Janka pov.

Meglepetten ülök az ágyamon, nagy szemeket meresztve Fruzsira.
-Ez...?
-A neve Luffy. Vigyázz rá - mosolyog rám, majd távozik a szobámból, otthagyva egy még kifejletlen, zsemleszínű kutyával.
-Na, ketten maradtunk - vakarom meg a kutya fülét, aki erre boldogan kezdi csóválni a farkát. Egyáltalán nem fél tőlem, bár miért is kellene? Elvileg az én kutyám... Újra urrá lesz rajtam a lehangoltság és hátradőlök az ágyamon, kitárt karokkal. Nemsokára Luffy ugrik fel mellém és letelepszik a párnámra. Unottan fordítom a fejem jobbra, majd balra, de semmi értelmeset nem találok. Mióta öngyilkos akartam lenni, nem bíznak ezek semmit sem a véletlenre. Semmi éles, hegyes tárgy nincs a szobában, fájdalomcsillapítóról meg ne is beszéljünk. Hiába mondtam, hogy jól vagyok és rájöttem mekkora hülyeséget csináltam, csak egy hónap után szedték le rólam és HaeNul-ról azt a fránya bilincset, amivel kis híján már az őrületbe kergettek.
Végül felülök és egy rajzlapért megyek, meg az egyetlen tompa ceruzámért, majd visszatelepszem az ágyra és elkezdem Luffy-t rajzolni.

Pontosan egy órakor HaeNul szól nekem, hogy ebéd. Nehezen válok el újdonsült kutyámtól, de megnyugtat a tudat, hogy ő sosem fog elhagyni.
Lehet azt hiszik megbolondultam, és lehet nem tévednek. De azt mindenképp észrevettem, hogy már korántsem jönnek be hozzám olyan gyakran az állítólagos barátaim. Kicsit fáj a tudat, hogy lassan ők is elfelejtenek, de mit várok tőlük? Nekik vannak más barátaik, életük, munkahelyük, ki tudja, talán szerelmük is. Nem érnek rá folyton velem foglalkozni.

Immár egyedül ülök le szokásos helyemre, az ablakhoz. HaeNul-nak elintéznivalója támadt, én pedig ki vagyok, hogy magamhoz láncoljam?
Nehéz szívvel pillantok ki az ablakon, ahol az intézmény hatalmas kertje a zöld összes színében pompázik. Egy pillanatra összeszorul a szívem és a szúró érzés továbbra sem múlik el. Az a csekély étvágyam, ami volt is, már rég köddé vált.
Halkan tolom hátra a széket, majd az épen hagyott levessel és rizzsel megyek a mosogatóhoz. Megint érzem a hátamom a kutató pillantásokat, de ez már nem tud érdekelni. Többé nem.
-Köszönöm - mondom az egyik koreai szót, amit megtanultam. Leteszem az ételeket, mire egy rosszalló pillantást kapok a konyhás nénitől.
Visszafelé menet gyorsítok lépteimen, kezd már fusztrálni, hogy ennyien bámulnak. Igaz, ebben az intézményben nincsenek fiatalok, sőt, talán csak egyet láttam saját magamon kívül, de az a fiú is már rég hazamehetett.
Indulatosan tépem ki az ajtóm, mire az ágyamon heverő Luffy összerezzen egy pillanatra. Kicsit lenyugodva csukom be a nyílászárót, majd leülök fekvőhelyem sarkára és arcomat tenyereim közé temetem. Az igazság az, hogy elfáradtam. Belefáradtam a mindennapjaimba, belefáradtam a tudatlanságba, belefáradtam az életembe...
Legszívesebben sírva fakadnék, de az utóbbi időben annyit hullattam a könnyeim, hogy egy ideig biztos nem fogok tudni sírni.
Végül csak hátradőlök és kezeimet az ég felé tartva kezdem vizslatni a különleges gyűrűt. Hirtelen Luffy arcomhoz nyomja nedves orrát, mire halványan elmosolyodok.

*

Pár nap múlva éppen kiviszem sétálni kutyámat az intézmény kertjébe, mikor a folyosón egy boldog HaeNul-lal futok össze. A húszas évei végén járó nő egy hatalmas vigyorral ölel meg, amit sután, de viszonzok.
-Mi történt? - kérdezem felvidultan, mert HaeNul vidámsága rám is átragad.
-Megkérte a kezem! - sikít fel boldogan, mire az a mosoly az én arcomra is felkúszik.
-Tényleg?!
-Igen! Ma reggel úgy ébredtem, hogy az ágyunk körül rózsák voltak és ő egy gyűrűvel várt rám! - meséli, miközben egy legördülő könnycseppet töröl le.
-Ez nagyszerű! - nézek szemeibe hevesen verdeső szívvel. Tudom, hogy HaeNul tenyleg nagyon szereti azt a férfit és már hat éve együtt vannak, ideje volt már ennek a kis fejleménynek.
-Janka! - fogja meg vállaim komolyra váltva szavait.
-Te-tessék? - nyelek egy hatalmasat a rám telepsző idegességtől.
-Az esküvőn...lennél a tanúm? - kérdi reménykedve, mire kitágulnak szemeim a meglepettségtől és egy jó pár másodpercig nem tudok semmit sem kinyögni. - Oh, ha nem szeretnél nem kell. Felejtsd el, hogy mondtam! - legyint kezével szomorúan.
-Nem! - vágom rá egyből - Én le-leszek a tanúd. Csak megleptél vele.
-Komolyan? - csillanak fel mélybarna szemei, mire mosolyogva bólintok egyet. - Köszönöm!
-Igazán nincs mit.

-Mondd csak. Miért engem választottál? - kérdem, mikor már a kertben sétálgatunk Luffy-val.
-Nem is tudom. Nem nagyon vannak barátaim. Illetve régen sokan voltak, de mindegyiküket csak az érdek hajtotta. Szüleim igen gazdagok és a sok érdek-barát hátsószándékaira nagyon hamar rájöttem, így csak alig maradtak. Te viszont más vagy. Nem tudtál róla, hogy gazdagok a szüleim és ezáltal én is, sőt, nem is emlékeztél semmire, de csalódottságod és dühödet soha nem vezetted le rajtam. Pedig én voltam az egyetlen, akivel beszélhettél. Ezt a magatartásod nagyon csodálom benned. Utána pedig egyre jobb barátnők lettünk, hiszen szinte minden nap összes percét egymás mellett töltöttük, ezzel kellemes perceket okozva a másiknak. Legalábbis nekem sosem volt szenvedés, ha veled kellett lennem.
-Nekem sem - mondom halkan közbevágva.
-Ennek örülök. Éppen ezért jó barátnőkké váltunk és nem is volt kérdéses, kit fogok választani tanúnak, mikor fejben már a gyerekeinket terveztem Joonhyun-nal - nevet fel jót szórakozva saját gondolatain. Hirtelen eszembe jut valami. Egyből gyűrűsujjamra pillantok, amin a különös vörös gyűrű pihen. Vajon ez...ez egy eljegyzési gyűrű?
-Mit néz...oh - pillant le HaeNul is kezemre. - Ha szeretnéd tudni, nem vagy házas - szólal meg halkan, mire felkapom tekintetem.
-Értem - fújom ki a benntartott levegőt. Fogalmam sincs miért, de valahogy megnyugtat, hogy nem vagyok férjnél.
HaeNul estig nálam marad, pedig már semmi nem kötelezi rá, mégis nevetgél és próbál felvidítani, ami sikerül is. Este úgy fekszem le, hogy eldöntöm, másnap már mindenre emlékezni fogok.

Reggel hevesen kapkodom a levegőt és pizsamám vizesen tapad rám. Rémálmom volt. És nem ez az első.
Mikor ebéd előtt összefutok HaeNul-lel, kissé megszepenve mondom el mi történt. Ő egyből a pszichológushoz akar küldeni, de nekem semmi kedvem sincs odamenni.

Aztán elérkezik az a pont, mikor muszáj elmennem. Este alig merem álomra hajtani a fejem, ha pedig megteszem, szinte biztosan rémálmom lesz. És mindig ugyan az. Egy ismeretlen férfi azt mondja szeret, majd különböző módokon hal meg, engem is magával rántva.
A pszichológustól kifelé jövet teljes szívből remélem, hogy nem fog többé visszatérni álmaim közé a rajzlapokon szereplő férfi...

*

-Miért mondod el ezt? Én nem is ismerlek.
-De én ismerlek téged.
Szótlanul ülök a szürke hajú fiú előtt. Ő a harmadik ember, ki meglátogat engem.
Park Jimin.
Magamban ízlelgetem ismerős nevét, de nem szólok egy szót sem. A levelet remegő kezemben tartom, de hamar kiesik belőle. Jimin cselekszik gyorsabban. Felveszi a papírt, majd odaadja, miközben leül mellém. Tekintetemet rávezetem és látom, ahogy szemeivel a sorokat olvassa. Íríszeibe könnyek gyűlnek, majd keserves zokogásban tör ki. Fogalmam sincs mit kellene tennem, emberek vigasztalásában nem vagyok jó, de most túl kell tennem magam ezen a tényen.
Óvatosan hátára simítok, mire rámnéz és hagyja krokodilkönnyeit lefolyni hibátlan bőrén. Sajnálkozó tekintettel nézek rá, mire hirtelen a nyakamba veti magát. Arcát vállamba fúrja, karjait vékony testem köré fonja és immár hangosan kezd el sírni. Pár pillanat múlva feleszmélek és lapockáira vezetem ujjaim, majd újra simogatni kezdem, mire csak még szorosabban bújik hozzám.
-Ugye eljössz velem? - kérdezi, miközben még mindig nem enged el.
-El - felelem röviden, holott fogalmam sincs hova akar menni.
-És velem maradsz? - suttogja, de én tisztán hallom szavait.
-Igen - szorítom meg mégjobban vállait.
-Köszönöm - lehelli a szavakat, majd még egy pár percig összeborulva ülünk, míg végül elenged. - Siess, különben elkésünk - változik meg a hangulata pillanatokon belül. Előbbi kifakadását csak enyhén piros szemei jelzik, fájdalmas érzéseit elrejti egy maszk mögé.
-Elkésünk? Honnan? - vonom fel szemöldököm értetlenül, de már el is kezdek pakolni. Egy sporttáskába dobálom be a kezeim közé kerülő dolgaimat, köztük az elszórt ruhákat, a rajzaim és a képet, amit Fruzsitól kaptam.
-Szépen rajzolsz - hallom meg Jimin hangját magam mögül, mire hátrapillantok. A fiú kezében egyik alkotásom pihen, az ismeretlen férfiról.
-Köszönöm - hajtom le a fejem, majd kiveszem kezéből a lapot. Ezek után nem szól semmit és van egy olyan érzésem, valamivel talán megbántottam. - Megbántottalak? - kérdezem halkan, miközben behúzom a sporttáskám cipzárát.
-Micsoda? Nem, dehogy! - tiltakozik egyből, amit megmosolygok.
-Akkor mehetünk is - húzok fel magamra egy nagy, kötött pulcsit, ami személy szerint az egyik kedvencem.
-Rendben - bólint, majd megragadja egyik kezével a táskám, másikkal pedig az én kezem és összekulcsolja ujjaink. Nem tiltakozok, hiszen jól esik ez az apró gesztus ennyi idő után.
A recepcióhoz érve csak odanyújt egy lapot, ami tele van írva koreai írásjelekkel, mire a férfi csak billent egyet és szól a portásnak, hogy nyissa ki az ajtót.
-Várj! - kiáltok fel és megtorpanok, mire Jimin kérdőn fordul hátra.
-

Csak nem őt keresed? - szólal meg mögöttem egy ismerős hang.
-HaeNul! Luffy! - mosolygok boldogan, majd megölelem a nőt, a kutyát pedig megvakarom.
-Menj gyorsan, mert tényleg elkéstek. Majd még beszélünk - ölel át mégegyszer és a kezembe adja Luffy pórázát.
-Köszönöm. Köszönök mindent - mosolygok rá amit viszonoz is.
-Igazán nincs mit - borzolja össze hajam, majd kacsint egyet és Jimin felé lök, aki már tűkön ül, hogy indulhassunk.
-Viszlát! - integetek és már fordulok is vissza Jimin felé, aki újra megfogja kezemet és kivezet az épületből, amibe soha többé nem akarok visszamenni.
-Ne ijedj meg őktől. Barátok - ültet be egy sötétített ablakú nagy autóba engem és Luffy-t is.
-Janka! - kiáltja öt fiú egyszerre és a nyakamba borulnak, nem zavartatva magukat, hogy nem éppen erre való az autó belseje.
-Már nagyon hiányoltak - nevet fel Jimin - ,de ne aggódj, majd mindent megértesz, csak most sietnünk kell - csap az eredetileg a volánnál ülő srác határa, ki azonnal visszahúzódik és beindítja a motort. A fiúk végig, egész úton beszélnek, vagy inkább össze-vissza hadoválnak. Szegény Jimin alig győzi fordítani a dolgokat. De annyi biztos, mindannyian nagyon hiányoltak. Már csak egy kérdésem van: miért nem látogattak akkor meg?

Meglepődve állok, mikor meglátom a hatalmas incheoni repteret. Fogalmam sincs miért jöttünk ide, de a hirtelen ittlévő sok ember megijeszt, ezért Jimin karjába kapaszkodok és próbálok elbújni mögötte.
-Taylor! - ordítják egyszerre. Egy hosszú hajú lány fordul meg a becsekkoló sorban, mire hatalmasra tágulnak a szemeim. A lány teljesen ugyanúgy néz ki mint én! Értetlenül pillantok Jimin-re, aki csak mosolyog rám.
-Az te ikertestvéred - válaszolja meg fel nem tett kérdésemet, majd addig állunk ott, míg a Taylor nevű lány el nem tűnik a kapuk mögött, folyamatosan integetve. - Ígérem, ha hazaértünk, mindent elmagyarázni - néz rám biztatóan, mire beleegyezően bólintok egyet.

*

Éppen a kanapén fetrengek, Fruzsira és Csengére várva, mikor Jimin hangos trappolással fut be a nappaliba.
-Ez a csomag neked jött - nyújt át egy apró dobozkát, amit gyermeki kíváncsisággal veszek el.
-Köszönöm - mosolygok rá, mire csak megvonja a vállát.
Egy hete élek már Jimin-nél, mert nem engedi meg, hogy elköltözzek bárhova máshova. De legalább betartotta az ígéretét, és elmondott mindent töviről hegyire és így már körülbelül összeállt a kép. Persze még mindig nem rémlik semmi, de ezen nem lehet változtatni. Új életet kezdtem, régi ismerősökkel.

Óvatosan bontom fel a dobozt, amiben egy levél és egy kép rejlik. Először a levelet nézem meg, hiába vagyok sokkal kíváncsibb a képre.

Szia Jana!
Tudom, hogy nem is ismersz és még nem is beszéltél velem, hidd el, nekem is nagyon furcsa így írni. Igazából nem akarok sok mindent mondani. Csak azt, hogy szeretlek, mert testvérek vagyunk, mégha el is választottak minket kiskorunkban. Nem tudom tudod-e vagy, hogy gondolkodtál-e rajta, vajon mi lehet az igazi szüleinkkel. Nos, a kegyetlen igazság az, hogy nem kellettünk nekik. De nekem és szerintem neked sem fáj ez, hiszen nem ismertük őket, teljesen más hitben éltünk.
Viszont van egy borzalmas hírem. Te a nevelőszüleidre sem emlékszel, bár az biztos feltűnt, hogy nem keresnek téged. Hidd el, biztos nagyon aggódnának érted, de sajnos már nem élnek. Pár hónapja autóbalesetük volt és Csengéék nem mondták el neked, de talán ez így jobb is.
Még egy dolog. Csakhogy tudd, szívesen megismernélek, mert erre nem volt alkalmam Szöulban tartózkodásom alatt, ezt pedig nagyon sajnálom. Ha bármikor el szeretnél jönni Magyarországra, mi tárt karokkal várunk. A hátoldalán van az email címem és a telefonszámon is, bármelyiken elérhetsz majd.
Ja és még van egy kép is a csomagban, amin mi vagyunk. Becsüld meg jól, mert sok idő volt, míg megtaláltam! (csak vicceltem, ne vedd komolyan)
U.i.: várom a hívásodat, mert vonzom a kínos helyzeteket.

Szeretettel,
Bella

Mosolyogva veszem elő a kis képet, amin két egyforma baba alszik egymás mellett egy fehér lepedőn. Szívből felnevetek, mire Jimin furcsállva jön be és ül le a kanapéra mellém. Kiveszem kezéből a telefont és ráhajtom vállára a fejem, miközben a levél hátoldalán lévő számot tárcsázom.

Nem csak te vonzod a gáz helyzeteket.

...........

Nos, ennyi lett volna az epilógus, remélem tűrhető lett >< ha bármi kérdésetek van a történettel kapcsolatban (akár a Balesetből szerelem vagy a Tarts ki) nyugodtan tegyétek fel kommentben, vagy üzenetben ^^ és ha szeretnétek írhatok érdekességekt is róla, ha még nem untok nagyon XD
R

emélem találkozunk még más történetben is!❤