- Ugye, holnap is eljössz majd? - kérdezte aggódva Jimin Yoongitól, a legjobb barátjától, miközben még mindig az idősebb pulcsijának végével játszadozott idegességében. Apró ujjaival folyamatosan morzsolgatta a könnyű anyagot, amit most a világ minden kincséért sem engedett volna el. Yoongi óvatosan fejtette le magáról a fiatalabb kezeit, miközben lehajolt, hogy az épp a sírással küszködő fiú szemeibe nézhessen. Tudta, hogy neki is párásodni kezdtek a szemei, de igyekezett higgadtságot erőltetni magára, miközben kimondta a következő szavakat:

- Mindennap eljövök. Ne aggódj! Egészen addig, amíg haza nem jöhetsz velem. Rendben?

Jimin a kicsorduló könnyein át is rámosolygott a kórházi ágyánál álló barátjára. Komolyan bólintott, jelezve, hogy megértette a másik szavait, de csak nagy sokára tudott megszólalni. Yoongi türelmesen várt, hogy Jimin összeszedhesse magát, miközben melléült az ágyra, hogy laza ölelésbe vonhassa a sápadt fiút.

- Maradsz ameddig elalszom? - tette fel bátortalanul a kérdését Jimin. - Félek Yoongi. Annyira félek! - tört ki végül belőle artikulálatlanul a zokogás.

Az ablakból beáramló levegő meglibbentette a fehér függönyöket a szobában. Kintről madárcsicsergés és a játszótéren kiáltozó gyerekek nevetése hallatszott be. Yoongi igyekezett erőt meríteni a külvilág életet jelző zajaiból.

- Nem kell félned. Meg fogsz gyógyulni és hamarosan együtt fogunk futni járni megint - ölelte magához az eddiginél szorosabban a síró barátját Yoongi, mantraként ismételgetve a szavakat, ezzel mintegy magát is győzködve.

Jimin válla még egy darabig hevesen rázkódott, de Yoongi kitartóan simogatta a haját és a hátát, miközben megnyugtató szavakat mormolt mély hangján szőke barátjának fülébe. Egy zsepivel óvatosan felszárította a könnyeit. Ennek hatására a fiatalabb légzése fokozatosan lelassult, majd egyenletessé vált és Yoongi végül már nem is tudta volna pontosan megállapítani, mikor is merült mély álomba a karjai között. Amint észrevette a dolgot, egy darabig még moccanni sem mert, majd óvatosan a párnájára engedte Jimint, vigyázva, nehogy az felébredjen. Sóhajtva elegyengette rajta a fehér paplant és elborzadva vette észre, hogy Jimin arcszíne alig tér el a puha anyagétól. Megropogtatta a hosszas üléstől elgémberedett tagjait. Épp nyújtózkodott volna, amikor váratlanul megszólította valaki a sarokból:

- Már nem fog meggyógyulni, igaz?

Yoongi kis híján hátraesett ijedtében, de még idejében sikerült megtámaszkodnia a mellette lévő ágykeretben. A napfény elvakította, ahogy a hang irányába nézett. Hunyorogva próbálta szemügyre venni a sarokmenti ágyban heverő hosszú alakot.
Nem tűnt betegnek. Yoongi nem tudta eldönteni, hogy csak a világosság miatt tűnik úgy vagy tényleg egy angyalt lát. Az idegen szőke tincseit sárga glóriába vonta hátulról az ablakból beáramló fény, ezzel földöntúlivá téve a látványt.

Yoongi még dühösnek lenni is elfelejtett.

- Ha ráérsz csukd be majd a szád! - érkezett a figyelmeztetés a sarokból, amire Yoongi arca lángba borult és gyorsan elszakította a pillantását a jóképű idegentől.

- Meg fog gyógyulni, biztos vagyok benne! Ugyan mit tudhatsz te erről? - suttogta elszántan és a mondat végére már képes volt dacosan a név nélküli fiú szemébe nézni.

Az idegen keserűen elmosolyodott és egyetértően bólogatni kezdett.

- Ha te mondod, akkor úgy lesz. Viszont, muszáj most elutaznod?

- Te hallgatóztál? Mi közöd hozzá? Egyáltalán ki vagy te? - kérdezett vissza azonnal Yoongi. Kezdte zavarni a másik közvetlensége.

- Kim Seokjin. Végzős orvostanhallgató. Félálomban voltam, igazán nem akartam hallgatózni, de önkéntelenül is megmaradt néhány dolog a beszélgetésetekből.

Seokjin felállt és Yoongi meglepődve vette észre a csuklójára erősített infúziót.

-Te is? - kérdezte tétován.
- Nem, nem - Értette meg azonnal a célzást. - Én itt dolgozom. Csak épp rosszul lettem kicsit, de már jól vagyok - felelte, miközben könnyedén megszabadult a karjába szúrt tűtől és az ajtó felé indult.
- Aha - hagyta rá Yoongi, de továbbra is gyanakodva méregette a másikat. Nem értette Jin miért beszélt ilyen könnyedén a rosszullétéről, hiszen szemmel láthatóan komoly dologról lehetett szó, ha infúzióra volt szüksége.

- Szerintem ne hagyd magára. Legjobb, ha elbúcsúzol tőle. Fontos vagy neki, ugye tudod? - szólt utoljára, mielőtt még kilépett volna a helyiségből.

- De hát, már javulóban vannak az eredményei! - kiáltott utána Yoongi, majd ijedten ágyban fekvő barátjára nézett, ellenőrizve, nem verte-e fel álmából az alvót.

Jimin azonban zavartalanul pihent továbbra is. Arcán apró mosoly játszott. Yoongi remélte, hogy szebb jövőt lát a lehunyt szemeivel, mint amit ő jelen pillantaban el tudott képzelni maguknak.

Tévedett. Jimin róla álmodott éppen. A múltjukról. A jövő bizonytalan volt számára. A jelen elborzasztotta, így csak a múlt maradhatott, amiről még álmodnia volt érdemes.

Álmában újra együtt futottak. Ezúttal azonban nem versenyen mérték össze a gyorsaságukat, hanem szórakozásból szaladtak mezítláb a langyos betonon, miközben folyamatosan hullott rájuk a könnyű nyári eső, kis patakot képezve az út szélén, ami folyamatosan lefelé csordogált a domb alja felé igyekezve. Ebben az apró, víz képezte erecskében csattantak egymás után újra és újra a talpaik, miközben a fennsík teteje felé igyekeztek, szanaszét fröcskölve a lábukhoz felcsapódó vízcseppeket. Yoongi rohant elől, Jimin szorosan a nyomában és mindketten nagyon nevettek valamin. Jimin nem tudta minek örültek annyira. Talán a hirtelen jött zápornak, ami már pár hete elkerülte a vidéket vagy csak annak, hogy együtt vannak és képesek mozogni. Nem is számított igazán. Jimin igyekezett beérni a barátját, de az emléktől eltérően, most sikerült is leelőznie Yoongit, annak ellenére, hogy mindig is lassabb volt nála. Yoongi továbbra folytatta a  nevetést, majd üldözőbe vette őt. Mikor már csak pár lépés választotta el őket, Yoongi megragadta a pólójánál fogva és magához rántotta a kacagva ficánkoló fiatalabbat. Egy pillanatig tétovázott, ahogy a meglepettségtől tágra nyílt szemű fiúra nézett. Jimin hosszú pillái alól kíváncsian fürkészte az idősebbet, aki még mindig túl közel tartotta őt magához, ami miatt mindkettejük fülében hevesebben kezdett el dobolni a vér. Mikor Yoongit teljesen elbódította ez a szokatlan "dallam" amit az eső kopogásánál is hangosabbnak érzett, lassan összeszedte magát majd az egyre lassabban pislogó, majd végül teljesen lehunyt szemű Jimin ajkaira hajolt.

Ekkor azonban vége szakadt az álomnak és Jimin szembetalálta magát egy, az ágyára borulva szunyókáló Yoongival. Elkuncogta magát a látványra. Óvatosan végigsimított a bóbiskoló fiú sötét, selymes haján. Zavarbajött a saját tettétől, főleg, hogy megmagyarázhatatlan módon még mindig érezte ajkain az álombéli csók bizsergető utóhatását. Halvány rózsaszínbe borult arccal azonnal visszakapta a kezeit, mintha valami forrót érintett volna meg, de elkésett. Yoongi ébredezni kezdett.

Jimin ellágyult arccal figyelte, ahogy a másik, az alvástól gyűrött arcát dörzsölgetve igyekszik lassanként felfogni a körülötte lévő világot. Yoongi ahogy magához tért szemével egyből Jimint kezdte keresni és látszott rajta az őszinte megkönnyebbülés, hogy beteg barátját ébren találta.

- Neked nem éppen a repülőn kéne ülnöd? - kérdezte szigorúnak szánt hangon Jimin, a mondat végére azonban már nem tudta visszafojtani óvatos mosolyát.
- Nem - adta meg a választ határozottan Yoongi és továbbra is tartotta a szemkontaktust.
- Miért? Mi lesz így a Világbajnoksággal?
- Ugyan, minek mennék a versenyre, ha az egyetlen, aki a riválisom lehetne, nem jelenik meg? - Yoongi komoly arccal, Jimin pillantását egy pillanatra sem engedve ült át mellé az ágyra és tette rá a kezét Jimin tarkójára, hogy homlolukat egymásnak biccentse.
- De... Mindig is te voltál a gyorsabb! - dadogott egyre pirosabbá váló arccal Jimin és igyekezett távolabb kerülni az idősebbtől, de az nem engedte.
- Nem igaz. Te voltál az, aki sosem akart igazán utolérni, pedig bármikor megtehetted volna - mondta ki végül az igazságot komoly arccal Yoongi. Majd látva a másik zavarát, hirtelen elengedte, az egyre szabálytalanabbul lélegző fiút és elfordult tőle. Jimin erőtlenül visszahanyatlott a párnáira, Yoongi pedig a térdeire támaszkodva meredt kifejezéstelen arccal maga elé.
- Miért nem küzdöttél ellenem igazán Jimin? - tette fel még utoljára a kérdést, de választ nem kapott. Jimin látszólag újra az álmok birodalmába menekült, a számára túlságosan keveset ígérő valóság elől.