Csupa vér a kezem.

Átbugyog az ujjaim közt, vörösre festi a durva zsákvászon inget.

– Astari! – csendül egy hang valahonnan a távolból. – Engedd el!

Minden erőmmel a sebet szorítom, arany fény ömlik a pórusaimból. Valaki megragadja a vállamat, elhúz.

– Ne! – rázom le magamról.

Ne érj hozzám! Nem halhatott meg! Nem vallhattam kudarcot.

– Semmit sem tehettél érte – ingatja a fejét csüggedten Roswitha, az ispotály vezető papnője. Amikor kétségbeesetten ránézek, pontosít: – Egyikünk sem tehetett volna érte semmit.

A templom lépcsőjének az aljában állunk, a föld a férfi vérétől sötétlik. Olyan fáradt vagyok, mintha órák teltek volna el azóta, hogy a társai megérkeztek vele. Valamiféle balesetet szenvedett munka közben, a részleteket már nem hallottam, a mély hasi sebből elég egyértelmű volt, mi baja.

Talán ha nem mozdítják meg, ha értünk küldetnek...

Akkor is meghalt volna, döbbenek rá. Mire odaértünk volna, elvérzik.

Roswithának biztos igaza van, és semmit sem tehettem érte. Mégis úgy érzem, hogy kudarcot vallottam.

A lábam önálló életre kel.

– Hová mész? – szól utánam Ylana. – Astari!

– Hagyd! – hallom Roswitha hangját.

Fogalmam sincs, merre megyek, hagyom, hogy a lábam vezessen. Az erdő megnyugtat, mélyen beszívom a friss földillatot. Színkavalkád ropog a lábam alatt, kankalinsárga, rozsdabarna, narancs levelek borítják a talajt. Bár szinte mindennap járok az erdőben, mintha egyik napról a másikra, észrevétlen lopakodott volna be az ősz.

Észreveszek egy tökéletes, lángvörös levelet, lehajolok érte, de amikor kinyújtom a kezemet, rádöbbenek, hogy még mindig csupa vér vagyok. Riadtan hátrahőkölök, de saját magam elől nem menekülhetek. A patak felé veszem az irányt. Vadul mosom a kezemet a hideg vízben, teljesen elgémberednek az ujjaim, mire kihúzom őket. Bár sehol sem látok már vért, mégis olyan, mintha beivódott volna a bőrömbe. A közeli levelekkel dörgölöm a kezemet, hátha azzal sikerül elmosni ezt az érzést, de végül feladom, és egyszerűen a köntösömbe törlöm. Az is vérfoltos.

Szorosan lehunyom a szememet. Amikor kinyitom, sebesen megindulok előre. Mindegy, merre, csak el innen, minél messzebb a templomtól, a kudarctól, a folyton a közelben ólálkodó haláltól.

A bágyadt napfény egyre halványodik, az árnyékok megnyúlnak. Már nem látom, hová lépek, de képtelen vagyok megállni.

Csak akkor fékezek le, amikor ismerős épület körvonala bukkan elő a fák közül. Megtorpanok, homlokráncolva meredek a kunyhóra. Hetek óta nem jártam itt, azóta, hogy olyan rosszul lettem az edzés után, és Sinistran idehozott.

Hátrapillantok a vállam felett. Nem is éreztem, hogy átléptem a Sárkányerdő határát.

Vonz a kunyhó, lassan megindulok felé. Minden egyes lépésem óvatos, bizonytalan. Készen állok rá, hogy a veszély legapróbb jelére sarkon forduljak, és futásnak eredjek.

De nem történik semmi. A kunyhót nem védi semmi, nem ütközöm mágikus védőfalba, nem éget a kilincs, ahogy megérintem. Egy pillanatra megdermedek. Aztán lenyomom.

Az ajtó hangtalanul kitárul. Sötét van odabent, a kandallóban nem ég a tűz. Az az egyetlen helyiség üres. Nem tudom, mire számítottam. Nem mintha azt feltételeztem volna, hogy Sinistran itt él. Mégis mit keresne Draconia koronahercege egy ilyen viskóban? Nyilván Malvarion híres palotájában él.

Felsóhajtok, majd megfordulok, hogy visszamenjek a templomba.

Valaki áll az ajtóban. Felsikoltok ijedtemben.

Ösztönösen hátrálok, a sötét alak pedig előrelép. Először a szemére figyelek fel, izzik a sötétben. Aztán észreveszem az ezüstfehér tincseket. A szarvakat. A hegyes füleket. Sinistran. Kis híján felzokogok megkönnyebbülésemben.

– Mit keresel itt? – sziszegi. Szólásra nyitom a számat, de ekkor észreveszi a vért a ruhámon. – Megsérültél?

Egyetlen hatalmas lépéssel átszeli a kettőnk közti távolságot, felém nyújtja a kezét, meg akarja ragadni a ruhámat, de az utolsó pillanatban megdermed. Mélyet szippant a levegőből.

– Nem a te véred.

A fejemet rázom.

Ilyen közelről még a sötétben is jól látom, hogy Sinistran keskeny vonallá préseli az ajkát. Sarkon fordul, a kijárat felé indul, és azt hiszem, faképnél fog hagyni, de csak becsapja az ajtót. Egyetlen intésére tűz lobban a kandallóban, a meleg úgy csap meg, mintha beleereszkedtem volna egy kád forró vízbe.

Sinistran elsétál mellettem, a falhoz állított hatalmas asztalhoz megy. Egy hosszú pillanatig az üvegekre mered, majd felkapja az egyiket, italt tölt magának, halkan loccsan a pohárban. Nagyot kortyol belőle.

– Mit keresel itt? – ismétli visszafordulva. – Ma nem edzünk.

Szólásra nyitom a számat. El akarom mondani, mi történt, de nem jön ki hang a torkomon. Úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok.

Hirtelen mozdulok, Sinistran előtt termek, és kikapom a kezéből az italt. Úgy megdöbben, hogy hagyja. Nem tudom, mit iszik, de marja a torkomat. Elfintorodom.

– Hagytam, hogy valaki meghaljon.

Sinistran kérdőn felvonja a szemöldökét. Mint aki továbbra sem érti, mi bajom. Mintha az ilyesmi az élet megszokott velejárója lenne. Rekedtesen felnevetek. Elfordulok tőle, felkapom az üveget, és teletöltöm a poharat. Bármi legyen is, másodszorra sem jobb az íze. Köhögni kezdek.

– Persze, szolgáld csak ki magadat – morogja Sinistran.

– Biztos nem ez fog szegényházba juttatni.

Újratöltöm a poharat.

– Na jó! – mordul fel Sinistran. – Elég lesz!

Az italért nyúl, de elhúzom előle. A következő pillanatban olyan gyorsan mozdul, hogy még ha akarnék, sem táncolhatnék el előle. Kikapja a kezemből a poharat.

Elvicsorodom, szorosan megmarkolom az üveget, és még mielőtt Sinistran felocsúdhatna az újabb döbbenetéből, a vörös huzatú pamlaghoz megyek. Csak amikor lerogyok rá, fogom fel, mennyire kimerültem. Lerúgom az egyik cipőmet, és magam alá húzom a lábamat.

Sinistran egy hosszú pillanatig dermedten áll az üres pohárral a kezében, majd megrázza magát, és az asztalhoz lép. Amikor megfordul, már két pohár van a kezében. Lassan megindul felém, és leül a pamlagra mellém.

Átnyújtja az egyik poharat, és végignézi, ahogy teletöltöm.

– Az ital nem megoldás – jegyzi meg, és ha nem húzódna halovány félmosolyra a szája, még talán komolyan is venném.

– Mondja az, aki épp az előbb adott nekem saját poharat.

Sinistran vállat von, és elveszi tőlem az üveget, hogy töltsön magának.

– Most mit mondhatnék? Még én sem szoktam megfogadni a saját tanácsaimat.

A pohár fenekére néz, majd azonnal újratölti. Még csak el sem fintorodik. A jelek szerint sokkal jobban bírja az italt, mint én – azt ugyanis nehezemre esik elképzelni, hogy ez bárki szerint finom lehet.

Érzem, hogy hő szökött az arcomba, de nem tudom, hogy a kandallóban ropogó tűztől vagy az alkoholtól. Végül is nem számít. Kiélvezem, ahogy szép lassan átterjed a testem többi porcikájába is.

– Szóval ma megöltél valakit – szólal meg Sinistran.

– Nem öltem meg. Hagytam, hogy meghaljon.

– Van bármi különbség a kettő között?

Összevonom a szemöldökömet. Nyilván csak viccel.

– Próbáltam meggyógyítani. De nem lehetett megmenteni.

– Akkor?

– Akkor mi?

– Akkor miért visel így meg?

Az arcát fürkészem, annak jeleit keresem, hogy csak szórakozik velem, de nem vigyorog, felhúzott szemöldökkel néz rám. Mintha teljesen érthetetlen lenne a számára, hogy valaki meghalt ma a kezem között. Mintha egyszerűen csak tovább kellene lépnem, élem tovább az életemet.

– Cserben hagytam.

– Őt vagy saját magadat?

Nem értem a kérdést. Próbálom kibogozni a logikát mögötte, de kezdenek elködösülni a gondolataim, úgyhogy inkább felhagyok vele, és belekortyolok az italomba. Persze hogy Sinistran nem valami mézédes bort iszik, hanem egy ilyen tömény, ízetlen vackot. Nincs az üvegen semmilyen címke, de le merném fogadni, hogy méregdrága volt.

A másik cipőmből is kibújok, és ezt a lábamat is felhúzom a pamlagra. A köntösöm alja felcsúszik, kilátszik a lábszáram, de nem törődöm vele. Edzés közben Sinistran jó néhányszor látta már a csupasz lábamat, mielőtt eloroztam a templomból egy nadrágot, amit az egyik beteg hagyott hátra – akit szintén nem sikerült megmentenünk. Hiába mostam ki több alkalommal is, valahányszor felvettem, megborzongtam a gondolatra. Ha Sinistran észrevette is az öltözködésemben beálló változást, nem tette szóvá. Ahogy korábban a lábammal sem foglalkozott.

Most viszont megakad a szeme a lábfejemen. A tekintete lassan a bokámra siklik, majd felkúszik a lábszáramon. És nem áll meg ott, ahol a ruha kezdődik, már a térdemnél jár a pillantása, amikor gyorsan kibököm az első dolgot, ami eszembe jut, csak hogy elvonjam a figyelmét.

– Nincs máshol dolgod?

Sinistran felnéz rám, derűsen felvonja a szemöldökét.

– Csak nem ki akarsz rakni a saját házamból?

Zavarba akar hozni, de elbódít ez a rémes ital, nem hagyom magamat.

– Tudod, hogy értem – legyintek. – Nem mintha nem értékelném a társaságodat, de nincs valami összejövetel, amin feltétlenül részt kell venned? Egy sárkánybál esetleg?

Nem vár otthon egy sárkánylány? – bukik ki kis híján a számon, de szerencsére még van annyi önuralmam, hogy visszanyeljem a nyelvem hegyén táncoló szavakat.

Sinistran a térdére fekteti a bokáját, hosszú karját kinyújtja a pamlag támláján. Ha nem lógatná le a kezét, elérné a jobb vállamat, könnyedén magához ránthatna. Nem mintha felmerülne benne, hogy ilyesmit tegyen.

– Éppenséggel lenne jobb dolgom is, de nem szeretem, ha a birtokomat háborgatják.

Elvörösödöm, de reménykedem, hogy mivel már így is ki vagyok pirulva, nem olyan szembeszökő.

– Fogalmam sincs, miért jöttem ide – motyogom. Engem is meglep a vallomásom, de ha már belekezdek, nem fogom vissza magam: – De el kellett szabadulnom a templomból. Képtelen lettem volna ott tölteni az éjszakát.

Egy pillanatig ostobán abban reménykedem, hogy felajánlja, aludjak itt nyugodtan. Hogy jöjjek csak ide bármikor, ha menedékre van szükségem.

– Legközelebb keress más helyet. Ez nem fogadó.

– Pedig mérget mertem volna rá venni...

Sinistran épp az ajkához emelte a poharat, most viszont megdermed, lesújtó pillantást vet rám a metszett üveg széle felett. Gúnyosan rámosolygok, majd felhajtom az italom maradékát. Az üveg után nyúlok.

– Tényleg jobb lesz, ha lelassítasz.

– Kedves, hogy így aggódsz miattam.

– Nincs kedvem a hányásodat takarítani.

Felnevetek. Olyan szürreális ez az egész. Sosem gondoltam, hogy egyszer Sinistrannel iszogatok majd. Hogy még vele is szívesebben töltöm az időmet, csak ne kelljen magamra maradnom a gondolataimmal.

– Tudod, mit? Megígérem, hogy ha ilyesmire sor kerülne, feltakarítok magam után. Hidd el, van már gyakorlatom a dologban – húzom el a számat.

– Részeg emberek után szoktál takarítani?

– Nem részegek, hanem betegek. Egy ispotályban dolgozom, ha elfelejtetted volna.

– Csodásan hangzik.

– Nem születhetünk mind koronahercegnek.

– Igaz. A világnak szüksége van a te fajtádra is – emeli fel a poharát gúnyosan. – Máskülönben ki takarítana utánunk?

A szememet forgatom.

– Értékelem, hogy ilyen sokra tartasz.

Sinistran vállat von. Mintha a lehető legtermészetesebb dolog lenne a világon, hogy lenéz másokat, hogy szánalmasnak tart csak azért, mert nem sárkánynak születtem. Harag lobban a mellkasomban.

– Nem is ismersz! – csattanok fel. – Semmit sem tudsz rólam.

– És nem is akarok.

– Rohadj meg!

Sinistran összehúzza a szemét, én pedig megmerevedek. Talán ezúttal túl messzire mentem. Sinistran bármelyik pillanatban robbanhat. Hirtelen pontosan érzem, hogy ott a keze tőlem nem messze, egyetlen mozdulatába telne elmetszeni a gerincemet. Betörni a koponyámat. Szénné égetni. Vagy bármilyen egyéb módon meggyilkolni.

Nyúlik a pillanat, csak a tűz ropogása töri meg a csendet. Megfeszülnek az izmaim.

Aztán Sinistran felnevet. Őszintén, hátravetett fejjel hahotázik, csoda, hogy a könnye ki nem csordul.

– Gyakrabban kellene innod – jelenti ki.

– Gyakrabban kellene meghívnod.

– Gondolkozom rajta – mormolja.

Ha eddig azt hittem, hogy melegem van, hát tévedtem. Hirtelen perzselő forróság önti el a testemet. Elfordulok, gyorsan belekortyolok az italomba, de magamon érzem Sinistran tekintetét. Éppúgy éget, mint a nyomorult jele a mellkasomon.

Kiürül a poharam, de hirtelen már nincs kedvem újratölteni. Tudom, hogy Sinistrannek igaza van, már így is többet ittam a kelleténél. Ideje lenne hazamenni. Kezd csábítani az eddig bőszen került templom. Leteszem a poharat, és felállnék, de forog velem a szoba. Nem akarok bolondot csinálni magamból Sinistran előtt azzal, hogy orra bukok, ezért úgy döntök, megvárom, míg egy kicsit jobban leszek.

Sinistran csendben iszogat, én pedig a hajammal babrálok. Kiengedem a fonatomat, a hullámos, sötétvörös tincsek a vállamra, a mellkasomra omlanak. Kifésülöm őket az ujjaimmal, és már épp újra befonnám, amikor Sinistran elkapja a csuklómat.

– Ne!

Megdermedek. Lassan felé fordítom a fejemet. Közelebb van, mint amire emlékeztem. Van valami a tekintetében, valami, ami megragad és nem ereszt. Valami, amitől forrni kezd a vér az ereimben.

– Jobban tetszik, ha kiengeded – mormolja.

Rádöbbenek, hogy most először lát kieresztett hajjal. Ösztönösen engedelmeskedem, leeresztem a kezemet. Nem engedi el a csuklómat.

Egy pillanatra lehunyom a szememet, de csak rontok a helyzeten. Hirtelen már semmi egyebet nem érzek, csak az ujjait a bőrömön, bizsergés fut végig azon a karomon, ahol hozzám ér.

Sinistran kérdése visszhangzik a fejemben. Mit keresel itt?

Menekülni akartam a kudarcaim, az életem, saját magam elől, és egyenesen egy vérszomjas, kegyetlen sárkány otthonába futottam. Elment az eszem?

Amikor kinyitom a szememet, Sinistran engem néz. Elhomályosodik körülöttünk a kunyhó, és nem vagyok benne biztos, hogy egyedül az alkohol műve. Megszédülök, és hiába ülök, megingok.

Sinistran már nem néz a szemembe, tekintete az arcomat pásztázza, az orromat figyeli, a járomcsontomat, az arcélemet, a számat...

Még mielőtt felfognám, hogy mit művelek, előrehajolok.

Az ajka az ajkamhoz ér, és minden elmosódik.