Pansy Parkinson legörbült ajakkal jelent meg a Mardekár klubhelyiségének kőfal-ajtajában az egyik novemberi estén. Az ajtó aztán döngve bezárult mögötte. Rá volt írva Pansyre, hogy mindjárt kitör belőle valami, mert a szája remegett, és a feje erőteljesen vörösödött. Majd a lány egyszer csak elordította magát.
– Elegem van! Nem bírom tovább! – Erre a néhány diák, akik az asztaloknál ültek, rémülten elmenekültek, legutoljára Monstro ment ki bánatosan sóhajtozva, csak Draco maradt ott savanyú ábrázattal.
– Mi van már megint? – kérdezte a lánytól, amikor egyedül maradtak.
– Hogy mi van? Mindjárt elmondom, hogy mi van! – mondta Pansy, és vett egy nagy lélegzetet, hogy belekezdjen, de ehelyett hangosan elbőgte magát, mire Draco intett neki, hogy menjen oda hozzá – ő ugyanis lusta lett volna. A lány odasétált.
– Jól van már, jól van – lapogatta meg a fiú Pansy hátát, miután átölelte a lányt, de az csak jobban rázendített. – Miért kell ordítva sírni? – kérdezte Draco, és eltartotta magától Pansyt. Amaz erre megpróbált alacsonyabb frekvencián zokogni. – Na, meséld el szépen, mi volt. Elmondtad neki? – kérdezte. A lány pár perc múlva és néhány eredménytelen kísérlet után végre meg bírt szólalni.

– Igen.
– Miket mondtál?
– Mindent kitálaltam, hüpp. Kiöntöttem neki a lelkem legmélyét, hüpp, hüpp, elébe tártam legszentebb érzéseimet, az álmaimat, a reményeimet, az összes vágyamat, amik mind-mind csak róla szólnak...
– Úgy sejtem, nem talált lelkes fogadtatásra a mondandód.
– Ne is mondd. Elküldött a picsába – nyögte a lány, és aztán megint beleszomorodott a dologba; nyüszítve nyomta az arcát a fiú vállához.
– És konkrétan mit mondtál neki?
– Hát azt, hogy őt érte a megtiszteltetés, hogy én, Pansy Parkinson, aranyvérű boszorkány gyengéd érzéseket kezdtem táplálni iránta, és hogy velem csak és kizárólag jól járhat – motyogta Draco vállába. – És bár nem túl gyakori, hogy egy mardekáros pont egy hollóhátasra vessen szemet, ezt tekintse még nagyobb szerencsének, mert nem mindennap történik meg ez a csoda.
– Komolyan ezt mondtad neki?
– Igen. Mert?

– Te nem vagy normális – tartotta el magától megint a fiú.
– Miért nem vagyok normális? – gurult be máris Pansy.
– Mert kihagytad, hogy mekkora előnye is származhat a jövőben abból, ha veled jár; egy igazi aranyvérű mardekárossal. Ez nem jutott az eszedbe? – korholta Draco.
– De igen, ezt is elmondtam! És mégsem kellek neki! Te érted ezt? – nézett rá a lány könyörgőn.
– Na jó, ezek után már én sem tudom, mi baja lehet veled.
– Annyi hónapon át való kitartó, fondorlatos tervezés, szervezés mind a semmiért volt? Nem igaz, hogy nem lehet őt sehogy sem behálózni! – verte a lány Draco mellkasát. – Ez, hogy szerelmet vallok, ez volt az utolsó ötletem! – hüppögött Pansy, aztán hangosan felzokogva ismét Draco talárjába nyomta az orrát. – Pedig olyan vonzó, olyan gyönyörű azzal a hosszú szőke hajával, világoskék szemével, hófehér bőrével, gömbölyű cic...
– Összenyálazod a taláromat.

– Kit érdekel a rohadt talárod?! Most Róla beszélünk!
– Meg sem érdemel téged, elvégre csak egy hollóhátas. Fel sem fogja, mekkora szerencse érte, hogy egyáltalán rá emelted a tekintetedet. Szerintem hagyd a francba, keress inkább egy hozzád méltóbb...
– De nekem csak ő kell, nem érted?! – visította a lány, azzal ellökte magától Dracót, megfordult, és a nyomaték kedvéért fél kézzel lesodorta, ami a hozzá legközelebb eső asztalon volt. – Pedig igazán együtt érezhetnél velem! Tudom, hogy te is reménytelenül szereted Harryt, miért nem vagy képes átérezni a bánatomat?
– Átérzem, átérzem – mondta a fiú, és egy pórul járt tintásüveget nézett a földön, aminek tartalma kiömlött a szőnyegre.
– Mit csináljunk már? Nekem kell az a lány, érted? Akarom! Akarom Luna Lovegoodot, és nem nyugszom addig, amíg meg nem kapom! Az enyém lesz, ha ég-föld összeszakad, akkor is! Még ha nem akarja, akkor is! – toppantott mérgesen Pansy, de balszerencséjére pont a levert tintásüvegre lépett rá, amin aztán megcsúszott a cipőtalpa, és a lány Draco nadrágjába belekapaszkodva elterült a földön. Az említett ruhadarab a fiú bokájánál landolt. A klubhelyiségbe ebben a pillanatban belépő alsóbbéves mardekárosok a látványra inkább gyorsan hátraarcot csináltak.

* * *

– Mennyire imádsz? – kérdezte Draco Pansytől, amikor egy szombat délután együtt ballagtak egy kihaltabb folyosón.
– Semennyire – lökte oda a lány foghegyről.
– Rossz válasz – felelte a fiú. – A helyes válasz: őrülten, rettenetesen, eszeveszettül...
– Nézd, nem vagyok abban a hangulatban, hogy ilyen baromságokkal...
– ...megmagyarázhatatlanul, kimondhatatlanul, fergetegesen...
– És mi a bánatért imádnálak téged ennyire? – csattant fel Pansy.
– Azért, mert megtaláltam a megoldást a szerelmi problémádra. Elegáns, de mégis fondorlatos megoldást, aminek a nagyszerűsége a végtelen egyszerűségben rejlik – magyarázta a fiú.
– Akkor el is mondanád, hogy mit eszeltél ki? – kérdezte a lány felcsillanó szemmel, Draco pedig előhúzott a zsebéből egy kis rózsaszínű üvegcsét, és meglóbálta Pansy orra előtt. – Mi a fene ez? – próbált ráfókuszálni a lány.

– Szerelmi bájital. – Pansy erre azon nyomban meg akarta fogni az üveget, de a fiú elkapta előle.
– Na, mi van? Miért nem adod ide? – ráncolta össze a szemöldökét a lány.
– Csak akkor kapod meg, ha megígéred, hogy te meg segítesz nekem összejönni Harryvel – mondta Draco. Pansy erre hitetlenkedő arcot vágott.
– Hozzalak össze Potterrel? Hiszen az a tompaagyú négyszemű még reménytelenebb, mint Luna!
– Ne sértegesd őt. Én sem bántottam a te vizenyős tekintetű, holdkóros kis szerelmedet – vetette oda Draco mérgesen. A lány halántékán kidagadt egy ér, de Pansy inkább egy mélyet lélegzett, és visszafogottan válaszolt.
– Rendben, megígérem, hogy segíteni fogok neked összejönni vele, bármily esélytelen is a dolog. Na, most már ideadod végre azt a nyavalyás löttyöt?
– Tessék. Használd belátásod szerint – adta oda a fiú. Pansy úgy marta el az üvegcsét, mintha az élete múlt volna a megszerzésén, és mohón olvasni kezdte a használati utasítást.

– Te, figyelj már. Ezt bevethetnénk Harrynél is – motyogta egyszer csak.
– Ugyan már. Ő nem Crak vagy Monstro; nem iszik és nem eszik meg semmi olyasmit, ami gyanús helyről származik. Túl óvatos ahhoz – felelte Draco lemondóan, és legyintett egyet.
– Kár. Akkor most törhetem a fejem valami máson. Na, mindegy. Ezt a bájitalt még ma beleteszem valami süteménybe, és aztán...
– Én a helyedben inkább egy irányringlóba vagy retekbe raknám – röhögött a fiú. Pansy arcáról lehervadt az izgalommal teli somolygás.
– Nagyon vicces. És megmondanád, hogy mégis, honnan a francból szerezzek a tél közepén ilyeneket?
– Az már a te dolgod. Nem csinálhatok meg mindent helyetted. És nem is akarok.
– Jól van, na – mondta erre Pansy, és duzzogva zsebre vágta az üvegcsét.

A lány egy hétig gondolkodott, mi olyanba rakhatná a szerelmi bájitalt, ami Luna számára vonzó lehet, és hogy hogyan, de addig nem nyugodott, míg végül kikotlotta a megoldást; az egyik unalmas mágiatörténet órát rosszullétre hivatkozva ellógta, és közben kiszökött Roxmortsba. A szíve a torkában dobogott, nem tudta, mit hazudott volna, ha valaki meglátja, de vállalta a kockázatot. Igaz, nem szívesen; nem volt híve a felesleges izgalmaknak, és az is szokatlan volt a számára, hogy valaki más miatt bármit is kockáztasson. Ám szerencséjére nem szúrta ki senki. A faluban sorra látogatta az élelmiszerboltokat, és az egyik varázslóábécében sikerült is beszereznie egy zacskó gyorsfagyasztott irányringlót. Visszaérve a kastélyba keresett egy használaton kívüli tantermet, ott a varázspálcájával kiolvasztotta a gyümölcsöket, és közben alaposan elolvasta a rózsaszín üvegcsén a használati utasítást, nehogy valamit elrontson. Pontosan két óra hosszat kellett áztatnia egy hajszálát a bájitalban, aztán rácseppentenie belőle a kijelölt enni- vagy innivalóra. A felspécizett bájitalból aztán három kövér cseppecskét rá is ejtett az egyik kevésbé szottyadt darab irányringlóra, de a kiolvasztott, löttyedt gyümölcs nem lett egy gasztronómiailag ellenállhatatlan portéka, így Pansy még megkezelte egy kis ránctalanító bűbájjal is, hogy tűrhetőbben nézzen ki.

Ezután a lánynak már csak Luna közelébe kellett jutnia, aztán ügyesen belecsempésznie művét a mit sem sejtő célpont táskájába. Ezt az utolsó óra előtti szünetben sikerült kiviteleznie. Luna épp egy faliújságon lévő kiírást olvasott az egyik forgalmasabb folyosón, amikor ő mögéje került, és észrevétlenül belepottyantotta a ringlót Luna táskaként használt vászonszatyrába. A diákok hadában fel sem tűnt a mozdulata.
Önelégülten vigyorgott magában a jól végzett munka feletti örömében, amikor Harryt, Ront és Hermionét pillantotta meg a sarkon befordulni. Erre ő is gyorsan a hirdetőtábla felé fordult; szívesen kötött volna bele a griffendélesekbe, de így, hogy nem volt mellette Crak és Monstro, de minimum Draco, kicsit megcsappant az ez irányú hajlama. Közben elhaladt mögötte a három jó barát, és Pansy fülét megütötte egy foszlány a beszélgetésükből.

– ...egy apróbb, szőrös valamire gondoltam – mondta Harry.
– Patkányt szeretnél? – hallotta aztán Pansy Hermione hangját. Az affektálásától a hideg is kirázta, és erősen vissza kellett fognia magát, nehogy egy ártást küldjön feléje a válla fölött.
– Nem, inkább valami nagyobbat. Olyasmit, amit ölelgetni lehet, simogatni, meg ilyenek. Tudod, Hedvig nem nagyon vevő az ilyesmire – magyarázta a fiú.
– Kutya? – hallatszott ekkor Ron.
– Kutyát nem lehet tartanunk a Roxfortban – oktatta ki Hermione. Pansy hátán felállt ettől a szőr. – Legfeljebb macskát.
– Egy macska nem is lenne rossz... – felelte aztán Harry.

A beszélgetés többi részét elnyelte a diákok zsibongása, ahogy a hármas tovább haladt. Aztán Pansy oldalt nézett, és elolvadva kezdte bámulni Lunát, aki ábrándos arccal fürkészte a hirdetéseket, majd megérezvén a rászegeződő tekintetet, ő is ránézett a lányra. Egy pár pillanatig így álltak egymás mellett; Luna dülledt szemmel meredt Pansyre, mintha akkor látná először, ő pedig elvarázsolva gyönyörködött a látványban, és közben szempilláit rebegtetve próbálta bűvölni a lányt. Luna erre lassan elfordult, és elment. Pansy csalódottan sóhajtott, és bámulta, ahogy távolodik. Közben a véletlenül kihallgatott beszélgetés mondatai pofátlankodtak a gondolatai közé először még halványan és értelmetlenül, ahogy a lánynak még csak Luna ringó csípőjére korlátozódott a felfogóképessége, de ahogy ez eltűnt a látómezejéből, nem maradt más, csak a hülye fecsegés emléke. Ezt Pansy megpróbálta kiverni a fejéből. Ki a fenét érdekel, hogy Harry akar egy új háziálla... Várjunk csak egy kicsit, ez nem is akkora baromság! A lány felvillanyozódva húzta ki magát, és terveket szövögetve indult vissza a Mardekárba.

* * *

Pansy másnap mit sem sejtve indult bűbájtan óra után a WC-be, amikor egyszer csak egy nagyon elszánt arckifejezésű Luna állt oda elébe. Annyira sem volt ideje, hogy megnyikkanjon, a szőke lány már be is tuszkolta őt a helyiségbe, majd otthagyva őt odament a legutolsó fülkéhez, lehajolt, hogy bekukkantson, van-e bent valaki, aztán haladt tovább a következőhöz. Miután megbizonyosodott róla, hogy egyikben sincs senki, ráérősen a bejárati ajtóhoz sétált, becsukta, elreteszelte, és megállt. Egy darabig csak álmatagon nézegette az ajtót egészen közelről, aztán megszólalt.
– Most én mit is akartam ezzel? – Pansybe a lélegzet is béleszorult; csak némán és tátott szájjal várta a fejleményeket. Aztán Lunának végre eszébe jutott, hogy miért rángatta be Pansyt a mosdóba, és odament a lányhoz. Hirtelen derékon ragadta, és a falhoz nyomta. A mardekárosnak egyre jobban tetszett a helyzet.

– Nocsak, mi ütött beléd, Luna? – kérdezte vigyorogva.
– Én sem igazán értem. Talán egy furmász lehet az oka.
– Furmász? – emelte meg az egyik szemöldökét Pansy.
– Aha. Tudod, azok a kis láthatatlan lények, amik...
– Nem akarom tudni – vágta rá amaz.
– ...a füleden át belemásznak az agyadba, és ott rendezkedni kezdenek, meg beszövik – folytatta Luna meg sem hallva a másikat. – Azok őrjíthettek meg ennyire, hogy... – nézett a barna hajú szemébe, és elhallgatott.
– Ennyire, hogy mi? Ennyire, hogy mi??? – kérdezte Pansy kíváncsiságtól csillogó szemekkel.
– Ennyire, hogy... ilyen érthetetlen dolgokra kezdjek vágyni... – A szőke aztán teljesen közel hajolt Pansyhez, és beleszagolt a nyakába. A kifújt forró levegő fuvallatától aztán végiglibabőrözött a mardekáros egész teste.
– De jó illatod van – suttogta Luna.

– Köszönöm – válaszolta amaz mosolyogva. Ezután a hollóhátas a mutatóujjával végigsimított Pansy arcán, majd megállt a szájánál. Az ujját körbejáratta a rózsaszín ajkakon, utána lecsúsztatta a nyakán, végül a lány már-már tudományos érdeklődéssel vette szemügyre Pansy dekoltázsát. A barna hajú azt hitte, menten elájul; mindig is erre vágyott, hogy kedvenc hollóhátasa ilyen szemérmetlenül vizslassa őt, és hogy szinte felperzselje a tekintetével. Luna aztán egyik kezét végighúzta Pansy oldalán, le a combján, majd erősebben megragadta a lány lábát, és felemelte derékszögig. Amaz a meglepetéstől nyögött egyet. Nem is sejtette, hogy Luna ilyen kis domináns típus. Bár az is lehet, hogy csak a bájital hozta ezt ki belőle. De végül is neki teljesen mindegy volt, csak az eredmény számított.

– Nem tudom, mi van újabban velem – szólalt meg a szőke. – Vagy, hogy mi volt eddig. Már hat éve ismerlek, de csak mostanában vettem észre, hogy milyen... gyönyörű vagy – suttogta, és közelebb hajolt. Aztán még közelebb, és még közelebb, az ajkuk már majdnem összeért, Pansy pedig lehunyta a szemét, várva, hogy Luna egy nagyon domináns jellegű csókban részesítse, amikor megszólalt a következő óra kezdetét jelző csengő. A mardekárost ez legkevésbé sem érdekelte, ám a szőke megállt a mozdulatban.
– Ó. Most bűbájtanra kell mennem – mondta Luna, azzal faképnél hagyta amazt, és odasétált az ajtóhoz, egy pálcaintéssel kinyitotta, majd visszafordult. – Viszlát, Pansy! – köszönt még el mosolyogva, aztán kiment.
A barna hajú felemelt bal lábbal, és ölelő mozdulatban megdermedt karokkal állt még percekig.