Sinistran késik. Az elmúlt egy hétben mindig időben érkezett.

Bosszúsan az égre sandítok, próbálom megállapítani az időt a hold állásából, és bár az ágak takarják Elana ezüstkorongját, biztos vagyok benne, hogy már ide kellett volna érnie.

Lábam gyors ritmust jár a füves tisztáson, azon merengek, vajon Sinistran felültetett-e. De miért tette volna, ha eddig mindig eljött? Ugyan nem rejtette véka alá, hogy mennyire szánalmasnak tart, de eljött, tanított, még ha egyetlen szikrányi sárkánymágiát sem sikerült kicsiholnom magamból.

Valami baja esett volna?

De nem, az nem lehet. Hiszen ő az egyik legerősebb sárkány a birodalomban. Ráadásul Draconia koronahercege – nyilván senki sem merne hozzáérni, nehogy kivívja Malvarion haragját. Beleborzongok a gondolatba, miféle pusztítást tudna véghez vinni a sárkánykirály.

Már épp azon vagyok, hogy megindulok vissza a templomba, amikor mozgásra leszek figyelmes a fák között.

Sinistran lép ki az árnyékból, és bár nem tudnám meghatározni, mi baja lehet, valami nincs rendjén vele. Mereven tartja magát, nem olyan könnyed, fesztelen a járása, mint amit megszoktam tőle.

– Hol voltál? – kérdezem köszönés helyett. Nem szokásunk udvariaskodni.

Elhúzza a száját, egy pillanatra azt hiszem, hogy elvicsorodik.

– Miért nem kezdtél még el bemelegíteni?

– Mi? – kérdezem bambán.

Nem szól többet, csak mered rám, szinte lyukat éget belém a tekintetével. Amikor egyértelművé válik, hogy nem fog válaszolni, nekikezdek az említett gyakorlatoknak. Futásnak eredek a kis tisztáson, és bár máskor acélos fegyelemmel rovom a köröket, eggyel sem többet vagy kevesebbet a kelleténél, most valahol tizenkettőnél elveszítem a fonalat. Újra meg újra Sinistranre siklik a tekintetem, épp csak egy szívdobbanásnyira, próbálom kideríteni, mi történhetett.

Amikor úgy sejtem, hogy már eleget futottam, áttérek a nyújtásra, Sinistran szerint alapvető fontosságú a sérülések megelőzése érdekében. Szerintem csak engem kínoz ezzel az egésszel. Most, hogy már nem kell a lábam elé néznem, folyamatosan őt bámulom. Eleinte még azért, mert kíváncsi vagyok, megbüntet-e, amiért minden bizonnyal elvétettem a számolást, de nem szól semmit, nem is figyel rám igazán, lehunyt szemmel az egyik fának dől, az arcát a hold felé tartja.

Szívszaggató, fájdalmas a szépsége. Úgy érzem, belefulladok.

Hirtelen kinyitja a szemét, a pillantása izzó penge a mellkasomban.

– Megvagy? – kérdezi türelmetlenül.

– Igen.

Biccent, elfogadja a hazugságot. Összevonom a szemöldökömet. Korábban sosem történt ilyesmi.

– Gondolom, továbbra sem sikerült előcsalnod magadból a mágiát. – Nem kérdez, kijelent, megvetően, már-már haragosan. Vádlón. Összepréselem az ajkamat, és ez épp elég válasz számára. – Sejtettem.

Önkéntelenül is megrándul az arca, ahogy ellöki magát a fától. Gyorsan úrrá lesz az izmain, de ettől még egyértelmű, hogy fájdalom gyötri.

Elém áll, megmutatja, miképpen védjek ki egy alattomos támadást, de hiába igazgatja el a karomat, mégsem sikerül tökéletesen leutánoznom őt.

– Ennyire azért nem nehéz! – mordul fel.

Mögém lép, megragadja a karomat, és jó erősen feljebb rántja. Felszisszenek a fájdalomtól. Ahogy vicsorogva hátrafordulok, a szemem sarkából látom, hogy mosolyog. Bár lennék olyan ügyes, olyan erős, hogy be tudjak húzni neki egyet, de tudom, hogy feleslegesen is erőlködnék.

És nem tudom meghazudtolni a természetemet.

– Mi a baj? – suttogom félig hátrafordított fejjel.

Sinistran arcáról leolvad a mosoly. Elenged, megindul vissza a fájához.

– Gyakorold a hárítást!

– Kétlem, hogy valaha is olyan jó leszek benne, mint te.

Megtorpan, látom, ahogy megfeszül a válla. Arra számítok, hogy mindjárt megpördül és üvölteni kezd, a fák is beleremegnek majd, de nem történik semmi. Csak áll ott, mozdulatlanul.

Talán ez bátorít arra, hogy ismét megszólaljak:

– Sinistran...

– Csináld, amit mondtam, emberlány!

Bár nem fordul hátra, hallom a hangjából, hogy vicsorog. Hogy semmi kedve itt lenni. Bármi történt is vele, bárhogyan sérült is meg, talán szeretne elvonulni, hogy a sebeit nyalogassa.

– Nem.

Úgy meghökken, hogy erre önkéntelenül is hátrafordul.

– Mit mondtál? – kérdezi összehúzott szemmel.

– Nem csinálok semmit, amíg nem mondod el, mi bajod.

– Semmi közöd hozzá.

Nem néz a szemembe.

– Ha megsérültél, meggyógyíthatlak.

– Nincs szükségem a segítségedre.

Felvonom a szemöldökömet.

– Azt hittem, arról volt szó, hogy a személyes gyógyítód leszek. Nem igazán tartanám be az alkunk rám eső részét, ha ölbe tett kézzel nézném, hogy szenvedsz.

Sinistran hallgat. A veszéllyel mit sem törődve előrelépek, mire felkapja a fejét.

– Hadd segítsek! – kérem.

Ostobaságnak tűnik, hogy ennyire könyörgök valamiért, ami valójában neki jó, nem pedig nekem, főleg, hogy ennyire... kibírhatatlanul viselkedik. Nem érdemli meg, hogy gondoskodjak róla. Hogy törődjek vele.

Sinistran a homlokát ráncolja, látom rajta, hogy ádáz belső küzdelmet vív. Végül így szól:

– Tudsz sebhelyet hagyni utána?

Meglepetten pislogok, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Még soha, senki nem kért ilyesmit tőlem.

– Hát... megpróbálhatom?

Bizonytalanul cseng a hangom, nem tudom, hogyan gyógyítsak úgy, hogy szándékosan sebhelyet hagyjak, ha egyébként képes lennék nyomtalanul beforrasztani egy sérülést.

Sinistran bólint, a fájához sétál, és leül mellé. Már nem leplezi a fájdalmát, mély ráncok barázdálják az arcát.

Egyetlen gondolatára visszahúzódnak a pikkelyek a felsőtestéről. Vakítóan fehér a bőre, éles ellentétben áll a páncéljával, az éjszakai erdővel. Egy pillanatra elfelejtkezem magamról, a tekintetem meg-megakad Sinistran karcsú csípőjén, a finoman ívelt izmokon... Az óriási, vöröslő, duzzadt seben az oldalán.

A látvány azonnal kioltja a testemben fellobbanó forróságot, az elmémet ködösítő vágyat szétkergeti a valóság. Odasietek Sinistranhez, és letérdelek mellé. Úgy néz rám, mint egy sarokba szorított vadállat, mintha elég lenne egyetlen rossz mozdulat, és máris nekem támadna. Remeg a kezem, ahogy végighúzom a seb felett.

– Mi történt? – mormolom, miközben a mágiámmal felmérem a károkat.

Első pillantásra durva égési sérülésnek tűnik, de nem csak kiterjedt, mély is a seb, mintha egy lángoló tőrrel szántottak volna végig a jobb oldalán. Vagy egy borotvaéles karommal. Lángok közepette.

– Az nem tartozik rád, emberlány – vicsorog.

– Astari.

– Mi?

– A nevem. Nem emberlány, hanem Astari.

– Nem érdekel.

Arculcsapásként érnek a szavai. Nem lenne szabad, hogy ennyire megérintsen, mégis rosszulesik. Mélyre temetem az érzést.

– Helyre tudom hozni. – Látom, hogy Sinistran szólásra nyitja a száját, ezért gyorsan hozzáteszem: – Megpróbálok heget hagyni magam után.

Előhívom a mágiámat, arany fény ragyogja körbe a kezemet. Miközben dolgozom, önkéntelenül is Sinistranre siklik a pillantásom. A testét szabdaló számtalan sebhelyre. Az arca tökéletes, ott hibátlan a bőre, de nyaktól lefelé tele van kisebb-nagyobb forradásokkal, van köztük egyenes és cikcakkos, halvány és duzzadt egyaránt.

– Tetszik, amit látsz?

Felkapom a fejemet, megrezzen a mágiám, mire Sinistran most először felszisszen, de még a hirtelen jött fájdalom sem tántoríthatja el attól, hogy ravasz mosolyra húzódjon a szája.

– Mi történt veled? – suttogom megrendülten.

– A Karmazsin klán orgyilkost küldetett a palotába – húzza végig a mutatóujját a bal kulcscsontján éktelenkedő vékony, halvány sebhelyen. Réginek tűnik, sok-sok évvel ezelőtt történhetett. Talán meg sem születtem még. – Természetesen a nyakamra célzott. – Ezt – siklik tovább az ujja a mellizmán végigfutó hosszú forradásra – akkor szereztem, amikor valaki fellázadt apám ellen az udvarban. – Itt pedig leszúrtak – tér át a hasa bal oldalára. – Nagyon feldühítettem apámat.

Először fel sem fogom, mit mond, azt hiszem, arra utal, hogy az apja éktelen haragja gerjedt, amikor megtudta, mi történt vele, de abból, ahogyan elhúzza a száját, ahogyan korábban sosem látott jeges pillantással a távolba réved, rádöbbenek, hogy ő viseli magán az apja haragjának a nyomát, nem más.

Nagyot nyelek. Sinistran felnéz.

– Ez itt... – tér át a következő sebhelyére, vészesen közelít az apróbb pikkelyek alkotta nadrág derekához, de a fejemet rázva félbeszakítom:

– Eleget hallottam.

– Biztos? Pedig még csak most jönnek az igazán izgalmas történetek.

Buján ejti ki a szavakat, mintha egyfajta élvezetet lelne abban, hogy felelevenítheti a történteket – mintha élvezte volna, hogy átélheti őket.

Megfeszítem az állkapcsomat, minden idegszálammal a gyógyításra koncentrálok. Nem nézek rá többé, határozom el. Egy szívdobbanás. Kettő. Három.

– Miért? – bukik ki belőlem a kérdés, és még mielőtt Sinistran valahogy kiforgathatná ezt az egyetlen szót, hogy zavarba hozzon, gyorsan pontosítok: – Miért akarod, hogy megmaradjon a heg?

Miért gyűjtöd őket? Miért akarod, hogy így elcsúfítsanak?

Bizseregnek az ujjaim, hogy begyógyítsam őket. Hogy egyesével végigsimítsak rajtuk, hogy eltüntessem őket, a múlt homályába száműzve az iszonyú emlékeket.

Sinistran válasza nem is döbbenthetne meg jobban.

– Nem akarom megkockáztatni, hogy elfelejtem, mi történt. – A homlokráncolásom láttán elneveti magát. – Mi, sárkányok sokáig élünk. Nem ártanak az emlékeztetők, mégsem várhatod, hogy minden jelentéktelen apróságot az emlékezetünkbe véssünk.

Tudom, hogy nem rólam beszél – miért is tenné? –, mégis úgy érzem, hogy én is ilyen vagyok a számára. Egy jelentéktelen apróság, ami egyetlen lusta, lassú szempillantásig létezik csupán, máris magával ragadja és szerteszét hordja a szél.

Nem akarok a saját halandóságomra gondolni. Inkább azt kérdezem:

– Mennyi idős vagy?

– Százkilencvenkettő. Emberévekben – teszi hozzá azzal a kíméletlen mosollyal, amitől mindig azt érzem, hogy szégyellnem kellene magamat, amiért embernek születtem. Gyengének. Törékenynek.

– És sárkányévekben?

– Épp elég csatát megéltem már.

Nem igazán tudom mire vélni a válaszát, de ekkor a seb végéhez érek, és amikor elhúzom a kezemet, halvány heg húzódik Sinistran holdsápadt bőrén, szabályosabb, mint bármelyik másik a mellkasán.

Szemügyre veszi.

– Egy kicsit túl jó munkát végeztél – állapítja meg.

– Sajnálom?

Sinistran felnevet, halkan, morajlóan, és hirtelen rádöbbenek, mennyire közel vagyunk egymáshoz. Túl közel. Egyetlen gyors mozdulattal végigszánthatna éles körmeivel a nyakamon, semmit sem tehetnék ellene.

Mégsem mozdulok. Képtelen vagyok rá. Nem akarok.

Sinistran előrehajol.

– Mégis hogyan hálálhatnám ezt meg neked? – suttogja.

Önkéntelenül is az ajkát figyelem, képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetemet. Pedig el kellene. A sárkányok veszélyesek. Önzőek. Megbízhatatlanok. Gonoszak. Tudom, hogy ez még csak a jelzők sorának az eleje, számtalanszor végighallgattam már őket még otthon, a faluban, aztán a templomban is, de elködösülnek a gondolataim.

Sinistran közelsége bódító, úgy érzem magamat, mintha megittam volna egy kancsó mézédes bort. Minden egyes porcikám életre kel, megfeszül a várakozástól.

– Ó, már emlékszem! – folytatja ugyanolyan halkan, mintha csak édes semmiségeket suttogna a fülembe, a bőrömre, a számba... – Nem kell meghálálnom. Visszamehetsz edzeni.

Mutatóujjának hegyes körmével megböki a mellkasomat, épp ott, ahol korábban megbélyegzett, és ez az egyetlen mozdulat villámként hasít végig a testemen, megvonaglok.

Felnézek Sinistranre, mert képtelen vagyok nem felnézni rá. Egy hosszú pillanatig – egy örökkévalóságig – néma csendben meredünk egymásra.

– Szeretnéd, ha rád parancsolnék? – kérdezi felvont szemöldökkel. Amikor továbbra sem mozdulok, megteszi. – Menj... vissza... edzeni!

Hirtelen tör rám a szégyen. Elfordítom az arcomat, és engedelmeskedem. Két lépést sem teszek meg, mire Sinistran ismét megszólal:

– Tudtam én, hogy élvezed, ha irányítanak.

Belülről az arcomba harapok, nehogy kicsússzon néhány keresetlen szó a számon. Minden egyes ütésnél Sinistran arcát képzelem magam elé. Még akkor is őt látom, amikor órákkal később a templom sötétjében lehunyom a szememet.