× Tony szemszöge ×

Nem tudom meddig feküdtem ott a földön eszméletlenül. Mikor lassan elkezdtem kinyitni a szemem, tekintetem összetalálkozott egy topáz kék szempárral. Kezével arcomat paskolta óvatosan.

- Hé, jól vagy?- kérdezi az idegen srác felém hajolva. Lassan elkezdek felülni, ám elég rossz ötletnek bizonyul, mivel iszonyatosan sajogni kezd a fejem, kezem pedig egyből tarkómhoz is kapom.

- Fogjuk rá. Csak a fejem akar széthasadni..- mondom fájdalmasan felszisszenve.- Te jól vagy? Ne haragudj, nem vettelek észre..- kérdezem, rá emelve tekintetem.

- Semmi gond, én megúsztam egy karccal a kezem. Te viszont szarabb helyzetbe vagy..- mutogat a fejemre, amin megérzek valami meleget és érzem, ahogy végig csordul arcomon. Oda kapom kezem és idegesen figyelem a vérem által beszínezett tenyerem.

Az ismeretlen srác, elkezd a táskájában turkálni, amiből kivesz egy sötét színű pólót, amire rá önt egy kis vizet és fejemhez nyomja, ezzel letisztítva a vért. Kissé zavartan pislogok, mivel arca túlságosan is közel van az enyémhez, ahogy térdel mellettem. Bágyadt tekintettel,- ami valószínűleg a vérveszteségem miatt van- elkezdem bámulni. Haja sötét barna és egészen leér válláig, mint a tengerre tükröződő fény, szemei úgy csillognak kéken.

- Fel tudsz kelni? Nem ártana orvoshoz menned. Agyrázkódásod is lehet.- térek vissza mélázásomból, miközben feláll mellőlem.- Ha gondolod bevihetlek a közeli kórházba.- ajánlja fel. Nincs sok kedvem kórházba menni, de az állapotomat elnézve, muszáj lesz, mellesleg nincs kedvem elvérezni egy vadidegen társaságában.

- Oké.- válaszolom röviden, majd elkezdek lassan felállni, ám azzal a mozdulattal majdnem hátra is esek, mikor ő hirtelen elkap, bokámba pedig éles fájdalom hasít. - Úgy néz ki, a bokám is felmondta a szolgálatot.- mondom bosszúsan.

Nem szól semmit, csak oda segít, egy közeli padhoz, amin elhelyezkedek.

- Maradj itt, mindjárt visszajövök és beviszlek a kórházba.- mondja, miközben kezembe nyomja deszkámat.

- Nem mintha eltudnék menni.- válaszlom gúnyosan, amire csak megforgatja szemeit, majd nekem hátat fordítva elsétál, miközben felkapja földön heverő gitárját tokostul.

Nagyot sóhajtva dőlök le a padra. Komolyan szerencsétlen vagyok. Nem elég, hogy a lelkileg is egy roncs vagyok jelenleg, most már a testem sem különb. Tuti, hogy el vagyok átkozva.

Merengek el gondolataimban, majd pár perc elteltével egy fekete autó parkol le mellettem, amiből kiszáll megint csak ő. Egy mozdulattal felkap karjaiba és az autóhoz visz, én pedig próbálom arcomat takarni, mert bizony ez a helyzet eléggé zavarba ejtő, ami meg is látszik arcomon. Ahhoz képest, hogy olyan szálkás testalkata van így kívülről szemlélve, mint nekem, elég erős és csak most veszem észre, hogy mindkét karja szét van varrva. Óvatosan lehelyez az anyós ülésre, majd ő is beszáll a kormány mögé és elindulunk. Csendben ülünk egymás mellett, bár nem mintha beszélgetnünk kéne valamiről is. Lassan elkezdek elbágyadni és laposakat kezdek pislogni.

- Hé, el ne merj aludni itt nekem! Még a végén egy ájultat kell bevinnem..- förmed rám, amire kissé összerezzenek.- Mindjárt ott vagyunk.- mondja, már nyugodt hangszínben.

- Bocs, de tudod nem egyszerű, mikor már csomó vér kiszivárgott a fejemből.- válaszolom morcosan.

- Nem kell túlozni. Hisztis.- kezd el piszkálódni, miközben tekintetét egy pillanatra sem veszi le az útról.

- Nem vagyok az!- kiabálok rá, ám hamar megbánom, mivel éles fájdalom hasít újból tarkómba.

- Inkább dőlj hátra és ne vitatkozz velem.- mondja, ellentmondást nem tűrően. Idegesít ez a srác.

- Megtudhatom azért, hogy hogy hívnak?- kérdezem kíváncsiskodva.

- Ha annyira tudni akarod, a nevem Caleb. Caleb Shawn.- néz rám egy pillanatra. Valahonnan ismerős ez a név, mondjuk volt nála egy gitár, úgyhogy lehet zenész. - És téged, hogy is hívnak?- néz rám érdeklődve, tekintetünk pedig tökéletesen összetalálkozok, amire nyelek egy nagyot zavaromba. Nem értem mi van velem. Tényleg nagyon beverhettem a fejem.

-Tony. Anthony Crowfield.- fordítom el tekintettem és az ablakon kezdek kifelé bámulni.

Ezután ugyanúgy csendben telt az út, még meg nem érkeztünk a kórházhoz.

× Daniel szemszöge ×

Szemeimet óvatosan kinyitom, ám egyből vissza is csukom a nap égető fénye miatt.

- Mikor akarsz már felkelni, csipkerózsika?- hallom meg haverom, Josh bosszús hangját, aki épp mellém lépkedve lerántja rólam a takarót.

- Fogd be.- válaszolom idegesen, mivel hála a másnaposságomnak, majd szétszakad a fejem, miközben próbálok felülni.

- Tessék.- nyújt felém egy pohár vízet és egy szem gyógyszert, amit azonnal be is kapok.

- Kösz.- mondom visszaadva neki a poharat.

- Mond csak Daniel..- foglal helyett ágya szélén.- Mi történt veled tegnap? Eléggé szétcsaptad magad, nem mellesleg Tonyval is összebalhéztál, aki megajándékozott egy szép monoklival.- mutogat szemem környékére.

Hirtelen kipattanok az ágyból és egyenesen a fürdőbe szaladok, ahol a tükörbe nézve megpillantom a szemem alatt elhelyezkedő kék és lila színben kavargó monoklim. Óvatosan hozzáérek, de meg is bánom, mivel egyből elkezd fájdalmasan lüktetni.

- Hozok jeget, de utána mesélned kell!- kiabál a szobából távozva.

Visszatérve kezembe nyom egy zacskó jeget, amit finoman szememhez nyomok és leülök az ágyra. Nem sok minden rémlik az estéből, azonban egy valamire tökéletesen emlékszem. Az pedig nem más, mint Tony nyers szavai. Dögölj meg...- cseng ismét végig fejemben, hideg szavai, amire mellkasomban erős szorítás keletkezik és csak most tudatosul is bennem, hogy mit tettem. Elbasztam.

- Nos?- néz rám sárga szemű barátom, karba tett kézzel.

- Ami azt illeti..anyámék tegnap bejelentették, hogy elválnak és részben én vagyok ezért a hibás, legalább is apám szerint. Teljesen kibuktam és leittam magam. Lemondtam a bulit, de végül annyira önkívületi állapotba kerültem, hogy elmentem és nem tudtam már irányítani tetteimet sem. Így smároltam egy csajjal, ha jól rémlik, amit Tony meglátott és összevesztünk. Ezután én utána mentem, hogy megmagyarázzak mindent...de a vége már homályos.

- Én szedtelek össze a közeli parkból, ahol magatehetetlenül fetrengtél.- mondja dühösen, végül arca hirtelen komollyá válik.- Mi van köztetek Tonyval?- kérdezi mire felkapom tekintettem a földről.

Mi is van most velünk? Na ez engem is érdekelne. Bár, gondolom vége a kapcsolatunknak..hála a hülyeségemnek. Valószínűleg gyűlöl engem, amit meg is értek..hisz én is gyűlölöm magam azért, amit tettem.

- Együtt vagyunk...vagyis csak voltunk. Ezek után, nem hiszem, hogy látni akar. Megcsaltam. Megcsaltam azt a személyt, aki valójában a mindenséget jelenti számomra. Szerettem. Szeretett. Sőt..én még most is tiszta szívemből szeretem. Bassza meg!- kiabálok fejemet fogva, miközben szemeimből előtörnek a könnyek.- Hogy lehettem ekkora fasz?!- kérdezem magamtól szipogva, miközben Josh mellém ülve nyugtatásként hátamat kezdi simogatni.

- Figyelj Dan, hibáztál. Elég nagyot, nem mellesleg ez még nekem is új, hogy ti ketten..érted. Persze nincs bajom vele, hisz a te életed, azt csinálsz vele amit csak akarsz. Viszont ez nem egy könnyen felejthető hiba volt, remélem ezzel tisztában vagy. Próbáltad már elérni?

- Már hogyne próbáltam volna! Vagy 100 smst írtam neki és csomószor hívtam is...de semmi.- nézek rá aggodalomtól idegesen.

- Hagyj neki időt. Nem fog egyszerűen túllépni rajta és, ha még túl is lépne, akkor sincs rá garancia, hogy ti újból együtt lesztek. Összetörted a szívét, azonban te is tudod, hogy Tony érzékeny...de megfog bocsátani idővel és egyenlőre elégedj meg majd azzal, hogy barátként lehetsz mellette, egy ilyen helyzet után.- mondja felállva mellőlem.

- Már, ha valaha ez megtörténik.- húzom el számat, mire megforgatja szemeit. Azonban igazat kell neki adnom és reménykedek, hogy egyszer tényleg minden rendbe jön köztünk. Meg kell próbálnom türelmesnek lenni, ami hát nem az erősségem, de érte bármit megteszek. Bármekkora is seggnek gondol és bármit is tettem azon az éjszakán, már vagy 1000x megbántam. Bánom, hogy sosem mondtam neki, azt a varázs szót, ami mindig ott ült ajkaimon, amikor vele voltam, de remélem még lesz alkalmam rá.- Köszönöm és remélem igazad lesz.- sóhajtok egy nagyot, majd elkezdek felöltözni és rendbe szedni magam.- Ja és köszi, hogy nem hagytál megfulladni a saját hányásomba..-veregetem meg vállát nevetve.

- Jössz nekem egyel..- válaszolja már ő is nevetve.

Elköszönünk egymástól, én pedig szép lassan elkezdek haza felé sétálni. A szemem még mindig iszonyatosan lüktet, de ez a fajdálom semmi ahhoz képest, amit a mellkasomban érzek.

Azt hiszem, ezt hívják bűntudatnak.