Sinistran csókja futótűz a bőrömön.

Arra számítok, hogy ismét felemészt, de ezúttal mintha kívülről nézném az arcomat viselő lányt. Érzem a sárkányból áradó forróságot a mellkasomon, az ujjait a hajamban – mégis idegen az élmény, távoli és hűvös.

Minden mozdulatom felelet, olyan ez, mint valami különös tánc, amiben Sinistran irányít. Mindig, mindig Sinistran.

Akár kellemes is lehetne. Apró borzongások, libabőr a karomon, a levegő édes hiánya.

De színjáték az egész. Tünékeny illúzió, hajnali köd.

Sinistran megérezhet valamit, mert a csókja veszít a hevességéből. Két szívdobbanással később elhúzódik, épp csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Nem tudom, mit lát benne, de a keze a tarkómról a hátamra siklik, majd a derekamra. Eltol magától, felültet.

Hagyom. Azt csinál velem, amit akar.

Egymást nézzük. Úgy fürkészi az arcomat, mintha ki akarna belőle olvasni valamit, de hogy mit, arról fogalmam sincs.

– Talán jobb lenne, ha most hazamennék.

Kívülről hallom a szavakat, visszhangot vernek a fejemben. Az én számon buknak ki, ismeretlen-ismerős a hangszín.

Sinistran szeme megrebben.

– Ha ezt akarod.

Halkan beszél, tisztán ejti ki a szavakat. Nem csendülnek a hangjában érzelmek, nem incselkedik velem, nem próbál maradásra bírni.

Mégsem mozdulok. Az ölében ülök, a keze a derekamon. Még a ruhám vastag anyagán keresztül is érzem a belőle áradó hőt.

Örökkévalósággá nyúlnak a percek. Hallom, ahogy a levegő a tüdőmbe áramlik, majd távozik. A szoba másik végében egyenletesen ropog a mágikus tűz.

Sinistran mozdulatlan alattam, pislogás nélkül néz rám, és rádöbbenek, hogy már nem is tűnik olyan különösnek a szeme. Megszoktam – hiszen bármit meg lehet szokni, nem igaz?

Hirtelen mozdulok, még épp látom, ahogy Sinistran összehúzza a szemét, mielőtt elhomályosodik előttem az arca. A szemem képtelen olyan gyorsan fókuszálni, mint amilyen gyorsan odahajolok hozzá. Megtámaszkodom a feje mellett, és lágy csókot lehelek a homlokára, épp az egyik szarva alá.

– Szólj, ha szükséged van rám! – mormolom, majd lemászom róla.

Már épp el akarok lépni az ágytól, amikor megragadja a kezemet. Egy pillanatra megdermedek, nem akarok hátranézni. Mégis megteszem.

Összefonódik a tekintetünk, és bár tudom, hogy ostobaság, képtelen vagyok nem azt érezni, hogy valami végérvényesen, visszafordíthatatlanul megváltozott.

Aztán Sinistran elenged. Többé nem néz rám.

Nem érzem a hideget, miközben hazasétálok. Talán Sinistran tüze fűt még, talán csak nem érdekel már. Nem lett volna szabad odamennem Sinistranhez a templomban, amikor látogatóba jött a sárkányküldöttség, nem lett volna szabad kettesben találkoznom vele a tisztáson, és nem lett volna szabad alkut kötnöm vele. Egyszer, majd még egyszer.

De leginkább nem lett volna szabad megcsókolnom. Mert hiába a bor köde, hiába telnek a napok, a hetek, még mindig pontosan emlékszem rá, hogy én hajoltam közelebb hozzá. Én kezdeményeztem.

Régen örömmel töltött el a templom látványa, de most még ez is idegennek tetszik. Bűntudat marcangolja a mellkasomat, éles karmaival újabb és újabb sebeket váj, de úgy teszek, mintha nem fájna, hogy mentőkötél nélkül sodródom, egyre messzebb és messzebb kerülök nemcsak az otthonomtól, hanem önmagamtól is.

Egyenesen a hálóterembe kellene mennem, mégis a főépület felé visz a lábam. Már messziről hallom a vízcsobogást. Az ajtónyíláson túl Elana óriási szobra most is békés, megértő arckifejezéssel néz rám, a kezében tartott széles karimájú kőkorsóból kristálytiszta víz zubog a kerek medencébe.

Mindig is ez volt a kedvenc helyem az egész templomban, semmi sem veheti fel a versenyt azzal a nyugalommal, amit az istennő szobra áraszt. A terem szélén sűrű a sötétség, de középen, a tető kör alakú nyílásán át holdfény ragyog be. A medencében folyékony ezüstként ragyog a szüntelenül fodrozódó víz.

– Mit tegyek? – suttogom kétségbeesetten.

Természetesen hiába meredek elfelhősödő tekintettel Elanára, nem válaszol. Le akarom törölni a kibuggyanó könnycseppeket, de túl későn mozdulok, végigcsorognak az arcomon, még mielőtt felemelhetném a kezemet.

Annyira fáradt vagyok, hogy nem törődöm a hideggel, medence mellé kuporodva lehunyom a szemem. A szemhéjamon ezüst táncol éjfeketével a víz különös énekére – egyszerre lágy és kemény, simulékony és rendíthetetlen.

Azt kívánom, bár én is ilyen lennék, de úgy érzem, jégből vagyok, a legkisebb nyomásra is üvegként törnék.

Idővel zöld kúszik az ezüst helyére, izzó, kegyetlen tűz. Perzselő a hője, de a fizikai fájdalom semmi ahhoz a kínhoz képest, hogy végig kell néznem Elana erdejének a pusztulását.

Tudom, hogy álmodom. Számtalanszor átéltem már ezt az iszonyatot. Recseg-ropog az erdő, az állatok menekülnének, de nincs hova. Ha hátranéznék, látnám, ahogy a természetellenes tűz megolvasztja a templom kövét.

– Nem tudom megakadályozni – zokogom Elanának. – Megpróbáltam, de nem megy. Nem megy...

Fel akarok ébredni. Ezen a ponton általában sikerül is, de most benne ragadok az álomban. Egyre fojtogatóbb a hőség, pernye száll a levegőben, a tüdőm megtelik füsttel. Felemelt karral védem a fejem, összehúzom magamat.

– Kérlek! – nyüszítem.

Nézz körbe! – csendül egy édes, éteri hang.

És amikor felnézek, ezüsttel ragyog a bőröm. A tüzes kínt kellemes hűvös váltja.

Nézz körbe! – sürget a hang ismét.

Engedelmeskedem. Csak a tüzet látom, a lángok a fákat nyaldossák. Összerándulok, amikor egy fatörzs éktelen robajjal a földbe csapódik mellettem.

Astari!

Az erélyes parancsra azonnal továbbfürkészem a környezetemet. Lassan körbefordulok, és levegőért kapok, amikor rádöbbenek, hogy nincs mögöttem a templom. Nem tudom, hol vagyok. Már nem a lángokat figyelem, nem törődöm a pusztítással, próbálok rájönni, hová kerültem.

Ismerősek a fák, ismerős ez az érzés, de beletelik némi időbe, mire rádöbbenek, hogy bár még mindig Elana erdejében vagyok, ez bizony a legszéle.

A Sárkányerdő is lángol.

Tágra nyílik a szemem, iszonyú fájdalom hasít a szívembe. Szólásra nyitom a számat.

Hirtelen ébredek.

– Sin... – bukik ki a számon, de elcsuklik a hangom.

Zihálva körbenézek. Homályosan látok, sokáig kell dörgölnöm a szememet, mire kitisztul a látásom. Megmosom az arcomat az istennő medencéjének a jeges vizében.

Ahogy feltápászkodom, a fülembe csendülnek az álmomban hallott szavak: Nézz körbe!

Összehúzott szemmel pásztázom a templomot, de természetesen semmit sem látok az oszlopok mellett megbúvó sötétségen és az üres tűztálakon kívül.

Nem tudom, meddig aludhattam, odakint még mindig sötét van. Felsóhajtok. Most már tényleg le kellene feküdnöm, már nem lehet messze a hajnal.

A hálóterem felé fordulva megakad valamin a szemem. Alig észrevehető, halvány fénysugár, puszta véletlen, hogy felfigyelek rá.

Összevonom a szemöldökömet. Ilyenkor, éjnek évadján már csak abban a szárnyban égnek a tüzek, ahol a betegeket ápolják, de az a templom másik végében van.

Lassan, bizonytalanul indulok meg felé, Elana kútjának csobogása elnyomja a lépteim zaját. Közelebb érve halk búgás üti meg a fülemet, minden egyes lépéssel egyre erősödik.

A folyosó végénél a fény színt kap, különös zölddel festi meg a követ. Homlokráncolva osonok tovább. A búgásba idővel egy másik hang vegyül, és jó néhány másodpercnyi feszült fülelés után rádöbbenek, hogy kántálást hallok.

A templom egy olyan részében járok, ahová növendékeknek tilos a belépés. Tudom, hogy nem lenne szabad itt lennem, mégis képtelen vagyok visszafordulni. Különös érzés mardossa a mellkasomat, egy Elanáéra a megszólalásig hasonlító hang azt súgja, nem állhatok meg.

Főleg, hogy megtaláltam a fény forrását. Vagy húsz lépésnyire tőlem egy hatalmas ajtónyíláson túlról ömlik ki a lüktető, zöld ragyogás. Lelassítok, és bár a búgás és a kántálás egyvelege immár fülsiketítő, a lehető legnesztelenebbül lépkedek. Hátrasandítok a vállam felett, de a folyosó üres, senki sem jön, hogy nyakon csípjen.

Az ajtóhoz érve megérintem a falat, érdes és hűvös a tenyerem alatt. Óvatosan kidugom a fejem, de azonnal vissza is kapom. Elkerekedő szemmel meredek a sötétségbe, alig hiszem el, amit látok. Hosszan állok a falhoz préselődve, levegőt kapkodva igyekszem mozgásra bírni a testemet. Amikor végre sikerrel járok, és ismét kikémlelek, ugyanazt látom, mint korábban:

Papnők állnak körben, az arcuk izzadságtól fénylik a közöttük ragyogó zöld fényben. Mintha valamiféle idézővarázslatot végeznének, és az alapján, hogy mind idősebbek, gyakorlottabbak, nyilván bonyolultabb mágiáról lehet szó. Összesen öten vannak, látásból mindegyiküket ismerem.

A legfiatalabb hirtelen összeesik. Ösztönösen mozdulok, oda akarok rohanni hozzá, de még mielőtt megtehetném, egy újabb alak siet oda. Nerissa az, a főpapnő. Megkönnyebbülésemben hangosan felsóhajtok. Ha ő itt van, minden rendben.

Csakhogy ahelyett, hogy gondoskodna az elesett papnőről, Nerissa egyszerűen a helyébe lép, és azt kiáltja:

– Ne hagyjátok abba!

A szám elé kapom a kezemet, lázasan gondolkozom, odamenjek-e a papnőhöz, a kötelességtudatom viaskodik a büntetéstől való félelemmel, ám még mielőtt elhatározásra juthatnék, a zöld fénycsík kiszélesedik. Csak akkor döbbenek rá, mi az, amikor sötét folt moccan benne.

Az átjáróból egy magas, már-már természetellenesen karcsú férfi lép elő. Egyenes, fekete haja a derekáig ér, élesen metszett arcáról megvetés sugárzik, ahogy felszegett fejjel körbenéz. Amikor észreveszi Nerissát, haloványan elmosolyodik. Lélegzetelállító a szépsége, mégis, van benne valami furcsa. Túl tökéletes, túl precíz.

Szólásra nyitja a száját, látom, hogy mond valamit, de nem hallom, mit, az átjáró továbbra is zúg, a papnők és Nerissa még tartják a varázslatot. Az idézővarázslatokkal kapcsolatos csekély ismereteim alapján úgy sejtem, veszélyes lenne csak úgy, egyik pillanatról a másikra bezárni az átjárót. Könnyen balesethez vezethetne, főleg egy olyan mágiával átitatott helyen, mint amire a templom épült.

De úgy tűnik, nem ez az oka annak, hogy még nem zárták be. Az első férfit továbbiak követik. Hamarosan már többen vannak, mint a papnők.

Az idegen ismét mond valamit Nerissának, mire közelebb hajolok, hátha le tudok olvasni valamit a szájáról, ha már hallani nem hallom.

A férfi szeme rám villan. Megdermedek, jegessé válik a vér az ereimben. Amíg nem nézett felém, nem vettem észre, hogy teljesen fekete a szemgolyója.

Egy pillanatig abban reménykedem, hogy nem vett észre, de aztán összehúzza a szemét, és elvicsorodik. Felemeli a balját, mire két embere azonnal meglódul.

Sarkon fordulok, és futásnak eredek. Szinte azonnal megfeledkezem a zsibbasztó fáradtságról, a rettegés minden mást elmos.

Lélekszakadva rohanok, ki a templomból, át a tisztáson, majd be a fák közé. Recsegnek-ropognak a lábam alatt a gallyak. Nem kell azon gondolkoznom, merre meneküljek, egyetlen hely van csupán, ahová mehetek. Megérintem a jelet a mellkasomon, némán segítségért fohászkodom.

Amikor már elég mélyen vagyok az erdőben, bár lelassítani nem merek, hátrapillantok a vállam felett. Először azt hiszem, senki sincs a nyomomban, de hirtelen árnyék mozdul, látom a szemem sarkából. Még hátrébb fordítom a fejemet. Végzetes hibának bizonyul. A következő pillanatban megbotlok egy kiálló gyökérben, és óriási csattanással a földre zuhanok. Lehorzsolom a térdemet, a tenyeremet, az arcomon végigszánt valami éles, érzem, hogy kiserken a vérem.

Vérfagyasztó üvöltés harsan mögöttem. Még épp időben fordulok meg ahhoz, hogy lássam, az addig emberformájú üldözőim átalakulnak. Arcuk megnyúlik, hosszú pofájukban agyarak villannak, szemük zölden izzik. Előredőlnek, megrázkódik a talaj, ahogy földet érnek. Négykézláb rohannak tovább felém, hosszú farkuk ide-oda leng mögöttük.

Menekülnöm kellene, feltápászkodni, rohanni tovább, de túl közel vannak. Már alig néhány méter választja el őket tőlem.

És amikor elrugaszkodnak a földtől, hogy rám vessékmagukat, tudom, hogy képtelen leszek megvédeni magamat. A fejem elé kapottkarral várom a halált.