Retsu a konyhában állt háttal az egész lakásnak, miközben a fülében fülhallgató volt, zenét hallgatott. Épp a múlthéten volt, hogy összekötötte a telefonjával a biztonsági rendszert, így aztán nyugodtan kizárhatta a külvilágot, amint valami történik, azonnal tudni fog róla. Főzött, ahogy minden nap, most épp vacsorát, mert már késő délután volt. Úgy éltek ők itt ketten, mint a házasok. Retsu főzött, mosott, takarított, Hikari pedig utasítgatta, ugráltatta. Élvezte, hogy így vannak. Mind a kettő. Hikari nemigen hagyta el a lakást, ha nem volt muszáj, ha mégis, oda mindenképp követte Retsu is. Gyakorlatilag éjjel-nappal együtt voltak. Hikari nem emlékezett arra, hogy a szülein kívül élt-e mással ilyen hosszan és ilyen szorosan együtt. Leginkább nem. Ugyan ki lett volna az? Az ő státuszában nem volt lehetséges. Rei is, amint kicsit közelebb került hozzá, azonnal elzavarták mellőle. Hikari a szobájából jött ki, a hajfonatát fejezte be éppen, mikor felnézett. Retsu még mindig háttal volt a világnak, táncolt. Hikari összefűzte a mellén a karjait és megállt a kanapé mögött. Mosolyogva nézte a fiút, szórakoztatta. Beletelt némi időbe, de Retsutól már nem kapott frászt, hozzászokott, hogy itt van, és ahogy ígérte, nem is fordult elő semmilyen kínos helyzet. Időnként eltűnt, ilyenkor Hikari biztos volt benne, hogy valami nővel van. Néha mintha zavarta volna, máskor nem foglalkozott vele. Hikari felnevetett, mikor Retsu elkezdett énekelni, de inkább a jeleneten, mit a hangján, mert az egész jó volt. Retsu egy fakanalat szorongatott, mint mikrofon, mikor megfordult. Nem illetődött meg, ahogy Hikarit meglátta, folytatta a dalt és táncolt hozzá, mint egy koncerten. Hikari nevetett, egyre többet, kezdett lassan, nagyon lassan magához térni. Retsu körbe táncolta, bohóckodott, végül megállt előtte és kivette a füléből a fülhallgatót, majd színpadiasan meghajolt.

- Nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni, ez nagyon vicces – mondta Hikari.

- Hát, eddig én sem tudtam – tűzte a fakanalat a farzsebébe. – Készül a vacsi. Hogy vagy?

- Jól, tényleg. Éhes vagyok.

- Még nincs kész, addig sajnos várnod kell.

- Segítsek?

- Nem, megoldom. Ülj le, találtam neked valamit – mondta, majd visszament a hűtőhöz, kivett egy üveg bort, amit már előre kibontott, hogy levegőzzön. Kitöltötte pohárba és letette Hikari elé. – Kóstold meg.

- Mi ez? – kérdezte és beleszagolt a pohárba. – Hm, mint egy gyümölcsös kert – mondta, és belekortyolt. A szeme is felcsillant, nagyon ízlett neki.

- Tetszik? Egy kereskedés mellett mentem el tegnap, és gondoltam, benézek. Neked ajánlották.

- Nekem?

- Elmeséltem, milyen vagy. Azt mondták, ez a te borod.

- És milyen vagyok?

- Nehéz eset, de könnyű veled kijönni, ha te is akarod. Büszke vagy és szép. Okos, és nem árt veled vigyázni. Na, ez pont ilyen. Nem árt vele vigyázni.

- Igen, érzem – emelte a poharat. – Finom nagyon. – Ezt gondolod rólam?

- Igen, ezt.

- Nem adod fel?

- Nincs mit feladnom, nem futok utánad. Az, hogy mit érzek, vagy gondolok, az más lapra tartozik.

- De mégis...

- Ne aggódj emiatt – vágott közbe. – Tényleg jól van ez így.

- ... És mondd csak, nő vagy férfi helyettesít?

Retsu rágyújtott, a füst mögül mosolygott, majd elvette Hikaritól a poharat és belekortyolt arról az oldalról, ahonnan a férfi ivott, majd visszatette az asztalra.

- Nem mindegy?

- Csak gondoltam, megkérdezem – vonta a vállát, közben a poharát forgatta, majd a szájához emelte. Fordított rajta, megkereste azt az oldalt, ahonnan korábban ivott, és újra kortyolt.

- Engem nem érdekelnek a férfiak, csak te. Szóval, nem nyúlok más pasihoz.

- Ó, ez hízelgő.

- Megnézem a vacsorát – mondta Retsu, majd hátat fordított és visszament az ételhez. Hikari a pohárra nézett, majd lehunyta a szemeit.

Hikari felállt és mezítlábas lépésekkel a konyhába sétált. A konyha pultnak dőlt, Retsu pedig egy kanál ételt tartott a szája elé. Megkóstolta, ízlett neki.

- Néha zavar, hogy elmész – kezdte Hikari.

- Miért?

- Nem tudom, nem tetszik időnként. Tudom, hogy önzőség ezt mondani, de kikívánkozott.

- Muszáj megtennem, nem akarom, hogy fejbe lőj – mosolyogta, de csak félig szánta viccnek.

- Azt én sem.

- Akkor jegeljük a témát. Nem akarok erről beszélni. Egyelőre az, hogy kivel fekszem le az én dolgom.

- Ne haragudj, nem akartam belemászni a magánéletedbe.

- Semmi baj, csak nem veled akarom megbeszélni ezt.

- Miért, mással megteszed?

- Nem, veled élek, folyton itt vagyok, nincs más, akivel beszélgetek.

- Sajnálom. Már gondolkodtam ezen. Egy ideje itt vagy, talán visszamehetnél a lakásodba.

- Nem. Majd, ha úgy gondolom, itt hagyhatlak, akkor elmegyek.

- Ezt én döntöm el, nem?

- Nem, amíg minden éjjel kiabálsz valamiért.

- Talán kéne egy orvos, nem?

- Ha akarod, keresünk egyet.

- Lehet, hogy a sokk terápia lenne a legjobb.

- Sokk terápia? Mire gondolsz?

- Szexre mondjuk.

Retsu nevetett, majd félre húzta az edényt a tűzhelyről és újra a cigarettája utána nyúlt, rágyújtott.

- A legutóbb, mikor egy filmben keféltek elhánytad magad, mit akarsz te csinálni?

- Próbálkozom, oké?

- Nem kell. Majd egy agyturkász kiszed ebből a szarból.

- És, ha nem?

- Akkor ez van.

- És sose csináljam többet?

- Hiányzik?

- Korábban jó volt. És nem mindenki olyan, mint Rin. Te sem vagy olyan, mint Rin.

- Nem, nem vagyok.

- Akkor csináljuk.

- Nem.

- Mi bajod? Engem akarsz, itt vagyok.

- Nem – ingatta a fejét, még egy értetlen fintor is kiült az arcára. – Majd, ha jól leszel, talán.

- Akkor felhívom Reit – húzta a vállát.

- Hikari – sóhajtotta Retsu, majd odahajolt és megcsókolta a másikat. Hikari elrántotta a fejét és hátrébb lépett, vagy inkább ugrott. – Csináljuk tovább?

-...Nee...

- Majd időnként tesztellek, oké?

- Tesztelsz?

- Ha majd nem izzadsz le attól, hogy megcsókollak, beszélgetünk a sokkterápiádról.

- Teljesen máshogy viselkedsz, mint korábban.

- Mondtam, hogy mivel majdnem meghaltam, kicsit átgondoltam az életem. Kimondom, amit gondolok, vagy megteszem, amit akarok. Rövid az élet ahhoz, hogy mindig mások kedve szerint cselekedjünk. De ne aggódj, ettől még tudom, hol a helyem.

- ...Úgy érezem magam, mint egy gimis picsa – mondta morogva. – Nézz rám, felnőtt férfi vagyok, még csak nem is valami filigrán díszfasz, és itt nyafogok.

- A férfit töri össze a legjobban, ha megerőszakolják – mondta szárazon, mire Hikari térde megbicsaklott ettől a mondattól, erősen kapaszkodott a pultba. Utálta hallani ezt, utálta, hogy Retsu mondta. –Ne siess, nem maradsz le semmiről.

Hikari megborzongott, egy pillanatra olyan volt, mintha sok évet visszament volna az időben, egészen a Hold udvarába, ahol Sada Tomoya gyakran mondta ezt neki, mikor türelmetlenkedett az edzés miatt. Még a hangja is valami hasonló volt. Különösebben nem hasonlított rá Retsu, de a szemei és a tekintete az övé volt, ez első pillanatban nyilvánvaló volt Hikarinak, később pedig maga Sada erősítette meg a gondolatait. Elég bizarrnak gondolta most ezt a helyzetet. Szerelmes volt kölyökként Sadába, még le is feküdt vele, most pedig épp az ő fia istápolja. Hab a tortán, hogy nagyon is hasonló a helyzet a régihez, csak itt épp fordított. Vagy nem is annyira. A kölyök szereti a mestert. Szereti? Ezt egyáltalán nem mondta, csak az nyilvánvaló, hogy kívánja. Akkor is nonszensz, gondolta magában Hikari és az arcára szorítva a kezét nevetni kezdett. Ilyet kitalálni sem lehet, nemhogy megélni.

- Menjünk el szórakozni – mondta hirtelen Hikari.

- Most?

- Most. Valamit kezdenem kell magammal, mert meg fogok őrülni.

- Nem tartom jó ötletnek.

- Én meg igen. Öltözz. Vigyél el valahová, ahová te szoktál járni.

- Ahová én járok? Hát, azok a helyek nem ütik a szinted.

- Ilyen finnyás vagyok?

- Igényes, az jobban hangzik.

- Vigyél el a kedvenc helyedre.

Hikari ezzel le is tudta a dolgot, indult és öltözni kezdett. Retsu nem tartotta jó ötletnek a dolgot, de nem vitatkozott tovább. Ő is átöltözött. Farmert és pólót húzott egy kapucnis felsővel, eltett pár fegyvert és várta Hikarit. Hikari ezúttal magas copfba kötötte a haját, fehér felsőt vett fel egy világos farmerral. Megállt az ajtó előtti nagytükör előtt és igazított magán. Hikari magas volt, vállas, sportos, csinos. Ebben a pillanatban Retsu nem látta olyan elveszettnek, mint ahogy újabban általában. Mintha a régi önmaga lett volna. Normál esetben az ajtón se tették volna most ki a lábukat, mert fővesztés terhe mellett, de egészen biztosan leteperte volna. Normál esetben, de nem most. Szó nélkül sétált el mellette és kilépett a lakásból, mire Hikari mosolygott mögötte, jól érezte magát. Retsu mellett nem aggódott annyira, hogy mi fog történni, ha elhagyja az otthonát. Nem gondolt e mögé sokat, leginkább igyekezett semmit sem. Azt mondta magának, hogy a történtek után természetes, hogy valakihez ennyire ragaszkodik, és ki volna az más, mint a testőre. Így rendben is volt minden.

Hikari valami csendes sötét kis lyukra gondolt, mikor Retsu kedvenc helyét említette, erre egy zajos, zsúfolt helyre vitte a fiú. A terem egyik sarkában volt egy asztal, illetve egy fallal zárt fülke, az volt Retsu helye, oda más nem mehetett be, ezt menet közben árulta el neki. Nem vastag téglafal, de azért nem lehetett belátni, meg olyan picike sem volt, hogy kényelmetlenül érezze magát benne az ember. Egy privát hely, amit ha akart megnyitott. Praktikus volt nagyon. Hikari nem akart most bezárkózni, innen jól látott mindent, nézelődni akart. Amint leültek, már kérték is az italt, nem váratta senki, mintha csak Retsu miatt állna készenlétben valaki. Hikari mosolygott, jól állt a fiúnak ez a státusz, de az ő emberétől nem is várt kevesebbet.

- Itt szoktál felszedni csajokat? – kérdezte Hikari két korty között.

- Nem, ritkán járok ide újabban.

- Miattam.

- Főleg.

- Sajnálom.

- Nem kell, ez a munkám. Tetszik a hely?

- Tetszik, ahogy veled bánnak itt. Hozzád illő módon, az én emberem vagy, kevesebbel sose érd be.

- Nem élek vissza a helyzetemmel.

- Arról beszélek, hogy tudasd, ahol lehet, hogy ki vagy. A tisztelet az alapja a mi világunknak, Retsu. Ha nem tisztelnek, bárki lehetsz, eltipornak. Te Iseki Hikari első számú testőre és embere vagy, ez presztízs értékű, ne vicceld el, és ne add alább. Ezt tartsd észben, miattam is.

- Úgy lesz, főnök – mosolyogta Retsu, majd hátradőlt és rágyújtott.

- Mit szoktál itt csinálni? Ülsz és nézelődsz?

- Beszélgetek, táncolok, iszogatok.

- Táncolsz? Mint a konyhában?

- Mondjuk. Tetszett?

- Mit is kéne erre mondanom – sóhajtotta, majd felállt és csupa véletlenül átlépett Retsu térdei felett, majd megállt és szembe fordult vele. Retsu felvonta a szemöldökét, nem értette, miért kezd vele Hikari cicázni, vagy egyáltalán miért erőlteti. – Bocs, szűk a hely.

- Lassan az lesz, ha folytatod.

- Komolyan gondoltam a sokkterápiát.

- Dehogy gondoltad – ingatta a fejét. – Bevettél valamit?

- Nem, de lehet, hogy kellett volna.

- Az nem te lennél.

- Nem vagyok önmagam, nem tűnt fel?

- Lassan kúszik vissza, csak várd ki.

- Lehet, hogy ez már csak hiszti, nem? – mondta, majd Retsu combjaira ült, a lábai széles terpeszben.

- Nem hinném. De amit most csinálsz, az furcsa.

- Biztos ezt a szót akartad használni?

- Igen, ezt.

- Idefigyelj Royama Retsu – kezdte, miközben a pulóver kapucniján végig futó cipzárral játszott. – Az elmúlt néhány hónapban nagyon jó benyomást tettél rám. Megmutattad, hogy helyed van mellettem. Amit most csinálsz... Azért nagyon hálás vagyok. Nem tudnék jelenleg még egy embert megnevezni, aki ezt megtenné értem. Nem vagyok jó ember, nem vagyok egyszerű eset, de te mégis itt vagy nekem. Nagyra értékelem. Valami ünnepélyesebb és elegánsabb helyzetre gondoltam, amikor ezt odaadom majd, de végül is a körítés mindegy.

Retsu figyelt, Hikari minden szavára, közben csak úgy élvezte, hogy ilyen közel van hozzá. Szíve szerint előre hajolt volna és megsimította volna az arcát, megcsókolta volna, magához húzta volna. Hikari beszélt, Retsu a száját nézte, oda volt a vékony, széles, felfelé kunkorodó, sötét színű ajkaiért. Nem is hallotta a mondókája végét, csak arra eszmélt rá, hogy a jobb mutatóujjára húzott Hikari egy gyűrűt. Azt se tudta, honnan került elő.

- Mi ez? – kérdezte Retsu.

- A párja ennek – emelte a kezét, amin ott volt a mindenkori családfő gyűrűje. – Ez erős jelzés a világnak, hogy hová tartozol és ki is vagy. Ha ezt látják, nem fogják megkérdezni, ki vagy. Mindenki tudni fogja, hogy az Iseki család legmagasabb rangú beosztottja vagy.

- Ez túl sok, nem?

- Nem érzem soknak.

- Megtisztelsz – mondta halkan a gyűrűt nézve, majd felemelte a fejét. Hikari egész közel volt az arcához. Retsu tisztán érezte a bizonytalanságát. Az ujjaival hívogatta Hikarit, mire az lassan még közelebb hajolt, hogy már csak a jóindulat tartotta távol egymást őket a csóktól. – Csináld – súgta, vagy kiabálta, nem is volt fontos Hikari számára, kissé beleszédült a jelenetbe.

Hikari Retsu arcát fürkészte, aztán ajkaira nézett. Aprókat mozdult, de tisztán látszott, hogy hezitál. Többször nekifutott, de végül megtámaszkodott Retsu vállain és felállt, majd kiszállt az öléből és visszaült a helyére. Retsu fogta az italát és kiitta a poharát, de nem fűzött hozzá semmit. A gyűrűjét nézte, a bizalom jelképét. Hikari rendelt még italt és erre az estére a csókkal történő próbálkozásait abbahagyta. Helyette beszéltette Retsut, tetszett neki, hogy ennyit beszél, a korábbi Retsu elég hűvös volt. Ő maga iszogatott lelkesen, jól esett lazítania, és azt sem bánta, hogy voltaképp berúgott. Ez akkor tudatosult benne, mikor felállt és visszahuppant az ülőkére. Retsu alig ivott valamit, ő vezetett, meg hát azért volt itt, hogy Hikarira vigyázzon, így ő csak mozizott. Hikari újra felállt és ezúttal sikerült talpon maradnia. Feltűrte a karjain a felsőt, majd vett egy nagy levegőt megindult előre. Retsu azonnal mozdult utána, nem tudta, merre akar menni. Először azt hitte, hogy mosdóba, de amikor hirtelen megállt, majd szembefordult vele és elkezdett tekeregni a zenére, Retsu rájött, hogy csak táncolni akart. Hosszú estét látott maga előtt, ha még a főnök táncolni is kezd. Körbe táncolta, majd visszaperdült elé és mosolyogva folytatta. Retsu állt és nézte Hikarit, ahogy lassan mozog a zenére, tekergeti a csípőjét és a hosszú karjaival igyekszik hol felfelé nyújtózkodni, hogy saját maga körül simogatni. Szép volt, nagyon szép, még így kissé kapatosan is szép volt, főleg, ahogy a színes fények nyalogatták a testét. Ha most látta valaki, biztosan nem az jutott róla eszébe, hogy egy véres kezű klánfőnök, inkább az, hogy egy gyönyörű férfi, aki lazít egy kicsit. Hirtelen magához húzta Retsut, és ahogy megölelte, kitapintotta az egyik fegyverét. A felső alá simított, majd a fegyver alá csúsztatta a hosszú ujjait, közben Retsu füle mögé hintett egy apró csókot. Hikari szerette a fegyverek érintését, és itt most Retsu testén érezni őket egészen bizsergető érzést keltett benne. Rég nem érzett ilyet, egész felbátorodott. Az ujjaival a fegyvert és Retsut is simogatta. Ekkor már csak ők voltak a terem közepén, mindenki más félre húzódott, Hikari észre sem vette, teljesen belemerült abba, amit csinált. Sosem tett hasonlót sem, ahová ő járt, ott ilyen viselkedést nem tűrtek volna meg, kiváltképp az ő helyzetében. Itt viszont senki sem ismerte, azt csinált, amit akart. Retsu mégis lehámozta magáról és megfogta a kezét, majd maga után húzva kivitte a levegőre. Ott aztán Hikari az első oszlopba kapaszkodva kezdett hányni, sosem iszik ennyit, nem is tudta, hogy volt rá képes, és hogy bírta eddig bent tartani. Retsu két lépésre állt tőle és cigarettázott. Hikari mellé dőlt, miután végzett és lehunyta a szemeit, majd nevetni kezdett. Úgy nevetett, hogy fogta a hasát, amire talán még példa sem volt. Ő elég szigorúan élt mindig, ami viselkedést illeti, mindig tiszta volt a feje, sosem engedte meg, hogy bárki így lássa, most mégis az volt a helyzet, hogy részegen vonaglott egy bár közepén, aztán a nyílt utcán hányt, mint egy kamasz buli után. Ez nagyon nem ő volt.

- Végeztél? – kérdezte Retsu.

- Magammal kéne most azonnal – nevette tovább Hikari. – Azt hiszem, teljesen megőrültem.

- Csak lazítottál.

- Jó volt – mondta és elvette Retsu cigarettáját. – Látod, jól vagyok, pedig rád másztam. Lehet, csak innom kell és megy minden. Mit szólsz? Kipróbáljuk?

- Nem.

- Tőled nem félek – mondta Hikari komolyra váltva.

Retsu megfogta a kezét újra és hazavitte. Zuhany alá állította és lefürdette, majd beterelte az ágyába és lefektette aludni. Nem beszélgettek, Hikari elmondta, amit akart, Retsu pedig meghallgatta. Elég mozgalmassá vált az este, amúgy sem tudták volna megbeszélni ezt röviden, hosszú csevegéshez pedig fáradtak voltak már.