A nap magasan járt Kirkwall felett, a tenger hullámai pedig meg-megcsillantak a szikrázó fényben. A kikötő csendbe burkolózott, mintha az egész város aludna még... mintha az előző éjszaka sötétsége, és a rengeteg erőszak csupán egy rossz álom lett volna. Amikor Isabela felkapaszkodott a a hajója, az új „Szirén Dala" fedélzetére, szinte azt várta, hogy a hullámok vörösek lesznek majd a kiontott vértől, a tornyok füstöt fújnak magukból, és az alsóváros épületei és tavernái romokban hevernek. A városra nézve egészen természetellenesnek érezte, mennyire normális minden... kivéve persze a lángok által elemésztett Káptalant, és a Bitótér elvarázsolt szobrainak szétszórt darabjait.

Miközben a hajó orrába sétált, a fiatal kalóz meghúzta az egyik csomót a rögzítőkötélen, ellenőrizve, hogy megfelelően tartja-e a vitorlákat. A korábban iszonyú, mustársárga vásznak most hófehérek voltak, és Isabela emlékezett, milyen borzalmasan sokat fizetett érte... minden ezüstöt megért. Végigfuttatta a kezét a korlát faragásain, és megállt egy pillanatra, hogy lehunyja a szemét, és belélegezze a tömör, sós levegőt. A káoszban senki nem érthette meg, hogy is érzi magát... milyen számára újra hajózni. Milyen elképesztően, lehetetlenül boldog, és mennyire szégyelli ezt az örömöt, tudva, mekkora ára volt.

Fenris érkezett meg először, nem meglepő módon. Bár Danarius házában élt az elmúlt hat évben, de nem igazán kötődött sem a házhoz, sem a városhoz. Ami azt illeti, amióta végre megszabadult régi gazdája karmaiból, nem igazán kötődött senkihez... de eldöntötte, hogy a barátai mellett áll. Isabela... közelebb állt hozzá, mint bárki, de nem tudta, mit gondoljon a kapcsolatukról a történtek után. Abban sem volt biztos, hogy megfelelő-e az idő és a hely, hogy töprengjenek a dolgon. Most csak azt tudhatták, hogy Kirkwall egyiküknek sem otthona többé. Hogy hol kötnek ki, és kivel, az még a jövőre tartozott.

Amikor Merrill is csatlakozott, majdnem elejtve a pallón a csomagjait, amiket mind teletömött könyvekkel és egyéb apróságokkal, macskaszerű zöld szemei pedig kielégíthetetlen kíváncsisággal vizslatták a hajót, Isabela azonnal rábízta a kabinok rendbetételét. Biztos volt benne, hogy a „kiscica" aggódik legjobban az indulásuk miatt. Ahogy Fenrisnek és neki, úgy Merrillnek sem maradt senkije. A klánja halott, a tündék kerülete romokban. Sosem tervezett maradni.

És Hawke színes, furcsa társaságának tagjai sorban megérkeztek, ki-ki hurcolva a saját sebeit, mintha tényleg a Szirén Dala hívná őket, egy gyönyörű, csábító ének, amit az ő elveszett nevetésükből komponáltak. Még Bethany is megjelent, egy kis hátizsákkal, és a botjával, talpig a Szürke Őrök viseletében, kijelentve, hogy visszatér a rendhez, ha már meggyőződött arról, hogy a nővére biztonságban van.

Mindenki készen állt... kivéve Hawke-ot magát. Ő, Anders és Varric még hiányoztak, Isabela pedig kezdett kicsit aggódni. A kikötőt bármelyik pillanatban lezárhatták, meggátolva, hogy kihajózzanak a városból - csapdába estek volna, míg a templomosok meg nem jelennek, hogy kifüstöljék őket, mint patkányokat a lyukból. A tekintete ide-oda vándorolt a láncok és a raktárépületek árnyékában húzódó keskeny utcák között, miközben idegesen toporgott.

- Végeztem a kabinokkal - hallotta meg Merrill hangját. A tünde mágus próbálta bár rejteni, de ugyanez az aggodalom sütött róla. - Hawke...

- Jönnek. - Isabela kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. - Ismered Hawke-ot. Sosem érkezik meg sehová időben.

Merrill nem mosolygott vissza, de a kalóz tudta, ha engedi, hogy az idegesség meglátszódjon rajta, csak még jobban megrémíti szegény lányt. Így csak némán visszafordult, ismét elnézett a láncok, majd a part felé, és csak az orra alatt jegyezte meg:

- Gyerünk, Hawke. Szedd össze magad!

Talán pont erre volt szükség, mert végre, végre meglátta a három alakot, ahogy éppen bekanyarodnak a főutca sarkán. Az élen egy nő haladt, könnyű páncélzatban, kétkezes, nehéz kardot cipelve a hátán, súlyos léptekkel, egy ziháló mabarival a lábánál. A második kistermetű, számszeríjjal, a harmadik pedig, a legmagasabb, és legsoványabb alkatú pedig egy kisebb csomaggal a vállán, kezében vasból kovácsolt varázsbot. Isabelából kiszakadt egy megkönnyebbült sóhaj, ahogy közelebb értek. Ideértek. Elhagyhatják Kirkwallt.

A kalóz csak akkor érzékelte, Hawke mennyire fáradt, amikor a nő fellépett a pallóra, és felmászott a fedélzetre. Az elmúlt napok eseményei mindenkire hatást gyakoroltak, de egyértelműen neki okozták a legtöbb sérülést. A távolból is látszott, hogy a lépései nehezek, de kihúzta magát, és céltudatosan, energikusan haladt előre, a tekintetét a célra függesztve. De közelről láthatóvá vált az enyhe bizonytalanság a mozdulataiban, amit talán szédelgés okozott, a soha el nem sírt könnyek maradványai a rémisztően kék szemekben, a kisebb vágások és sebek a nyakán, az arcán a karján, amiket az utolsó csatában szerzett. Isabela kiszúrta Varric aggódó pillantásait, és hosszú pillanatokig figyelte Anderst... a mágus persze senkinek nem nézett a szemébe. Hol a padló deszkáit vizslatta, hol a horizontot bámulta, csak szemkontaktust ne kelljen teremteni. Megvolt rá az oka... mindenki, talán csak Merrillt leszámítva, árulóként tekintett rá. Mindannyian kitaszítottak voltak, akiket Hawke nyitott ajtaja, cinikus humora, és amögött megbújó segítőkész kedvessége emelt fel. Követték a tűzbe, gondolkodás nélkül, de sosem feledték el, hogy Anders küldte a szikrát, ami meggyújtotta azokat az elátkozott lángokat, és soha nem gyógyuló sebeket égetett a barátjukra. Hawke megkímélte az életét. Kétségbeesetten kapaszkodott a szerelembe, ami éveken át összekötötte őket. De a férfinek emlékeznie kellett, hogy legtöbben ellene szavaztak, mikor kitört a harc mágusok és templomosok között.

Isabelának esze ágában sem volt megkérdezni a Bajnokot, hogy érzi magát. Tudta, hogy Hawke hazudna. Még jobban kihúzná magát, és talán elsütne valami pocsék viccet, mielőtt végleg szétzuhan. Nem akarta, hogy az utolsó energiáit is arra használja, hogy fenntartson egy látszatot. Helyette csak lenézett arra az egyetlen, elnyűtt táskára, amit Anders magával hozott, és feltette a kérdést:

- Ennyi?

Hawke letette a kardját - Isabela ismét megfigyelte a bizonytalanságot, ahogy a vállán megnyúltak az izmok, és bólintott.

- Már semmim nincs Kirkwallban. - A kutyája, Wolfy halkan felnyüszített a lábánál... talán hallotta a mondatban mélyen elrejtett bánatot, miközben a gazdája töprengve megvakargatta a fülét. - Megvannak a kabinjaink? Nem mintha bajom lenne a csillagok alatt alvással, de...

Isabela elmosolyodott Hawke szerencsétlen próbálkozásán, hogy vicceljen. Amikor azonban a nő ismét felemelte a kardot, végre tudatosult benne, mi volt a baj a mozdulattal. A vállízülete természetellenesen hajlott. Normális körülmények között egy-két gyors mozdulattal a hátára erősítette a fegyvert, ezúttal azonban láthatóan küzdött vele.

- Megsérültél - állapította meg, de azonnal meghallotta Varric hangját.

- Rivaini. Ne.

- Csak egy kis emlék Meredith szobraitól. Nem nagy dolog, és már nem látok tüzet köpő kőmonstrumokat sehol, úgyhogy minden rendben lesz. - Megvonta a vállát, és most már lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni a ficamot.

- An... - majdnem megkérdezte Hawke-ot, Anders miért nem nézett rá, de még Varric sokatmondó pillantására sem volt szükség, hogy rádöbbenjen, nem jó ötlet.

Az egész hajó hűvösen viselkedett a mágussal, de valahogy egész eddig nem is gondolkozott azon, hogy Hawke maga is valahogy távolságtartó. Abban a három évben, amíg egy párt alkottak, szinte émelyítően rajongtak egymásért. Anders általában a csatatéri gyógyítójuk is volt. Sokáig dolgozott a klinikáján, de utána mindig talált időt, hogy csatlakozzon hozzájuk az Akasztott Emberben egy pint sörre, vagy egy kör kártyára... amikor pedig megérkezett, Hawke mindig felpattant, puszit nyomott az arcára, mire a mágus szelíden elmosolyodott. Utána mindig kettesben távoztak, kézen fogva, és az egész csapat emlékezett a végtelennek tűnő vitákra a Bajnok, és Meredith Lovagparancsnok között, valahányszor a nő sértegetni próbálta azzal, hogy egy kóbormágussal osztja meg az ágyát. Ezúttal viszont nem beszéltek. Együtt érkeztek, de ezt leszámítva idegenek is lehettek volna. A csend, amit korábban nem is hallott, hirtelen fülsüketítőnek hatott.

- Bethany ránézhetne - javasolta végül.

- Orgyilkos képzést kaptam, Isabela - rázta a fejét Hawke. - Másképp értelmezem a fájdalmat, mint a legtöbben. Ahogy mondtam: nem nagy dolog.

- Igazából az. - Halk, tenor hang, kissé megremegett, mintha a tulajdonosa nem lenne biztos benne, hogy beszélhet. Isabela és Varric azonnal Anders felé fordultak, egyedül Hawke maradt továbbra is dermedt.

- Andraste szent alsóneműje... - motyogta a törpe, megmasszírozva az orrnyergét.

- Ha a csont vissza tudna térni az ízületi vápába magától, már megtette volna. Sok kificamodott vállat láttam már. Rutin - folytatta a mágus, még mindig a deszkákat figyelve.

Csend. Hideg, mély, elviselhetetlen csend. Hawke kisöpört egy a copfjából szabadult fekete tincset a szeméből, és ismét Isabelára nézett.

- Lemegyek a kabinomba. Kicsit... fáradt vagyok. Szabadon távozhatunk még pár óráig. Beszéltem az új Lovagparancsnokkal, Cullennel. Megdöbbentően kedves fickó az őrült alakokkal vívott őrült csaták után. És van valami ennivalónk?

A kalóz aznap sokadjára is próbált mosolyogni, nem reagálva a beszélgetés furcsa fordulatára. Az étel Hawke kedvenc témái közé tartozott, ha valamiről nem akart beszélni, és próbálta gyorsan elhagyni a helyiséget.

- Van egy kis szárított hús és hal. Meg némi aszalt gyümölcs.

- Bármi, ami nem szárított?

- Bocs. Az én hajómon tengerészkoszt van. - Isabela széttárta a karját, és még egy borzalmasan mesterkélt kuncogást is kierőszakolt magából, mielőtt a másik nő megfordult, és lesietett a lépcsőkön a fedélközbe.

És ismét csend. Másodperc másodperc után telt el, és senkinek nem volt bátorsága, hogy elkezdje a beszélgetést. Isabela tudta, hogy Andershez kéne fordulnia, megkérdezni, mi történt, de részben, hogy büntesse az árulásáért, részben, hogy tiszteletben tartsa Hawke saját viselkedését, inkább Varrichez beszélt.

- Mi...

- Nem beszélnek egymással. - A törpe válasza gyorsabban érkezett, mint a nő várta. Varric letette maga mellé Biancát, és nekidőlt a korlátnak. - Nem vagyok benne biztos, miért, de még azután is megértem, hogy úgy döntött ahogy. Bőven van oka rá. De azért pocsékul néz ki. És ami még rosszabb, Hawke tényleg megsérült.

- De nem a legjobb hírnév egy gyógyítónak, hogy ártatlanok százainak vére szárad a kezén, nem igaz? - A kalóz szavai csöpögtek a szarkazmustól, és igazából kegyetlen viccnek is szánta a kijelentést, de Anders nem bírta tovább elviselni. Felállt, összepréselte az ajkait, a zsákja pedig, amit főként orvosi eszközökkel tömött tele, tompán puffant a deszkákon.

- Ehhez semmi közöd - az volt a szerencséje, hogy nem emelte fel a hangját. Még ez a halk tiltakozás is elégnek bizonyult ahhoz, hogy Isabela dühe csillapíthatatlanul fellángoljon. Megragadta a mágus fekete köpenyének szőrös gallérját, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Anders mozdulni sem tudott, ha nem akart rontani a helyzetén, és a nő élvezte, hogy okozhat neki egy kis fájdalmat.

- Majd én megmondom, mihez van közöm! Éppen Kirkwall Bajnokát próbálom kicsempészni Kirkwallból! Két vagy három hete még az Akasztott Emberben nevettünk egy halom részeg seggfej között, és arról beszéltünk, hogy majd hajózunk, és eltűnünk kicsit a káoszból. Most fél Thedas a vérét akarja, a másik fele pedig isteníti! Megfosztottad egy élettől, amit éveibe telt kiépíteni, mert muszáj volt belerángatnod az ostoba háborúdba! Úgyhogy ne merd nekem azt mondani, hogy nincs közöm hozzá!

- Nem hiszem, hogy pont neked jogod lenne árulónak nevezni engem! - a mágus válasza ösztönös dühből jött, védekezni próbált azzal, hogy visszaszúrt, de a kalóz szorítása csak még erősebbé vált a gallérján, elérve, hogy Anders szinte fuldokoljon tőle.

- Én visszajöttem!

- Én eleve nem önmagamért tettem!

- Ó, persze! A jó szándékodat biztos nagyra értékeli az a sok...

- Mert a qunari invázió vér nélkül za...

- És most mindketten befogjátok a szátokat!

Varric gyakorlatilag soha nem üvöltött. Látták már dühösnek, többször... de még olyankor is, volt valami nyugodt és kontrollált a hangjában. Ilyen szempontból nagyon hasonlított Hawke-ra - talán pont ez volt a barátságuk gyökere - mindketten úgy vélték, egy rossz vicc jobb megoldás, mint a kiabálás, törés-zúzás, felesleges pusztítás. Ez a nyugalom tette lehetővé, hogy az ember még akkor is elérje a racionális elméjét, ha az érzelmek épp beárnyékolták a döntéseit.

De ezúttal felemelte a hangját, megállítva mind Isabelát, mind a mágust a veszekedés közepén. A kalóz idegesen játszani kezdett az egyik fülbevalójával, elengedve Anders gallérját, aki azonnal masszírozni kezdte a nyakát. A törpe először a nőre nézett, ökölbe szorított kézzel.

- Muszáj egymás torkának ugranunk? - megrázta a fejét. A nyugalom visszatért. - Rohadtul elegem van ebből. És biztos vagyok benne, hogy Hawke-nak is. Úgyhogy húzzunk innen, Rivaini. Ha a Szöszit utána is szívesen tengerbe hajítanád, még beszélhetünk a dologról.

Isabela felszisszent, átdobott néhány sötétbarna fürtöt a válla felett, és a tathoz futott, hogy Fenris segítségét kérje. Anders egyedül maradt Varrickel, és egy pillanatra, ahogy meglátta a törpe fagyos tekintetét, úgy vélte, nagyobb biztonságban volt a kalózzal. Hátralépett, leült az egyik ládára, és csendben maradt, várta, mit mond majd a másik.

De Varric másodpercekig nem beszélt. Valószínűleg végigfuttatott gondolatban minden lehetséges jelenetet, minden dorgálást, minden sértést, amit mondhatott volna, és rádöbbent, hogy egyik sem fog segíteni - ami megtörtént, már megtörtént. És Varric mindig olyasvalakinek tartotta magát, aki a jelenben él... ha valami katasztrofálisan alakult, inkább kijavítani próbálta, és nem azon töprengeni, mi lett volna ha. Így bár a hideg nem tűnt el a szeméből, és Anders hallotta a visszafogott haragot a hangjában, de mégis meglepte, amit mondott.

- Te lemész hozzá, meggyógyítod a vállát, aztán beszélsz vele. - A mágus felnézett, először teremtve szemkontaktust kényszer nélkül. A törpe folytatta. - Ami azt illeti, felőlem bárhol lehetnél most, magasról teszek rá. Nehéz barátként nézni arra, aki elárult minket. De az annál jobban érdekel, hogy Hawke-kal mi van, és tudom, hogy ő neked is fontos, szóval azt hiszem ennyi a lényeg. Szóval beszélj addig, amíg elege lesz belőled, könyörögj a bocsánatáért, add elő a szokásos „szörnyű alak vagyok, és találnod kéne valaki mást" szöveget, tudomisén! Csak állítsd talpra.

Csend. Anders felállt, és bólintott - ez egyszerre volt a megértés jele, és köszönet. Aztán a táskájáért nyúlt, hátrahagyva a botját, és lesietett a kabinokhoz. Varric felsóhajtott, ahogy eltűnt a fedélközben.

***

Amikor a hajó végre kifutott a kikötőből, Hawke leült az ágyra a szegényesen berendezett kabinban, és lecsatolta a páncélja vállvédőjét. Még mindig rágcsálta az utolsó darab szárított gyümölcsöt... émelyítően cukros volt, de mindig szerette az édességet, és most pont valami ilyesmire vágyott.

A válla bedagadt, és ahogy feltűrte az ingujját, látta a vöröses zúzódást. Tényleg úgy vélte, hogy nem nagy dolog, hogy az ízület helyre ugrik majd, ha pihenteti, de a fájdalom nem akart múlni. Tényleg másképp értelmezte mint a legtöbb ember - ez volt az orgyilkos képzés alapja, hogy használja a fájdalmát, ahelyett, hogy megadja magát neki, így nem is nagyon törődött a kezelésével, csak várta, hogy elmúljon. Ritkán nyúlt ezen rituálék erejéhez, mert ódzkodott a vérmágiától, és tudta, hogy ez olyan közel van hozzá, amennyire egy varázstalan ember számára lehetséges... de a normálisnál jelentősen nagyobb tűrőképesség, és a trükkök, hogy erősebbé váljon a sérülései által, mindig hasznosnak bizonyultak. Ugyanakkor... érezte a fájdalmat. Minden egyes mozdulatával úgy érezte, hogy olvasztott acélba mártja a vállát. Csak meg tudta állni az üvöltést.

Megérintette az ízületet, és érezte, milyen borzalmasan elcsúszott a csont. Ahogy kitapintotta a zúzódást, azt forró volt és gyulladt. Talán tényleg meg kellene mutatni Bethany-nak...

- Megnézhetem? - nem Bethany volt az, természetesen. Anders letette a csomagját az ágyra, és közelebb lépett. - Nem kell beszélned velem, csak... mutasd meg.

Hawke intett az egészséges kezével, így a mágus leült az ágy szélére, és megfogta a könyökét, hogy egy helyben tartsa a sérült kart. Minden mozdulata finom és precíz volt... nem hazudott, rengeteg kificamodott vállat kezelt már. Évek óta gyógyított, és a hevesebb csaták után sokkal rosszabb sérülésekkel kellett boldogulnia... a nő még emlékezett, mikor az Arishokkal vívott párbaj után két repedt bordával, és egy mély vágással az oldalán bicegett oda hozzá.

Anders nem szólt semmit. Hawke egy pillanatig fürkészte az arcát, és ez is elég volt, hogy rádöbbenjen, a férfi komolyan gondolta, amit mondott. Ha ő azt kívánja, hogy némán üljenek egymás mellett, és Anders ne legyen más, mint az orvosa, nem egy áruló barát vagy szerelmes, akkor tiszteletben tartja. Érdekes módon pont ez a viselkedés volt az, ami arra késztette a nőt, hogy törje meg végre a csendet, mondjon valamit, legalább magyarázza el, miért kell a hallgatás. Hogy beszéljen arról, milyen érzések álltak a Bitótéren tett kijelentései mögött, minden szava mögött. Akkor, és ott nem volt rá lehetőség, hogy megtegye, de a férfinek tudnia kellett, miért nem bír most szólni hozzá. Ugyanakkor nem kezdhette el ezt a beszélgetést. Nem tehette, mert azzal azt sugallta volna, hogy vége van, mindketten túljutottak rajta. Önmaga farkába harapó kígyó, lehetetlen ellentmondás... beszélni, vagy sem, büntetni, vagy sem, megbocsátani, vagy sem. Hawke azonban elég makacs volt, hogy ragaszkodjon a csendhez, akkor is, ha úgy érezte, megőrjíti. Beharapta az alsó ajkát, és elfordította a fejét.

Percek teltek el, majd valami nagyon hideg ért a vállához. Úgy érezte, mintha valaki jeget tett volna a gyulladt területre, de Hawke-nak nem kellett visszafordulnia, hogy tudja, mi történt. És összerezzent. Csak egy gyors, szisszenő lélegzet, és a hideg érintés azonnal távozott. Nem tett semmit a fájdalommal több, mint egy napig, de most, ez az egyetlen kis érzés kicsalta belőle a reakciót. Anders várakozóan pillantott rá, a nő pedig felé fordult, és tudta, hogy itt a lehetőség beszélni. Elmondhatta volna, hogy abban a három évben, amikor a felsővárosi Hawke birtok kettejük otthona volt, és akadtak esték, amikor nem kellett harcolni, vagy megmenteni valakit, ő pedig csendre vágyott, leült a lépcsőre egy pohár vörösborral és egy jó könyvvel. Hogy amikor Anders megérkezett, lerakta a botját, egy óvatos félmosoly suhant át az arcán (ez minden héttel ritkább lett), és lehajolt, hogy megcsókolja, az ujjai megérintették az arcát, és ő egyetlen érintésből mindent tudott az útjáról. A gyógyító mágia megmelegítette a kezet, és még tél közepén is, ez a meleg megmaradt. De harcolni jéggel harcolt, tehát ha az ujjai hidegek voltak, Hawke tudta, hogy templomosokba futott. Soha nem jegyezte meg, de másnap mindig betrappolt Meredith irodájába, rávágott az asztalára, és számonkérte rajta a megállapodást, ami mágus barátaira vonatkozott, felkészülve minden sértésre, amit visszakaphat. Aztán távozott, tudva, hogy minden szó, amit a Lovagparancsnok mondott, hazugság. Elmondhatta volna mindezt Andersnek, eltöprenghetett volna a közelmúlton, lépésről lépésre rombolva a falakat, amik épültek köztük csupán napok alatt... de nem. Nem beszélhetett, nem ilyen egyszerűen, nem egy ennyire hétköznapi dologról. Azok után nem, ami történt. A makacssága ismét győzött. Egyszerűen csak bólintott, jelezve a mágusnak, hogy jól van, folytathatja. Továbbra is csend ült a kabinon, miközben a férfi kezén vékony jégréteg csillogott.

A hideg segített a gyulladáson - Hawke közel járt ahhoz, hogy megjegyezze, felesleges, de az igazság az volt, hogy tényleg enyhült a fájdalom. Anders a lapockájához csúsztatta az egyik kezét, míg a másikkal megfogta a felkarját.

- Vegyél nagy levegőt, és lassan fújd ki. Egytől ötig számolok, háromra helyrerántom az ízületet, de te próbáld fenntartani a kilégzést! Nagy levegő...

Hawke teleszívta a tüdejét, és próbálta visszafojtani a lélegzetét. Anders szorítása a karján erősödött.

- Most fújd ki! Egy... kettő... - Hawke minden figyelme arra irányult, hogy legalább részben ellazítsa a karját, az izmai mintha maguktól rándultak volna össze. - Három. - Erős, határozott rántás. Hawke lélegzete megakadt, ahogy hallotta a csontot visszakattanni a helyére. - Négy. - Szinte el is felejtkezett a légzésről. - Öt.

Anders maga is felsóhajtott, és elkezdett előtúrni valamit a táskájából. Hawke megpróbált körözni párat a vállával, hogy ellenőrizze, tényleg jól hajlik-e, elmúlt-e a fájdalom, amikor a mágus ismét megragadta a felkarját.

- Ezt még ne, jó?

Elővett egy csomag kötszert, és egy kis tégely kenőcsöt. A Szabad Vidéken jobban kedvelték a főzeteket, mint a krémeket, de Ferelden más volt. A kenőcs tündegyökér és mentaillatot árasztott... különösen kellemesnek érződött a hamu és füst szaga után. Anders a kezébe vett egy kicsit, és rákente a zúzódásra, finoman bemasszírozva, hogy ne okozzon további fájdalmat, aztán elkezdte rögzíteni az ízületet a kötszerrel. És végül, miután az egész folyamat során csendben maradt, megszólalt:

- Tudom, hogy dühös vagy rám. Minden okod megvan rá. - Semmi válasz. Hawke összeszorította az ajkát. - Beszélnem kellett volna veled. Elmagyarázni, mielőtt... - megtorpant, és nekiállt összecsomózni a kötszer végét. - Esküszöm, nem tettem volna, ha úgy hiszem, van más megoldás. De én biztos voltam benne, egészen biztos voltam benne, hogy nincsen, Hawke! - Még mindig semmi. Hawke lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, mintha az egész világot próbálná kizárni, benne Andersszel. - Én felkészültem rá, hogy meg fogok halni. - Ez a rövid mondat végre megragadta a nő figyelmét. Felnézett a mágusra, aki éppen végzett a kötszerrel. - Tudtam, hogy lesz következmény, és kész voltam megfizetni az árat. De te megkíméltél. Erre nem készültem fel. Mondtam, hogy nem látom már a különbséget igazság és bosszú között. Megmutattad, értem, hogy helytelenül cselekedtem, de akkor és ott ez tűnt az egyetlen lehetőségnek. Kész vagyok megítéltetni, de nem tudok könyörögni a bocsánatért, még neked sem, és ezt te is tudod.

Hawke ismét lehunyta a szemét, visszamerülve a gondolatai közé, és egy régi jelenet játszódott le a tudatában, egy emlék Sebastianról a Káptalanban, amikor a fiatalember még tele volt hittel, és reménnyel, és a barátjának nevezte magát. „Kérlek, légy óvatos!" mondta „Anders veszélyes férfi. És önző. Akármit is ígért neked, ne hidd, hogy valaha a saját céljai elé helyez majd." És Sebastian nem tévedett. Anderst nem az ígéretek embereként ismerte, de tényleg veszélyes, és akármit hitt vagy állított, tényleg önző volt. Az önzés talán pont akkor okozza a legnagyobb kárt, ha az ember fel sem ismeri ezt a hibáját. Hawke mégis Sebastian ellen húzta ki a kardját aznap éjjel, megkímélve a mágust, végighurcolva őt az utcákon ahol tomboló démonok, halálra zúzott ártatlanok, könyörtelenül ledöfött varázslók, és eleven elégetett templomosok dermedtek könyörtelen csendéletekbe, iszonyat iszonyat hátán. És amikor Anders végre látta, pontosan mit engedett szabadjára, amikor végre, megtörten suttogta, hogy sokkal rosszabb minden, mint hitte volna, a nő nem engedte el a kezét.

Tudta, hogy nem fog megbocsátani, ahogy a mágus is képtelen volt könyörögni. Az Igazság szelleme, vagy Bosszú démona, vagy akármi volt az, ami már teljesen eggyé vált vele, nem hagyta volna, hogy térdre essen. Tudta, hogy emlékszik majd a hazugságaira, és magára az árulására, hosszú időn át, de azt is, hogy az emlék fakul majd, ő pedig elengedi, és megbocsátja. Tudta, hogy emlékezni fog a haragra Sebastian szemében, ahogy hátat fordít neki, és elmegy Starkhavenbe, hogy visszakövetelje a trónját, mindenekfelett azzal a céllal, hogy levadássza Anderst... és azzal is tisztában volt, ha eljön az a nap, ő ott áll majd, kivont karddal védelmezve a férfit, mert megbocsátotta neki, hogy elűzött egy barátot. És tudta, hogy emlékezni fog az érzésre a gyomrában, mikor a Bitótér felé rohant, másra sem gondolva, mint hogy túl akar élni, és életben tartani legalább néhány embert. A pillanatra, amikor porrá zúzták az álmait, ezer darabra törtek a reményei, és minden, minden tönkrement. Ezt az érzést... ezt az egyet soha nem tudta volna megbocsátani.

De amikor kihúzta a tőrét, nem bírta leszúrni. A racionális elméje tökéletes tervet alkotott. Meg kell mutatnia a világnak, hogy a mágusok pártján áll, de nem ért egyet az erőszakkal. El kell ítélnie az embert, aki lehetetlenné tette a békét. Ezt azonban emlékek foszlányai írták újra az elméjében... az anyja, akinek elszürkült szemei tompán a semmibe tekintenek a kíntól és a halál szorításától. Bethany, ahogy a karjaiba omlik a Mélyutak kereszteződéseinél, majd a Szürke Őrök viszik magukkal, hogy rövid, magányos életre kárhoztassák, ahol a nappalok és az éjszakák is rémálomba illenek. Carver, ahogy nekiront egy ogrénak, a koponyája pedig összezúzódik a sziklákon. Az apja a halálos ágyán, ahogy kapaszkodik a kezébe, aztán elernyed a szorítása. Ezek a pillanatok újra és újra lejátszódtak a szeme előtt, és a kihúzott tőr csilingelve ért földet. Nem tudott elviselni még egy halált. Akkor sem, ha racionális elméje tudta, ez lenne a helyes. Tehát nem számított, megbocsát-e a férfinek. Nem maradt választása, mert túl gyenge volt, hogy más döntést hozzon.

És persze, Hawke elmondhatta volna Andersnek mindezt. Elmondhatta volna, mi mentette meg az életét. A fejére olvashatta volna a bűneit, a megbocsáthatóakat és a megbocsáthatatlanokat is. Számonkérhette volna rajta az önzését, üvölthetett volna, megpofozhatta volna, és talán amikor már nagyon kimerült, és teljesen összetört, végre sírhatott volna egy keveset. Aztán, ha mindez véget ért, utat mutathatna. Megvédhetné őt önmagától, ahogy aznap, a végső csata éjjelén megfogadta. Elkezdhetné lemosni a száraz, sötét vért egy gyógyító kezéről. De nem szólt egy szót sem.

Anders felsóhajtott, és elcsomagolta a kenőcsöt és a kötszert, összekötötte a táskája száját, készen a távozásra. Felállt, átvetette a vállán, és tett néhány lépést... csak a kabin ajtajában torpant meg még egyszer, utoljára hátranézve Hawke-ra, aztán újra elfordulva. Aztán végre egyetlen szó hagyta el a Bajnok ajkait:

- Holnap - mondta.

Semmi több. Csak „holnap". De annyi mindent jelentett, hogy a mágus mellkasából reszketeg sóhaj szakadt fel, mintha valaki elviselhetetlen súlyt emelt volna le róla. Holnap elmondhatsz mindent. Holnap elmondok mindent. Holnap egymás szemébe nézünk, és talán megértjük egymást, találunk egy közös utat. Holnap, ha megbocsátani nem is tudok, talán újrakezdhetünk. Holnap a levegő friss lesz és sóillatú, és talán elfelejthetjük a füst szárazságát.

Holnap talán újra felkel a nap.