× Tony szemszöge ×

A hét rohadt unalmasan telt és lassan. Szerencsére egész jól belejöttem a mankóval való közlekedésbe, anyámnak pedig sikerült pár nap szabadságot kivennie, így ő is segítségemre volt. Samy is meglátogatott, azonban kissé kellemetlenre sikeredett a köztünk lévő beszélgetés, amikor felhozta témának Danielt. Már nem fájtak annyira a történtek, de még nem tudok neki megbocsájtani, hiába javasolta azt anyám is, miután elmeséltem neki a történteket. Nos igen, ő velem ellentétbe mindig is könnyen megbocsájtott, mondván "Csak úgy lesz igazán boldog az ember, ha nem neheztel és nem nyomja semmi a lelkét".

Csütörtök reggel volt és egyedül voltam már otthon, mivel anyámat visszahívták dolgozni, de legalább most kaja volt itthon, így nem fenyegetett az éhen halás veszélye. Épp kényelmesen elhelyezkedve a kanapén kortyolgattam teámat, amikor megszólalt a csengő. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az ilyenkor. Mindenesetre mankóimra támaszkodva elindultam az ajtó felé, ám amikor kinyitottam és meg pillantottam, hogy ki is zaklat ilyen korán, meg is bántam, hogy elhagytam a kényelmes helyemet.

- Na mizu királylány?- kérdezi Caleb, széles mosollyal arcán. Na már csak ez az önelégült barom hiányzott az életemből.

- Mit keresel itt?- kérdeztem tőle összehúzott szemöldökkel.

Arcán egy fekete napszemüveget viselt, felső testét pedig csak egy lenge trikó takarta. Mondanom sem kell, hogy egész jó látványt nyújtott.

- Hát így kell fogadni azt, aki megmentett?- kezdi játszani a kamu sértődőtett, miközben az ajtófélfának támaszkodik közelebb hajolva hozzám, én pedig csak zavartan pislogok.- Na de térjünk a lényegre.- tolja fel szemüvegjét hajkoronájába, ezzel pedig tökéletesen szemeimbe tud nézni tenger kék szemeivel, ami hatására mindig úgy érzem, hogy teljesen belelát, szívem minden egyes porcikájába. - Tudod nem győzőm hangsúlyozni, hogy nálad bénább emberrel, még a földön nem találkoztam.

- Te..- kezdeném el a szokásos "majd adok én neked" szövegem, azonban mutató ujját ajkaimra helyezi, ezzel pedig teljesen belém fagyasztja a szavakat.

- Csönd. Most én beszélek. Nálam maradtak a leleteid.- nyomja kezembe a papírokat, miközben elveszi a számról ujját. Nem tudom, hogy miért, de ez a srác teljesen összezavar.

- K..Kösz..- remek, most már beszélni sem tudok normálisan. Miért jövök ennyire zavarba minden egyes mozdulatától?

- Szívesen. Viszont bátorkodtam átnézni a papírjaidat és ma vissza kell menned ellenőrzésre. Ha gondolod elvihetlek.-mondja mélyen búgó hangjával az utolsó mondatokat, amitől teljesen végigfut rajtam a hideg, miközben fekete tincseimmel játszik.

Nem szólok inkább semmit, csak engedelmesen bólintok egyet, szinte már cékla vörös arccal. Gyorsan összeszedem magam és elindulunk a kórház felé autójával, ahová szerencsére most egész gyorsan odaérünk.

- Meg várlak itt.- mondja, miközben leül a kórház várójában.

A gyors vizsgálatoknak köszönhetően, kiderül, hogy már minden rendben van velem, illetve, hogy már a sínre sem lesz szükségem többé, így azt le is szedik rólam és szerencsére már a mankókat is elhagyhatom, azonban nagy terhelésnek nem tehetem ki továbbra sem bokámat. Mindennel végezve, óvatosan visszalépkedek a váróba, ahol az én megmentőm üldögél, megpillantva engem, pedig újból segítségemre siet.

- Minden rendben?- kérdezi, miközben karomba karol.

- Igen, teljesen rendbe jöttem. Köszönöm, hogy segítettél.- mondom lágyan rá mosolyogva.

Gondolom ezután nem találkozunk többet, hisz nincs már többé oka mellettem lenni. Bármilyen hihetetlen is, de valamiért erre gondolva a csalódottság fog el.

Lassan vissza sétálunk az autóhoz, de mielőtt beszállnánk, mindketten rágyújtunk egy-egy cigire, amit mélyen szívok be tüdőmbe, hisz ezután a sok szar után igazán jól esik és felüdít. Nem szól egyikünk se semmit, mégis úgy érzem, hogy mindkettőnknek lenne mondani valója a másik számára. Elnyomva cigijeinket beszállunk az autóba és elindulunk a szokásos útvonalon.

Némán bámulok kifelé az ablakon, miközben megállunk a piros lámpa miatt, ami közvetlen az iskolám mellett helyezkedik el. Ha arra gondolok, hogy jövőhéttől újból bent kell majd rohadnom, egyből elkap a hányinger. Még csak reggel 8 lesz, így figyelemmel kísérem, ahogy a diákok áthaladnak a pokol kapuján, amikor is összetalálkozik tekintettem egy ismerős személlyel. Oh, a francba. Idegesen harapok bele ajkaimba, közben pedig az én szürke tekintetem tovább tartja a szemkontaktust egy barna szempárral, ami nem mellesleg Danielhez tartozik. Épp megindul felém, azonban a lámpa zöldre vált, Caleb pedig tovább hajt. Magam elé tekintve, összeszorított ajkakkal ülök tovább az út során. Nem voltam még erre felkészülve, hisz most láttam először azóta az este óta. Barna szemei megbánóan csillogtak, ütésem nyoma pedig még mindig halványan megrajzolódott szeme környékén.Vajon látta, hogy egy másik sráccal vagyok?..De ha látta is, kit érdekel. Már nem vagyunk együtt és senkinek sem tartozom elszámolással, főleg nem neki, akihez már semmi közöm sincs. Nem mellesleg Caleb és köztem nincs az égvilágon semmi, sajnos. Sajnálom én ezt egyáltalán? Nem tudom. Mióta megismertem furcsán érzem magam a közelében és egészen sokat gondoltam rá, az utóbbi napokban. Na jó, kit akarok hitegetni...egyfolytában rá gondoltam. Mellette valahogy biztonságban érzem magam, nem mellesleg képes elnyomni azt a fájdalmat, amit Daniel okozott. Teljesen belekavarodtam már az érzelmeibe.

Belemerülve gondolataimba, már csak azt veszem észre, hogy visszaérkeztünk hozzánk. Kiszállok az autóból, azonban meglepetésemre ő is így tesz és mellém lépked. Kezemet egy hirtelen mozdulattal megragadja, miközben mélyen néz szürke íriszeimbe.

- Nincs..nincs kedved bejönni?- töröm meg a köztünk lévő csendet.

- Talán.- mondja kissé hezitálva, azonban kinyitva az ajtót, engedelmesen követ engem.

- Kérsz valamit?- kérdezem a konyhába lépkedve.

- Egy teát elfogadok.- válaszolja, miközben, -mint aki otthon van- ledobja magát a kanapéra.

Neki állok hát elkészíteni a teát, azonban a készítés közben gondolataim teljesen máshol járnak. Szemem előtt újból megjelenik az a barna szempár, ahogy engem bámul és aminek hatására testem elkezd remegni. Miért? Miért érzem azt, hogy továbbra is vágyom rá? Miért kell szenvednem miatta, miért nem tudom csak egyszerűen elfelejteni? A francba veled Daniel, miért kellett beléd szeretnem?!

Mire ráeszmélek pánik szerű viselkedésemre, az egyik csészét a földön találom már összetörve, ami után én is a padlóra rogyok és erős zokogásban török ki, arcomat pedig kezeimbe temetem.

- Hékás, mi a baj?- hallom meg aggódó hangját, s meleg kezeket érzek meg vállamon, aminek hatására felkapom tekintetem és megpillantom Caleb aggódó arcát, ajkaink pedig alig pár centire vannak egymástól. Könnyeim tovább csordulnak le arcomon, amiket Caleb lágyan elkezd lecsókolgatni, miközben szorosan magához ölel, én pedig úgy kapaszkodom belé, mintha csak az életem múlna rajta. Lassan elkezdek ölelésében megnyugodni, majd óvatosan ölébe kap és egyenesen a kanapé felé veszi az irányt, amire leül, fejemet pedig ölébe hajtom. Lágyan simogatja arcom, néha-néha tincseimbe is beletúr, ami igazán jól esik. Sőt, nagyon is jól esik,hogy van aki törődik velem.

- Elmondod nekem, hogy mi miatt buktál így ki? Már a kocsiban is furcsa voltál..- kérdezi, én pedig megfordulva ölében, egyenesen rá szegezem tekintetem. Úgy érzem, hogy neki képes vagyok már róla beszélni.

Mély levegőt véve, elkezdem elmesélni a Daniellel való történetem. Egy-egy résznél megállok, mivel érzem,hogy könnyeim újból előre akarnak törni, azonban Caleb csak türelmesen hallgat, miközben arcomat simogatja meleg kezeivel, aminek hatására sikerül megnyugodnom. A történet végére érve, már vele szembe fordulva mesélek, ezzel pedig megszüntetve minden testi érintkezést.

- És utána már te is tudod a történetet, mivel akkor ütköztem neked.- mondom, lehajtott fejjel.

- Nagyon sajnálom, hogy így alakult köztetek minden. Sajnálom, hogy ennyi fájdalmad van.- mondja kézfejemet simogatva.

- Már nincs. De ez csak neked köszönhető.- emelem rá tekintetem.

- Nekem?- kérdez vissza döbbenten.

- Igen..neked.- válaszolom, miközben tekintetem szemei és ajkai között cikázik, ahogy észreveszem, ő is ugyan arra gondolhat, mint én, mivel ő sem cselekszik különben.

Akarom, hogy megcsókoljon. Akarja, hogy megcsókoljam. De vajon helyes lenne ez így? És egyáltalán mi lenne utána? Készen állok én egy új kapcsolatra?

Merülnek fel bennem a kérdések, s azzal a mozdulattal felpattanok mellőle és vissza sétálok a konyhába.

× Daniel szemszöge ×

Épp a suli előtt vártam Samyt és Josht, amikor megállt egy fekete autó a piros lápánál és benne ült Tony, akivel tekintetem egyből összetalálkozott. Nem láttam már őt egy hete, a balesete miatt, viszont szerettem volna már vele mindent tisztázni. Megindultam hát felé, azonban annak a rohadt lámpának pont akkor kellett zöldre váltania, s láttam ahogy a mellette ülő srác rálép a gázra és tovább hajtanak. Mégis ki volt az a srác mellette? És mit keresett Tony mellette? Már is talált volna magának valakit? Nem, tuti nem, Tony az nem olyan. Egy barátja lehet, de még is mikor ismerte meg ezt a "barátot"?

Dermedten bámultam hűlt helyüket, addig amíg Samy és Josh oda nem értek hozzám és nem köszöntek.

- Mizu Dany?- kérdezi Samy rám tekintve.

- Láttam Tonyt. Egy másik srác kocsijában ült.- kezdem el mesélni, szinte már hisztérikusan.- Tuti,hogy együtt van vele. Én már nem is számítok neki. Elbasztam és ezen már nem lehet sehogy sem javítani..-mondom, ajkaimat lebiggyesztve, Josh pedig lekever nekem egy nyaklevest, amire kissé megszeppenek.

- Hagyd már abba, az önsajnáltatást! Azért, mert egy másik sráccal láttad, még nem jelenti azt,hogy együtt vannak. Nem mindenki meleg, idióta.- mondja, dühösen.

- Igaza van Joshnak. Nem mellesleg biztos forrásból tudom,hogy az a srác csak segít neki, mivel egy részt miatta sérült meg. Tony mesélte mielőtt kérdeznéd. A srác valószínűleg csak bűntudatot érez, amiért megsérült miatta, még ha nem is az ő hibája, ezért segít neki.- mondja a lány, miközben befelé indulunk a kapun.- Rólad is volt szó, bár nem vette jó néven, amikor felhoztam rólad a témát.- sóhajt egy nagyot.

- Remek. Legalább tudjuk, hogy a srác nem hajt rá. Legalább is remélem,hogy nem. Azonban továbbra sem akar velem kommunikálni és, ha még jövőhéttől vissza is jön, akkor sem hiszem, hogy szóba elegyedne velem.- válaszolom nagyot sóhajtva, miközben Josh is egyetértően bólogat. Samy azonban hirtelen megtorpan, mi pedig érdeklődve fordulunk felé.

- Azt hiszem van egy ötletem, hogy hogyan békítselek ki titeket.- mondja, elégedett mosolyra húzva száját a lány.

Miért van olyan érzésem,hogy valami rosszba sántikál?