– Véget akarok vetni az egyezségünknek.

Sinistran összefont karral, szótlanul áll az avarral borított tisztáson, a szeme sem rebben a szavaim hallatán. Semmit sem lehet leolvasni az arcáról. Ezernyi kérdés rebben a tudatom peremén, de száműzöm őket.

– Hallottad, amit mondtam? – kérdezem, amikor már elviselhetetlenné válik a hallgatása. – Nem akarom, hogy tovább taníts.

Néma csend honol, a szél sem rezzen. Rádöbbenek, hogy Sinistran nem pislog. Csak néz rám azzal a különös, hátborzongató, csodálatos szemével.

Aztán megrándul a szájszéle.

– Ha ezt tudom, hetekkel ezelőtt megdugtalak volna.

Arculcsapásként érnek a szavai. Nem mintha nem hittem volna, hogy képes a lelkembe taposni, mégis váratlanul ér, hogy megteszi.

– Menj a fenébe! – sziszegem.

Elfordulok, már épp megindulnék vissza a templomba, amikor Sinistran utánam szól:

– Én viszont nem oldozlak fel az esküd alól.

Megdermedek. Nem értem. De hát az alkunk... Aztán mellbe vág a felismerés.

Én feloldoztam Sinistrant az ígérete alól, de ez még nem jelenti azt, hogy nekem sem kell állnom az adott szavamat. Átkozom magamat az ostobaságomért. Annyira szabadulni akartam Sinistrantől, hogy végig sem gondoltam, mit mondok.

Ökölbe szorul a kezem. A körmeim a tenyerembe mélyednek, de nem érzem a fájdalmat. Nagyon lassan visszafordulok.

– Nem akarlak többet látni.

– Nagy kár, mert fogsz. – Közelebb lép. – Teljesíteni fogod, amit ígértél.

Pengevékonnyá préselem az ajkamat. Kétségbeesetten keresem a kibúvót, de nincs. Ő is tudja, én is tudom.

Sinistran nevetése visszhangot ver a fákon.

– Ez nem valami ostoba emberi ígéret volt, amit bármikor megszeghetsz. Mágikus alkut kötöttél. Mégis mire számítottál?

Végigmérem. A vér pusztító lávaként folyik az ereimben. Fájdalmat akarok neki okozni, úgy, ahogy ő is fájdalmat okozott nekem az imént – ahogyan saját magamnak is fájdalmat okoztam általa az éjjel.

Mégis mire számítottál?

– Valami jobbra, mint ami tegnap este történt.

Eltelik egy pillanat. Aztán Sinistran arcán átsuhan valami, ami kísértetiesen hasonlít a meghökkenésre. Összehúzza a szemét.

– Nekem nagyon úgy tűnt tegnap, hogy élvezed azt, ami történik.

– Csodálkoznék, ha feltűnt volna az ellenkezője.

Pedig igaza van, tényleg élveztem. Egészen addig, amíg már nem. Ostoba voltam. Nemet kellett volna mondanom. El kellett volna löknöm magamtól. De számított volna egyáltalán? Nem merek belegondolni.

Azt viszont biztosan tudom, hogy minél távolabb akarok kerülni tőle. Tovább akarok lépni.

Azzal az elhatározással fordulok el, hogy ezúttal nem állok meg.

– Hetente eljössz a kunyhóba, és jelentesz. – Sinistran parancsa izzó fájdalom a mellkasomra nyomott bélyegen, de nem állok meg, nem válaszolok. Egyik lábamat teszem a másik elé. – Jövő héten találkozunk!

Szárnycsapások hangzanak fel, és bár minden erőmmel azon vagyok, hogy ne forduljak meg, végül mégis hátrapillantok a vállam felett. Üres a tisztás. Nem hiszem, hogy Sinistran átváltozott volna sárkánnyá, de akkor hogyan...? Nem számít. Csak az számít, hogy most egy teljes héten keresztül nem kell látnom őt.

Az első napon még örülök neki. Élvezettel végzem a feladataimat a templomban, még az ispotálybéli szagok sem törik le a jókedvemet.

A második napon rádöbbenek, hogy visszajutottam oda, ahonnan indultam. Éjszakánként továbbra is zöld tűz emészti a világot, és nincs semmi, amivel megálljt parancsolhatnék neki. Továbbra is képtelen vagyok előhívni a sárkánymágiámat. Már ha Sinistran igazat mondott egyáltalán, és valóban átadott akár egyetlen lobbanásnyit is belőle.

A harmadik napon ráeszmélek, hogy nem, nem jutottam vissza oda, ahonnan indultam. Rosszabb a helyzet. Draconia sárkányhercegének a kéme és gyógyítója lettem. Majdnem annyira gyűlölöm magamat, mint Sinistrant.

A negyedik napon felmerül bennem, hogy talán épp azzal teljesítettem be a rémálmomat, hogy alkut kötöttem Sinistrannel. Mi van, ha az a zöld tűz az ő tüze?

Az ötödik napon belefáradok a kérdések szédítő áradatába, és megindulok a kunyhó felé. Még Elana erdejében vagyok, amikor lefékezek. Képtelen vagyok átlépni a határvonalat.

A hatodik napon már nem érdekelnek a válaszok. Mintha egyetlen hosszú álmot élnék meg, ködösek a gondolataim, és csak a sokéves gyakorlatnak köszönhetem, hogy el tudom végezni a munkámat.

A hetedik napra egyenesen rettegek attól, hogy oda kell mennem a kunyhóba. Addig odázom, ameddig csak merem, már rég leszállt az éj, mire elindulok. Hosszasan állok a két erdő határában, de egyre jobban izzik a bélyeg a mellkasomon, úgyhogy végül borzongva átlépem. A csupasz fák némán őrzik az utamat.

Elszorul a szívem, amikor fény bukkan fel a távolban. A kunyhóból jön. Sinistran ott van.

Elmondom neki, hogy nem történt semmi, aztán már indulok is vissza, határozom el.

Az ajtó előtt megtorpanok. Kopognom kellene? Néhány percnyi tipródás után egyszerűen benyitok.

Nem akarok az ágyra nézni, mégis ösztönösen oda siklik a tekintetem, még mielőtt becsukhatnám magam mögött az ajtót. Bevetették, az ágynemű tiszta. Nem tudom, miféle nyomra számítok, a combomon nem volt vér, amikor hazaérve megmosakodtam, csak Sinistran magja csillogott rajta. Sebesre dörzsöltem a bőrömet, még mindig fáj egy kicsit.

Úrrá leszek az érzelmeimen, és elszakítom a tekintetemet az ágyról. Sinistran a tűz felé fordított karosszékben ül.

– Nem történt semmi – jelentem gyorsan.

Megfordulok, hogy kisétáljak az ajtón, de becsapódik előttem.

– Sietsz valahová? – kérdezi Sinistran, de mintha már nem a karosszékből csendülne a hangja.

És valóban, amikor hátrafordulok, az asztalnál áll. Elképesztő, milyen gyorsan és nesztelenül mozog. Háttal áll nekem, nem látom, mit csinál, de hallom a folyadék loccsanását. Eszembe jut, hogyan marta a torkomat az alkohol, amikor legutóbb itt jártam, és felfordul a gyomrom.

– Egy italt? – kérdezi felém fordulva.

Undorodó hangot hallatok. Sinistran nevetése gyengéd simítás a gerincemen.

– Ne aggódj, ez csak bor! Édes.

Összehúzom a szememet. Furcsán viselkedik. Különösmód udvarias.

– Mi bajod? – kérdezem.

– Mondtam múltkor, hogy jobban tetszel, amikor iszol – vonja meg a vállát.

Tetszel. Nem lenne szabad hagynom, hogy megérintsen a szó, mégis bizsereg tőle a bőröm.

– Nem mondtad – felelem. A homlokát ráncolja, mire magyarázólag hozzáteszem: – Azt mondtad, gyakrabban kellene innom.

Felvonja a szemöldökét, mintha a kettő egy és ugyanaz lenne. Belekortyol a borba. Akaratlanul is az ajkára siklik a pillantásom. Pontosan emlékszem, milyen volt a csókja, még mindig a nyelvemen érzem az ízét.

– Jobb, ha megyek – motyogom.

Mégsem mozdulok. Fogalmam sincs, mire várok. Arra, hogy Sinistran nyugtázza a szavaimat? Hogy engedélyt adjon?

Kimért léptekkel megindul felém. Túl közel áll meg, fel kell emelnem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

– Szeretném, ha ránéznél a múltkori sebemre. Néha fáj.

Értetlenül ráncolom a homlokomat.

– Előfordulhat, hogy bizonyos sebek sajogni kezdenek az időjárás változásaira, de nem hiszem, hogy lenne bármi, amit...

– Ragaszkodom hozzá.

Nem kell tolmács ahhoz, hogy pontosan értsem a szavait. Nem mondhatsz nemet. Ígéretet tettél. Mágikus alkut kötöttél.

Még mielőtt válaszolhatnék, Sinistran a pamlaghoz sétál. Letelepszik rá, majd kérdőn felvonja a szemöldökét. Igyekszem mozgásra bírni a végtagjaimat, de mintha gyökeret eresztettem volna.

Nem akarok a pamlaghoz menni. Nem akarok Sinistran közelében lenni. De mi más választásom van? Nagy nehezen elszakítom a talpamat a padlótól, és megindulok felé. Mintha ólomból lenne a lábam.

Sinistran kedélyesen megpaskolja maga mellett a pamlagot. Végig magamon érzem a tekintetét, miközben összepréselt ajakkal leülök. A mosolya fegyver, és mesterien használja. Összekuszálódnak a mellkasomban az érzelmek.

Túl sok most itt lenni vele, ilyen közel hozzá, pont ott, ahol...

Lesütött tekintetem a borospohárra siklik. Kikapom a kezéből, belekortyolok, épp csak annyit iszom, hogy elmossam a csók ízének emlékét. Sinistran igazat mondott, tényleg édes a bor. Csábító a gondolat, hogy ismét belekortyoljak, csak még egyszer, hogy bátorságot öntsön belém, de a múltkor is hova vezetett az ivás?

Leteszem a poharat, és Sinistran felé fordulok.

– Mutasd! – utasítom a lehető legkomolyabb, leggyógyítósabb hangomon.

Sinistran megvárja, amíg a szemébe nézek, aztán oldalra billenti a fejét. Elkezdenek visszahúzódni a páncélját alkotó pikkelyek.

Azt mondogatom magamnak, hogy nem érdekel. Nem érdekel a holdszín bőr, a tökéletes izmok, nem bódít el a közelsége, nem ostromolnak az emlékek, nem kúsznak lángnyelvek a nyakamon. A betegem, én pedig a gyógyítója vagyok. Az adósa. Semmi több.

A korábbi sérülést keresem az oldalán, alig látszik a heg. De aztán végigsiklik a tekintetem a többi sebhelyen. Négy párhuzamos rózsaszín csík fut a köldökével egy vonalban, eltűnnek az oldalán. Mintha valaki végigkarmolta volna, döbbenek rá.

– Azok a legutóbb még nem voltak ott.

– Ennyire megnéztél magadnak legutóbb? – búgja mély, bársonyos hangon.

Holmokráncolva felnézek rá.

– Amikor meggyógyítottalak. Nem voltak ott, amikor legutóbb meggyógyítottalak.

De igaz, akkor sem voltak ott, amikor... Megrázom a fejemet, hogy száműzzem a gondolatot.

– Helyrehozhatom – emelem fel a kezemet, már ragyog körülötte a mágia.

– Tudod, hogy szeretem a sebhelyeimet. Hozzáad a vonzerőmhöz.

Mintha nem lenne már így is gyötrelmes a szépsége.

– Ahogy gondolod. – A korábbi sebhely felé fordítom a figyelmemet, végighúzom felette a kezemet. – Nem tudok mit kezdeni vele. Legfeljebb a hegen halványíthatok – magyarázom. Majd, mivel látom, hogy szólásra nyitja a száját, gyorsan hozzáteszem: – De tudom, akkor odalenne a vonzerőd.

Még a sebhely felett van a kezem, amikor megmozdul. Az oldala a tenyeremhez nyomódik. Szinte éget a bőre. El kellene húznom a kezemet, de olyan közel hajol hozzám, hogy önkéntelenül is felnézek rá, és a szemében ülő intenzív pillantás teljesen megdelejez.

– Nem is tudom... Mit javasolsz?

Nyelek egyet, rázni kezdem a fejemet.

Sinistran tekintete az ajkamra siklik. Megdermedek. Hirtelen minden gondolat kiröppen a fejemből. Csak a kusza érzések maradnak, és a felé húzó, ellenállhatatlan erő.

Felnéz, és ismét összefonódik a tekintetünk. Aztán megérzem az ujjait a kézfejemen, a csuklómon, a karomon... Képtelen vagyok elfordulni. Képtelen vagyok megtörni az igézetet. Amikor Sinistran a nyakamhoz ér, édes borzongás fut végig a testemen. A tenyerébe veszi az arcomat.

Pislogni is elfelejtek, ahogy még közelebb hajol. A lehelete az ajkamat cirógatja...

Előredőlök, vészesen fogy közöttünk a távolság.

Aztán Sinistran elfordítja a fejét.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha maradnak.

Fogalmam sincs, miről beszél. Beletelik néhány másodpercbe, mire a valóság átsejlik a gondolataim ködén. A sebhelyei. Hát persze.

Sinistran elenged, elhúzódik.

Élesen beszívom a levegőt az orromon át. Egész testemben remegek. Bizsereg az ajkam, elkap a vágy, hogy megragadjam Sinistrant, hogy magamhoz rántsam, hogy...

Mégis mi ütött belém?

Megköszörülöm a torkomat.

– Akkor, ha nincs más... – szólalok meg.

– Kikísérlek.

Nem hívja elő a pikkelyeket, félmeztelenül sétál mellettem az ajtóhoz. Amikor elnyúl mellettem, hogy kinyissa, a karja a vállamat súrolja. Megcsap a kinti hideg, és egy pillanatra lehunyom a szememet. Az utolsó csepp akaraterőmre is szükségem van, hogy kilépjek.

Megindulok a kiömlő fényben, de amint meghallom a zár kattanását, nekirogyok a legközelebbi fának. Percekig csak lélegzem.