Április 12.

Fruzsi mereven nézve állt a tükör előtt. Képtelen volt felfogni, hogy mi történt. Szíve már tudta, de agya nem akarta elfogadni, hogy Taehyung meghalt, Jankát pedig elütötte egy autó és memóriája károsodott.
Megigazította fekete szoknyáját és ugyanilyen színű zakóját. Egy sóhaj kíséretében sétált ki a szobából, majd felvette sötét topánkáját. Mellette egy rövidebb hajú lány jelent meg, fekete nadrágban és szintén zakóban. Szó nélkül mentek le a lifttel és még mindig némán ültek be az autóba. Abba az autóba, mely nemrég még vidám barátnőjüké volt. Ha tehették volna, rá se néznek a járműre, ám másik kocsijuk szervízben volt fékcsere miatt.
Fruzsi nem bírta a csöndet, ezért bekapcsolta a rádiót, de egyből másik adót keresett, mikor meghallotta a felcsendülő Bangtan Boys számot.
Fél óra múlva kiszálltak és céltudatosan megindultak a komor helyen. Sétálás közben egyre több emberrel találkoztak össze. Fiatalok, isősebbek, gyermekek, síró asszonyok és értetlen kisfiúk. De mindenhol komor arcok néztek vissza rájuk. Komor és néhol meggyötört arcok, melyek talán csak a felejtést várták.
-Sziasztok - köszöntek egyszerre hat fiúnak.
-Sziasztok - felelték egyszerre, ám több szó nem esett köztük, ez is túltett rajtuk. Nem tudták, hogyan kéne viselkedniük. Egymáa nyakába borulva sírni? Vigasztalni a másikat? Vagy csak részvétüket kifejezni a többi emberrel együtt? Így inkább csak csendben bámultak maguk elé, néha-néha egymásra pillantva és, ha volt hozzá elég erejük, halvány, bíztató mosolyt küldtek a másiknak. Bár nem mindig sikerült arcukról a fájdalmat és a jövőtől való rettegésüket elrejteni.
Némán hallgatták a beszédet, majd mondtak egy-egy szót mindannyian. Végül könnyekkel szemeikben nézték a koporsót az ismerősök, amint eltűnik a gödörben. Lassú léptekkel dobtak földet a sima tárgyra, míg végül nem látszódott már ki semmi sem. Az utolsó dolog, ami Kim Taehyung életét jelképezte már csak a felirat a síron volt.
Körülöttük az emberek fel-fel sírtak, de a nyolc fiatalnak nem voltak könnycseppek szemeikben.
-Viszlát, hyung - suttogta Jungkook, majd belekezdett gyönyörű hangjával szívszaggató énekébe, melyet hamarosan a többi fiú is énekelni kezdett, míg erőteljes, mégis lágy dallamaik töltötték be a temető komor csendjét, és még egyszer, utoljára érezték, hogy elhunyt barátjuk is velük énekel.

Először hetente jártak ki a sírhoz, újabb rózsákat téve rá, ám ez csak egyre több szenvedést és szomorúságot szült, így lassan már csak kéthetente, külön-külön jártak ki. Ha valamelyikük mégis találkozott a másikkal, idegenekként mentek el egymás mellett.

Namjoon komótos léptekkel haladt a sírkövek között. Kezében ott virított három szál rózsa. Épp befordult egy sarkon, mikor megpillantott valakiket a sírnál, kik eddig egy fa takarásában álldogáltak. Csendesen indult arra, nem akarta megzavarni a két lányt. Talán rajongók lehettek, kik hűségesek maradtak szeretett idolukhoz.
Ám hidegzuhanyként érte őt a két ismeretlen személye. Ujjai közül kiestek a vörös virágok és úgy érezte, egy tapodtat sem tud mozdulni. Csak ledöbbenve bámulta a túl ismerős lányt, ki pillantását a sírról immár Namjoon-ra vezette. Mindig kedvesen csillogó türkizes íriszei most hidegen néztek a fiú, vagy inkább férfi szemeibe. Mosolyra húzódó ajkai meg sem rebbentek, hosszú haja hátra volt tűzve. Tényleg Taylor kiköpött mása volt, vagy inkább Taylor volt pont olyan, mint ő. Egyedül meggyötört arca különbözött testvéréétől.
-Janka? - kérdezte halkan, mire a lány mellett álló nő is felé fordult.
-Én HaeNul vagyok, Janka ápolója. Ő nem érti a koreait, se az angolt. Ha szeretnéd, lefordíthatom neki, amit mondasz - mondta HaeNul kedvesen mosolyogva.
-Öhm...nem, nem szeretnék semmit sem mondani - rázta meg a fiatal férfi a fejét, majd lehajolt a virágokhoz, hogy felvegye azokat a földről, majd a sírhoz sétált és letette a hideg kőre őket.
-Ő kicsoda? - hallott meg egy bársonyos hangot a háta mögül, ami most összeszorította szívét. Annyira rá emlékeztette. Főleg, hogy éppen a sírjánál álltak.
-Nem emlékszel? Mutattam róla képeket. Ő Kim Namjoon, egyik barátod - felelte az ápoló, de Namjoon nem értett egy szót sem beszélgetésükből, csak a nevét, így kíváncsian fordult meg.
-Miért van Jankán bilincs? - kérdezte teljesen ledöbbenve, mikor meglátta a bilincs szerű tárgyat a lány és HaeNul kezén.
-Nem bírta a terhelést és máshogy nem tudtuk megoldani... - válaszolta halkan az ápoló.
-Ki és mit? - próbáta kihúzni a választ a nőből Namjoon.
-Janka. Elmondtuk neki a fontosabb pillanatokat eddig életéből két barátnője segítségével, de semmi. Másnap alig emlékszik pár dologra. Talán emiatt próbált már többször is...
-Többször mi? - sürgette Namjoon HaeNul-t.
-Többször is elszökni és egyszer...egyszer bevett rengeteg nyugtatót, amibe majdnem belehalt. Ezért van most rajta ez. Hogy meg tudjam akadályozni, ha valami butaságot akarna csinálni - hajtotta le a fejét az ápoló.
-Erről nekünk miért nem szóltak?! Ott van a mi telefonszámunk is az értesítendők listáján!
-Sajnáljuk...csak nem akartunk aggodalmat okozni.
-Istenem - sóhajtott egyet Namjoon, majd szorosan magáhozölelte Jankát, aki csak értetlen arccal nézett. Ekkor döntötte el, hogy nem fogja elmondani senkinek sem ezt a találkozást, csak Jimin-nek. Talán. Mert neki kötelességének érezte elmesélni.
És ez a kerülgetés ment két hónapig, míg Taylor össze nem szedte őket...

Jelen:

Nem vagyok egy túl érzelmes ember, de ez a történet könnyeket csalt a szemembe.
-Ez...nem is tudok mit mondani - rázom meg a fejem szomorúan.
-Nem is kell. Csak jó, ha tudod mibe is keveredtél bele - nevet fel keserűen Jimin.
-Igen. Sokkal jobb - bólintok, majd gyorsan felállok, amibe beleszédülök.
-Jól vagy? - ugrik mellém a fiú aggódóan, hogy megfogja karomat.
-Persze, csak lázas - legyintek könnyelműen - Mindjárt jövök, csak eszembe jutott valami - mondom és megindulok Jin szobája felé, ahol talán utoljára láttam mobilom.
-Ugye nem ki mész?
-Nem! - kiáltom vissza az aggódó fiúnak, majd benyitok a hálóba, de sehol nem találom telefonom. - Hé Jimin! Nem láttad a mobilom? - ordítom ki, de nemleges választ kapok.
-Nem! Nem Jin hyung szobájában hagytad?
-A-a!
-Várj, segítek keresni! - hallom meg a mozgolódást, majd megjelenik mellettem Jimin. - Én nézem itt, meg a fürdőben, te pedig menj a konyhába meg a nappaliba - utasít, mire bólintok egyet és kisétálok.
Már vagy tíz perce kutatom a szobákat, mikor Jimin felkiált.
-Meg van!
-Hol?! - sietek oda hozzá a fürdőbe.
-Itt volt, a vécé mögött - nyújtja át a készüléket.
-Köszi, de, hogy a fenébe került az oda? - túrok a hajamba értetlenül, mire csak egy vállrántást kapok. - Mindegy, a lényeg, hogy meg van.
-Igen - bólint Jimin, majd elmegy mellettem. Utánanézek és még pont látom, ahogy fáradtan ledobja magát a kanapéra és betakarja magát az én pokrócommal. Kivételesen nem szólok semmit, csak egy nagyot sóhajtva kapcsolom be a telefonom. Mikor is eszembe jut valami.
-A pizza!!!! - sikítok fel és már rohanok is a konyhába, ahol az előbb voltam. Bár nem éreztem égett szagot, de már egy órája tuti ki kellett volna venni.
-Milyen pizza? - hallom meg Jimin hangját, de nem is foglalkozok vele. Kinyitom a sütőt, de egyből le is huppanok a földre. Lázasan nem volt túl jó ötlet rohangálni, de legalább valaki okos volt, és kikapcsolta a sütőt.
-Huh, valaki kikapcsolta - fújom ki a levegőt megnyugodva.
-Oh, pizza? Eszünk? - csillanak fel Jimim szemei boldogan.
-Igen, éhes vagyok már én is - tápászkodok fel és a pulton heverő kesztyűt felvéve kiveszem a sütőből a pizzát, bár már kihűlt, de az óvatosság mindig jó. - Azt hiszem ezt be kéne tenni a mikróba.
-Oké - vesz ki egy nagyobb tányért Jimin, majd ráteszi az ételt és berakja a mikróba.

Az ebédet csendben esszük meg. Illetve Jimin inkább habzsol.
-Miért nem ettél eddig, ha most ilyen éhes vagy? - kérdezem kuncogva, mivel tiszta maszat.
-Nem tudom - vonja meg a vállát - Nem volt étvágyam.
-Ah, értem. De azért töröld meg a szád - mutatok az arcomra, hogy észrevegye magát.
-Jó, majd később. Még nem fejeztem be az evést - legyint, majd tovább eszi a pizzaszeletét.
-Oké - állok fel és a mosogatógépbe teszem saját tányérom. Amennyire éhes voltam, olyan keveset ettem. Szerintem megint kezd felmenni a lázam, de inkább nem panaszkodok.
Kimegyek a nappaliba és előveszem telefonom. Van vagy harminc nem fogadott hívásom. Mindegyik apától.
Kicsit bűntudatom van, amiért kikapcsoltam a mobilom, de nem akartam, hogy megzavarjon valaki. Gondolkodni akartam ezen az egészen. Nem vagyok kiakadva, amiért örökbefogadtak vagy mert van egy ikertestvérem. Nem haragszom apámra, pedig eltitkolta előlem. Sokkal inkább izgalmasnak találom. Kiskoromban, ahogy rengeteg más gyerek is, arról álmodoztam, hogy van egy elveszett ikertestvérem. És tessék, most kiderült, hogy van. De miért legyek mérges, ha úgyis ezt szerettem volna? Sokkal inkább érzem csalódottnak magam. Ennyire féltek volna, hogy mit szólok, ha megtudom? Ennél azért azt hittem jobban ismernek.
Enyhén remegő kézzel nyomom meg a hívás gombot. Pár kicsöngés után fel is veszi apa.
-Bella! Végre tudok veled beszélni! Figyelj, én...
-Nem haragszom. Csak időre volt szükségem és most végre tudtam gondolkodni - vágok közbe gyorsan.
-Tessék? Ne-nem vagy mérges?
-Nem. Te vagy az egyetlen szülőm mostmár és Lili az én egyetlen testvérem.
-De...
-Apa! Az ikertestvérem nem emlélszik semmire. Rám meg főleg nem. Megértem, hogy féltél elmondani, valószínűleg én is így cselekedtem volna.
-Sajnálom. Tényleg sajnálom - csend áll be, amit végül apa tör meg - Holnap beszélsz Lilivel? Nagyon aggódik érted, már a repülőjegyet akarta megvenni Szöulba - nevet fel, ez pedig végleg elég, hogy elfelejtsük a történteket.
-Oh, tényleg! Nem is néztem meg hány óra van most Magyarországon!
-Éjfél, de ne aggódj, nem zavarsz.
-Éjfél?! Akkor le is teszem! Holnap mész dolgozni, nem akarom, hogy fáradt legyél.
-Rendben. Majd felhívlak valamikor Lilivel. Szeretlek - köszön el.
-Én is szeretlek. És add át Lilinek az ölelésem - nevetek fel boldogan. Sokkal megkönnyebbültebb vagyok.
-Átadom. Szia!
-Szia - nyomom ki egy mosollyal arcomon a hívást.
-Kivel beszéltél? - szólal meg mögöttem Jimin, mire összerezzenek.
-Apámmal - válaszolom - Azt hiszem most békültünk ki teljesen.
-Akkor minden rendben - mosolyog rám kedvesen, mire összeszorul a szívem. Aprót bólintok, majd terelem a szót. - Akarsz valamit csinálni?
-Szerintem én is felhívok valakit.
-Oké, én addig...majd csinálok valamit - legyintek, mert semmi használható ötlet nem jut eszembe.
-Rendben. Szerintem nemsokára a többiek is visszaérnek - bólint, majd a konyhába megy, én pedig a nappaliban maradok. Előhalászom a telefonom és fáradtan ledőlök a kanapéra, majd betakarom magam a takaróval, ami teljesen átvettem Jimin illatát. Legalább mondjuk nem izzadtság szagú.

Megnézem az emailjeim és a közösségi portálokat. Rengeteg értesítésem jött, de csak futólag nézem át őket, egyedül a fontos leveleket olvasom át.
Mikor megunom mobilom nyomkodását, úgy döntök Jimin keresésére indulok. Továbbra is magamra bugyolálva a takarót megyek, piros orral, ugyanis egy tengernyi zsepit elhasználtam újfent.
Jin szobájából beszélgetés foszlányok szűrődnek ki, így megállok előtte és szép dolog, nem szép dolog, hallgatózni kezdek. Rossz szokásom, hogy nem nyitok be egyből szobákba, előtte megtudakolom miről van szól odabent. De most nagyon meglepődök. Arra számítok, hogy egy szót sem fogok érteni, ám ezt a gondolatom azonnal romba dől, mikor meghallom Jimin ismerős hangját. Magyarul beszélni.
-Jimin, te meg...?! - rontok be azonnal, de a még mindig magamra csavart takaróban elesek és orrom nagyot koppan a földön.
-Köszönöm a mai órát! Majd még hívom - hadarja a fiú, majd mellémrohan - Jól vagy?
-Te tudsz magyarul??!!

.......

Azt hittem ez lesz az utolsó rész, de jött az ihlet, úgyhogy megörvendeztettelek titeket még párral XD remélem tetszett❤