk itt sokat időzni, mivel egy turistacsoport is szeretné megnézni a tróntermet, így készítünk néhány képet, majd tovább indulunk.

Következőnek a királyi lakosztály felé vesszük az irányt, ám sajnos túl későn érkezünk, így nem tudjuk elcsípni a Cshindzsamrje-ceremónia újrajátszását. Leginkább az épület külseje ragadja meg a figyelmem, így kell egy kis idő, hogy azt is szemügyre vehessem.

Ellátogatunk a királyné és annak mostohaanyjának lakosztályához is, majd megnézzük a koronaherceg rezidenciáját. Úgy tűnik, hogy kissé sokat időt töltünk el a fotózással, mert közben egy újabb csoport zárkózik fel hozzánk, amitől legszívesebben jó messze elrohannék. Valahogy egyre nehezebben veszek levegőt, mostanában nem igazán tudom elviselni azt, ha emberek vesznek körül. Nincs időm megpihenni, megyek tovább, mintha semmi sem történt volna. Végül sikerül elérnem a Kjonghöru pavilonig, ahol újra megállunk fotózni.

- Valami baj van? - kérdezi Hoseok, mielőtt újra felemelné a gépet.

- Csak egy picit elfáradtam - pihegem, majd nekidőlök az egyik oszlopnak.

Már évek óta nem szorongtam emberek között, azt hittem, hogy a terápia segített teljesen elmulasztani. Most viszont újra rosszul érzem magam, emiatt az elvesztett reményt okolom. Magamban azért fohászkodom, hogy csak ne most kapjak pánikrohamot, nem hiányzik az most nekem. Szorosabban markolom a pavilon oszlopát, miközben az előttem fodrozódó víz felszínét bámulom. Lassan lélegzem ki és be, szeretnék minél hamarabb megnyugodni.

Úgy tűnik ez nem az én napom, mivel egy újabb turistacsoport közeledik felénk. A rémület úgy süvít végig testemen, hogy látványosan beleremegek. Hoseok felvonja az egyik szemöldökét, majd egy pillanattal később elrakja gépét. Pislogni sincs időm, máris mellettem terem. Hirtelen le sem tudom reagálni közelségét, azonnal megragadja a kezem, majd kivezet a pavilonból. Először csak arra tudok koncentrálni, hogy tarthassam vele a tempót. Percek telnek el, mire tudatosul bennem, hogy ujjaink összefonódva pihennek a dzsekije zsebében. A bőre melegsége furcsán hat rám, az én kezeim mindig hidegek, így ismeretlen érzés kerít hatalmába. A következő pillanatban már azt veszem észre, hogy kilépünk a Koncshunmun kapun, majd átvágva az átjárón, egyenesen a parkolóház felé vesszük az irányt.

*

- Jobban vagy? - pattan be mellém Hoseok az autóba, egy palack vizet átnyújtva nekem.

- Nem volt semmi bajom - tiltakozom, de azért elveszem tőle a hideg italt.

A gondolatok gyorsan pörögnek végig az agyamon, magyarázatot keresek a hirtelen kiborulásomra. Már évek óta nem éreztem ilyet, nyugodtan, ám egy kevés undorral, mozogtam az emberek között. A mai nap viszont más volt valami miatt: biztos a lista az oka az egésznek. Magamban átkozom újra azt a papír fecnit, amiért ismét felzaklatott. Viszont, valahogy az autóban megpihenve, mégis megkönnyebbültség érzése fog el. Olyan, mintha egy régen várakozó feladatot teljesítettem volna.

- Mondd a címed és majd hazaviszlek - mosolyog rám partnerem, miközben megáll egy piros lámpánál.

- Felesleges. Elég lesz, ha leteszel az egyetemnél.

- De lassan sötétedni kezd és ki tudja, hogy mikor jön a következő busz. Nem szeretném, ha valami bajod esne.

- A könyvtár még kilencig nyitva van, be kell mennem, hogy kikölcsönözzek néhány könyvet kutatás céljából. Egyébként is minden este egyedül járok haza, még soha nem esett bajom, nem pont ma fog ez megváltozni.

- Rendben van, akkor először visszaviszlek a könyvtárhoz, majd haza.

- De... - kezdenék újra tiltakozni, ám félbeszakít.

- Nincs semmilyen kifogás, mint projektpartnered jogom van ahhoz, hogy hazavigyelek.

Durcás kislányként karba fonom a kezem, és úgy üldögélek tovább az anyósülésen. Nem szeretek vitákat elveszíteni, ma viszont mégis bele kell törődnöm.

A könyvtárhoz megérkezve, gyorsan leparkol Hoseok, én meg azonnal kipattanok az autóból. Már senkit nem látok az udvaron, ebben az órában minden normális diák már otthon van. Egyedül én vagyok olyan elvetemült, hogy hétköznap este fél kilenckor még a könyvtárba igyekezzek.

- Bemegyek veled én is - kiált utánam Hoseok.

- Hagyd csak, hamar elintézem. Várj meg az autóban!

Úgy tűnik, hogy kivételesen nem kíván vitába keveredni velem, mert nem hallom az autó ajtaját csapódni. Lehúzom a kabátom cipzárját, engedve, hogy az őszi szellő kissé átjárja testemet. Sietve lépegetek fel a lépcsőkön, majd belököm a könyvtár ajtaját. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben megmutatom az olvasó jegyemet és a keresett könyv után érdeklődöm.

Szinte rutinosan lépegetek a turisztikai részleg polcai között, az M betűt keresve. Egész úton nem hagyott nyugodni a gondolat, muszáj volt utána olvasnom Myeongdongnak. Kis keresgélés után két könyv is a kezembe akad, mind a kettőt szeretném kikölcsönözni. Az oldalamat furdalja a gondolat, hogy még egyet válasszak, így elindulok a C betű irányába.

Suttogás hallatszik a könyvespolcok között, viszont pár pillanat múlva elhal. Abban reménykedem, hogy letudták a beszélgetést és már elmentek, így bátran veszem be a kanyart, hogy tovább keresgélhessek. Ám, egyáltalán nem számítok az elém táruló látványra.

Legvadabb álmaim sem készíthettek fel arra, amiben most részem van. Majdnem felsikoltok ijedtemben, amikor meglátom a polcnak dőlő, csókolózó párocskát. Egy pillanatig csak lefagyva bámulom őket, mivel a szívbajt hozták rám. Ám, majdnem újabb sikoly hagyja el a torkomat, amikor a fiúban Kiyongot vélem felfedezni.

Azonnal hátat fordítok és próbálok minél nagyobb csendben eltűnni a helyszínről. Úgy tűnik ez a nap tényleg nem alakul a legjobban, hiszen sikerül a sietségben nekiütköznöm valakinek. Már éppen bocsánatkérésre nyitnám a szám, amikor felnézek az előttem álló személyre.

Hoseok elkerekedett szemekkel bámulja a még mindig egymás társaságát kiélvező párost. Mintha szomorúságot látnék tükröződni a szemeiben, ahogyan egyenesen rájuk néz. Úgy tűnik, mintha észre sem vett volna engem, figyelemre se méltat. Már éppen kikerülném, hogy ott hagyhassam, amikor megköszörüli a torkát.

- Joohee? - szólal meg végül.

A fiatalok szét rebbennek, nekem meg összeáll a kép. A Kiyongot ölelő lány nem más, mint Jung Hoseok barátnője. Megint mibe sikerült belekeverednem...

Sziasztok! Tudom, hogy régen nem hoztam részt, viszont másokhoz hasonlóan nekem is pörög a nyári szünetem. Most viszont az első fordulópontjához érkezett el a történet, innen kezdenek beindulni a dolgok. Mit gondoltok? Kíváncsi vagyok a véleményekre, várom a visszajelzéseket! ☺