Azonnal érzem, hogy ellenséges területen járok. Másképp zizegnek a levelek, a sűrű lombkorona és a vaskos, sötét felhők megszűrik a holdfényt, baljós sötétség telepszik az erdőre. Még csupán három lépést tettem meg, máris hamuíze van a levegőnek.

Elana, segíts meg!

Mozog a szám, de nem hallom a saját hangomat. Próbálok nem gondolni arra, hogy épp megszegem a törékeny béke feltételeit.

Egészen a tisztás széléig sétálok, de kilépni már nem merek. Remegő kezemet ökölbe szorítva kémlelem a sötétséget. Az ágak karcsú, göcsörtös ujjakként lengenek a felkerekedő szélben. Vajon utánam nyúlnának, ha továbbmennék?

– Nem hittem, hogy eljössz.

Riadtan levegőért kapok, olyan halkan, hogy még én is alig hallom, de amikor megpördülök, látom, hogy mosolyog. Élvezi, hogy rám ijeszthetett.

– Állom a szavamat, Sinistran.

– Sin – javít ki, és buja mosollyal ellöki magát a fától, aminek eddig támaszkodott.

A torkomban dobog a szívem. Hogy nem vettem észre? Lehetetlennek tűnik, hogy csak úgy elsétáltam mellette, de nem tudok róla, hogy a sárkányok képesek lennének láthatatlanná válni, úgyhogy ez tűnik az egyetlen épkézláb magyarázatnak. A szégyenemet palástolandó kihúzom magamat.

Amit Sinistran kihívásnak vesz. Nyilván. Kartávolságban áll meg, már-már intimnek tűnik a közelsége. Játszadozik velem, mintha a prédája lennék, én pedig legszívesebben futásnak erednék. De ekkor felrémlik előttem a mindent felemésztő zöld tűz, és felszegem az államat.

– Alkut ajánlok.

Sinistran felvonja tökéletes ívű, holdfehér szemöldökét. Majdnem a homlokából kiálló szarvig szökik.

– Ugyan mit ajánlhatna egy hozzád hasonló növendék nekem?

– Pontosan tudod, hogy mit.

– Rengeteget megengedsz magadnak, emberlány. – Csöpög a lenézés az utolsó szavából. Közelebb lép, kénytelen vagyok felemelni a fejemet, ha továbbra is a szemébe akarok nézni. – Nem félsz, hogy átharapom a torkodat? Hogy kitépem a szívedet? Le merném fogadni, hogy egy papnő húsa édesebb a többi emberénél.

A suttogása körbefonja a végtagjaimat, a csontjaimig hatol, mire önkéntelenül is megborzongok. De nem hagyom, hogy megfélemlítsen. Nem hagyhatom.

– Még nem tetted meg. Ami azt jelenti, hogy érdekel az ajánlatom.

Sinistran elhúzódik, összefonja a karját. Ugyanaz a veszedelmes, csábító mosoly ül ki az arcára, mint korábban, mintha nem épp az előbb fenyegetett volna meg halálosan.

– Imponál, hogy oda mertél jönni hozzám a templomban. Nagyra értékelem a merészségedet. De azt javaslom, gyorsan beszélj. Kezdem unni magamat.

Szólásra nyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Nyelek egyet, majd újra próbálkozom:

– Sárkánymágiát akarok.

Sinistran meglepettségéről csak egy pislogás árulkodik. Ha a templomban történteket merészségnek vette, most nyilván azt hiszi, hogy megőrültem.

– Sárkánymágiát – ismétli lassan, tagoltan, mintha nem lenne benne biztos, hogy jól hallotta, amit mondtam.

Bólintok.

Teljes csend telepedik ránk, csak az ágak suhognak, az aljnövényzetben apró teremtmények iszkolnak. Valahol egy bagoly huhog. Meg kellene nyugtatnia, hiszen a baglyok a holdistennő állatai, de ennek valahogy hátborzongató, már-már rikoltásszerű a hangja. Borsódzik tőle a hátam.

Mozdulatlanságba dermedünk, Sinistran és én, az a különös, hasított pupillájú szempár az arcomat fürkészi. Állom a pillantását.

– És mit is kapnék én egész pontosan ezért cserébe?

Tudja a választ. Tudja, mégis kényszerít, hogy kimondjam. Hogy szavakba öntsem az árulásomat.

– Holdvizet – mormolom.

Előrehajol. Felizzik a szeme.

– Nem hallottam rendesen. Megismételnéd, kérlek?

Vékony vonallá préselem az ajkamat, olyan erősen ökölbe szorítom a kezemet, hogy a körmeim fájdalmasan a tenyerembe mélyednek.

– Holdvizet – sziszegem.

– Micsoda tűz!

Sinistran nevetése visszhangot ver a vastag fatörzsek közt, libabőrrel borítja a karomat.

Gyűlölöm. Ahogy az összes sárkányt. Gőgösek, önzőek és kegyetlenek. Mindent maguknak akarnak, és ha egyszer valamit megszereznek, azt többé nem eresztik.

– Áll az alku, vagy sem? – kérdezem felszegett állal.

Sinistran lassan lehunyja a szemét, majd amikor ismét kinyitja, azt kérdezi:

– Mennyi holdvízről beszélünk egész pontosan?

– Annyiról, amennyire csak személyesen szükséged van.

Elégedetlenül csettint a nyelvével. Látom rajta, hogy többet akar.

– Rengeteg hatalmat jelentene – győzködöm.

– Draconia koronahercege vagyok. Már így is rengeteg hatalommal bírok.

– Kiegyenlítené az erőviszonyokat szemben is.

Sinistran összehúzza a szemét, mintha épp azon merengene, megbüntessen-e a pimaszságomért, még ha mindketten tudjuk is, hogy igazat mondtam. Nem akarok annyi időt hagyni neki, hogy végiggondolhassa. Nem bízom benne, hogy az én javamra döntene.

– Úgy látom, feleslegesen jöttem ide – jelentem ki, majd megindulok arrafelé, amerről jöttem.

Vagyis megindulnék, de Sinistran villámsebesen előttem terem. Megugrik a pulzusom, igyekszem úrrá lenni az arcizmaimon. Fölém tornyosul, vörös szemében felizzik a tűz.

– Hajlandó vagyok alkut kötni veled, emberlány – mormolja. Szívem szerint odavetném neki, hogy nevem is van, de több eszem van annál, mintsem hogy ujjat húzzak egy sárkánnyal. Főleg az Ónix klánból. – Ha felajánlasz még valamit...

Gyanakodva összehúzom a szememet.

– Mit?

Sinistran csábosan elmosolyodik, az ágak közt beszüremlő gyér holdfény megcsillan hosszú ezüst haján, ahogy ismét felém hajol, ezúttal olyan közel, hogy a lehelete a fülemet csiklandozza.

– Legyél a gyógyítóm!

Tágra nyílik a szemem, ösztönösen felé kapom a fejemet. Kis híján összeér az orrunk, még épp időben merevedek meg. Sinistran mosolya kiszélesedik, veszedelmessé válik. Ragadozóra emlékeztet. Amikor emberalakban van, könnyű megfeledkezni róla, hogy valóban az is. Túl könnyű.

Megrezzen az ajkam, máris formálná az ösztönösen feltörő válaszomat.

Nem.

De visszanyelem a szót. A látomásra gondolok, a démontűz emésztette erdőre. A romos templomra, az elbitorolt Forrásra. Már önmagában az is elég rémisztő, hogy nem tudom, mi történne Elana papnőivel, a renddel, ami kérdés nélkül befogadott, de a tudat, hogy ha mi elesünk, az egész kontinens veszélybe kerül... Színtiszta rémület kering az ereimben vér helyett.

– Jól van.

Idegenül csengenek a szavak, mintha nem is én ejtettem volna ki őket. Valaki más használja a tüdőmet, a torkomat, a hangszálaimat, a számat. Valaki más egyezik bele abba, hogy egy vérszomjas gyilkost gyógyítson újra meg újra.

– Öröm veled alkut kötni, emberlány.

Nem tehetek róla, elvicsorodom, de Sinistrant szemlátomást nem zavarja, sőt, jót derül rajta. Széttárja a karját.

– Kezdhetjük?

Értetlenül nézek rá, zavarodottságomban enyhén megrázom a fejemet.

– Máris inadba szállt a bátorságod? – kérdezi gúnyosan.

– M-most akarod csinálni?

Tudom, hogy ostobán hangzik a kérdésem, de annyira megdöbbenek, hogy még csak el sem szégyellem magamat.

– Kell ennél jobb alkalom?

– Nem...

Elcsuklik a hangom. Nem állok készen, akarom mondani. Nem tudom, mit akarsz csinálni. Nem akarom. Nem bízom benned.

Sinistran beleegyezésnek veszi azt az egyetlen szót. Ha tudja is, hogy az még csak a mondat kezdete volt, nem érdekli.

Nem kerít nagy feneket a dolognak, egyszerűen csak lecsatolja az alkarvértjét, hangosan csörren a földön, majd feltűri a ruhája ujját. Fogai a csuklójába mélyednek, vér buggyan elő az átszakított bőr alól.

Felém tartja a kezét, mire ösztönösen hátrálok egy lépést. Minden egyes porcikám menekülésre késztet, a szívem a torkomban dobog.

Mozdulatlanul nézem, ahogy Sinistran vére végigcsorog fehér bőrén, fekete sávot hagy maga után. Az első csepp dobhártyaszaggató robajjal ér földet. És ekkor rádöbbenek, hogy körülöttünk minden elcsendesedett, megdermedt, mintha még a szél is megtorpant volna, hogy szemtanúja lehessen a gyalázatos szövetség megkötésének.

Attól tartok, Sinistran kényszeríteni fog, ha nem mozdulok hamarosan, de nem tesz semmit, csak áll ott, felvont szemöldökkel figyel. Mozdulatlanul tartja a kezét, és elgondolkozom, vajon meddig lenne képes remegés nélkül így állni. Valószínűleg egy örökkévalóságig, addig, amíg körbe nem fonják őt a kúszónövények, madarak nem fészkelnek a vállára és eggyé nem válik az erdővel. És még azon is túl. A sárkányok örökké élnek.

Nagyot nyelek, és kényszeredetten előrelépek, vissza Sinistran elé.

Felfordul a gyomrom, amikor feljebb emeli a csuklóját, egyenesen a számhoz tartja. A vér fémes szaga az orromba tolul.

Megérintem a kezét, mintha nekem kellene megtartanom őt, pedig én reszketek, minden egyes porcikám rázkódik a félelemtől, az undortól, a vágytól.

Megrebben a szemem, ahogy rádöbbenek, miféle váratlan érzés kerített hatalmába, de nincs időm tüzetesebben tanulmányozni, mert ekkor Sinistran elunja a várakozást, és a kelleténél durvább mozdulattal a számhoz nyomja a csuklóját.

Szorosan összezárom az ajkamat. A szemem sarkából látom, hogy Sinistran szabad keze elsuhan mellettem, aztán már a hajamban érzem az ujjait, megrántja a fejemet. Fájdalomkiáltás szökik meg a torkomból, szétnyílik a szám.

Először semmit sem érzek, Sinistran vére éppolyan forró, mint a bőre, mintha folyamatosan ott lobogna benne a tűz, nem számít, hogy sárkány- vagy emberalakban van-e, de aztán meghatározhatatlan íz terjed szét a nyelvemen. Mézédes, mégis keserű ízt hagy a számban, ahogy önkéntelenül is nyelek egyet.

Sinistran vére végigperzseli a torkomat, a gyomromat marja. Öklendezni kezdek, de nem enged el. Különös fény villan a szemében. Mintha élvezné, hogy szenvedek.

Megpróbálom ellökni magamtól, de sokkal erősebb nálam, esélyem sincs. Nem kapok levegőt, a tüdőm fájdalmasan megrándul, próbál kitágulni, de mindhiába, a vér megtölti a számat. Egy pillanatra elfog a rettegés, és tudom, hogy halálfélelem ül ki az arcomra, mert Sinistran szája kegyetlen mosolyra húzódik.

Végre elenged. Köhögve földre rogyok, beverem a térdemet. A fájdalom eltörpül ahhoz a kínhoz képest, ami belülről marcangol. Úgy érzem, mintha tűz emésztene, és biztosra veszem, hogy itt a vég. Kénytelen vagyok megtámaszkodni a kezemen.

Sinistran leguggol mellém, a fejét oldalra billentve figyel.

– Remélem, elég erős vagy. Nem szívesen pocsékolom a véremet.

A szavai felkorbácsolják egyébként is izzó dühömet. Kétrét görnyedek ugyan a fájdalomtól, mégis felemelem a fejemet, rávicsorgok.

Sinistran újfent elmosolyodik, ezúttal elégedetten.

Ez az utolsó dolog, amit látok, mielőtt a földre zuhanok,és magával ragad a sötétség.