Gyorsan teltek a napok Hikarin, minden idejét igyekezett munkával tölteni, mert akkor legalább nem gyötörték a gondolatai. Egy szóval sem mondta senkinek, de nem volt jól. Mindenkire gyanúsan nézett, ott is ellenséget látott, ahol nem volt. Ő sem gondolta, de sokkal jobban megviselte a dolog, mint hitte. Éjjel rosszul aludt, nappal résen volt. Egyedül munka közben látszott úgy, hogy rendben van, mert akkor elterelődött a figyelme. Retsu feszesen figyelt, hogy ne érjen hozzá ő, vagy más. Más nemigen tudott, mert ha nem volt muszáj, nem találkozott másokkal. Retsu volt az, aki ment, ha elég volt ő is. Sajnos feltűnt ez másnak is, amit egyre nehezebb volt leplezni.

Hikari megkötötte a nyakkendőjét, majd fogta a zakóját és kiment a szobájából. Kötelező összejövetelre kellett menniük, amihez semmi kedve nem volt. Ezen gondolkozott, nem is figyelt semmire, arra sem, hogy a fürdőből vízcsobogás szűrődött ki, így halk morgása közepette sétált be a fürdőjébe, ahol szemben találta magát egy tök pucér Retsuval, aki épp befejezte a tusolást. Hikari lépett egyet hátrébb, majd inkább a szekrény felé fordult és megkereste a fésűjét. Nem akart szabadkozni, vagy magyarázkodni. Otthon volt, így mondta magában. Retsu sem zavartatta magát, fogta a törölközőjét és átsétált a szobájába. Hikari az arcára húzta a kezét, eléggé kínosnak találta a figyelmetlenségét. Ha már egyedül maradt, akkor elkezdett fésülködni. Újabban ezt sem szerette annyira, mint korábban, arra gondolt, hogy levágatja a haját. Eszébe jutott róla, hogyan is tekerte fel Rin a karjára és húzta végig a padlón, vagy feszítette hátra a fejét, miközben úgy harapta a nyakát, mintha a torkát akarta volna kitépni a helyéről. Mikor erre gondolt megborzongott és megszorította a kezében a fésűt, majd kirántott egy fiókot és hirtelen mozdulatokkal matatni kezdett benne. Közben ez-az leesett a polcról is, így Retsu visszament a fürdőbe, hogy mi történik. Épp belépett, mikor Hikari a hajába akart vágni, de Retsu odaugrott és kicsavarta a kezéből az ollót. Hikari tekintete teljesen elúszott, nem volt jelen, zaklatottan zihált, miközben Retsu a csuklóját szorította, amitől Hikari egy pillanatra még az eszméletét is elvesztette. Retsu a kanapéhoz vitte és lefektette. Azonnal hozott egy erősebb italt, majd mellé ült és a kezébe adta. Hikari remegett, épp csak ki nem lötyögött az ital a pohárból, végül inkább letette és a kézfejével arcon ütötte Retsut, aki csak át ült az asztalra.

- Megmondtam, hogy ne érj hozzám – mondta halkan Hikari.

- Mondtad. Meg azt is, ha nem muszáj. Most muszáj volt.

- Öltözz fel, nem sokára indulunk – vetette oda.

- Biztosan el akarsz menni?

- El, persze, hogy el. Jól vagyok.

- Szart – köpte foghegyről, majd felállt és elindult a szobájába.

- Vigyázz a szádra – szólt utána Hikari, bár a hangja nem volt olyan erős, mint szerette volna.

- Oké, majd igyekszem.

Hikari ezt szó nélkül hagyta, igaza volt, de azért meg akarta tartani legalább a látszatát annak, hogy ő a főnök és erős főnök. Nehezen viselte volna, ha Retsu nyíltan lenézi. Bár azt gondolta, sosem tenne ilyet. De az is igaz volt, hogy mostanában eléggé kevésnek érezte magát az élethez is, nem hogy ahhoz, hogy családfő legyen.

Retsu nem váratta sokáig, feszes öltözékben lépett elő, rá sem nézett Hikarira, csak átment a fürdőbe, ott igazította a haját. Ezúttal hátra fésülte, így az arca jól látható volt. Két apró spricc parfümöt szórt magára, ami nem volt jellemző rá. Megnézte magát, majd kisétált Hikarihoz. Az felnézett, és kihúzta magát. Retsu remekül festett mindig, de most valahogy másként. Biztos volt benne, hogy szabott az ing is, ami rajta volt, mert tökéletesen passzolt. Retsu a kezébe vette Hikari zakóját, mire az felállt és belebújt. Retsu megigazított rajta, majd ő felvette a sajátját, miután beletűzte a pisztolytáskájába a fegyvereit. Így indultak az összejövetelre.

Az este folyamán semmilyen kirívó eset nem történt, bár ehhez kellett, hogy Retsu árnyékként kövesse Hikarit és hárítson feltűnés nélkül, ha kellett. Remekül végezte a munkáját, Hikari jól döntött, mikor maga mellé vette. Azért is, mert nem volt olyan feltűnő, mint Rei. Illetve, nagyon is feltűnő volt Retsu is, csak máshogy. Fiatal volt, és kirívóan jól nézett ki. A sok átlagos, nem különösebben érdekes férfi között Retsu kitűnt. Hikari mellett pedig még inkább érvényesült a külseje. Retsu Hikari közelében volt nyilvánvalóan egész este, közben halkan osztotta az információt egy-egy arcról, akiről hallott valamit. Ehhez egész bizalmas közelségbe kellett időnként hajolnia Hikarihoz, aki nehezen viselte ezt, de a mosolya mögé bújva leplezte a kényelmetlenségét. Egész este Retsu illata töltötte el az orrát, amiről úgy gondolta, hogy valamiért segít neki, mintha nyugodtabb lett volna tőle valamivel. Legalább annyival, hogy ne akarjon felordítani attól, hogy Retsu a füle mögé súgja a szavait, ami amúgy száraz információ halom volt. Végül mégis kinyújtotta a tenyerét és eltolta magától, majd kifújta magát és egy kicsit távolabb ült. Kimerült attól, hogy egész este tartotta magát. Retsu felállt, majd a főasztalhoz ment. Hikari nem hallotta, mit mond, vagy azt sem tudta, mit csinál. Rei Hikarit nézte, amit nem sokáig tűrt, elfordította a fejét. Retsu nem váratta sokáig, mikor visszaért azt mondta, haza mennek. Hikari a főasztal felé nézett, felállt és meghajtotta a fejét kissé, majd elindult Retsu előtt a kijárat felé.

Hikari fáradt volt, ahhoz is fáradt volt, hogy ezt az utolsó dolgot megköszönje, vagy épp leszidja miatta Retsut. Csak haza akart menni és befeküdni az ágyába, hogy a fejére húzz a takaróját. Retsu viszont nem haza vitte, hanem egy csendes vízpartra. Enyhe volt az este, valamiért még csillagos is. Kinyitotta Hikarinak az ajtót, mire az hezitált, de végül kiszállt az autóból. Friss levegő csapta arcon, amiből nagyot szippantott. Egy korláthoz sétált és rágyújtott, majd a szabad kezét a zsebébe tolta. A sötét vizet nézte maga előtt, ahogy ragyogott rajta a hold fénye. Szépnek találta, nyugodtnak, megnyugtatónak. Retsu mellé lépett és a korlátnak dőlve rágyújtott ő is. A lábait bokánál keresztezte és a cipője orrát bámulta.

- Miért hoztál ide? – kérdezte Hikari.

- Lazulni – szippantott a cigarettán. – Sok időt töltöttem itt korábban. Valamiért mindig jól esett itt állni és a vizet bámulni.

- Szép.

- Igen, szép. Azt gondoltam, neked sem ártana valami, ami megnyugtat.

- Nem vagyok ideges.

- Nem? – kérdezte nevetve. – Tényleg nem? Ezért remegsz? Ezért kiabálsz álmodban? Ezért ütsz meg, mert megfogom a csuklód? Ilyen, amikor nyugodt vagy?

- Fáradt vagyok, ennyi.

- Nem, te zaklatott vagy – Hikari felé fordult, és sóhajtott egyet.

- ...Meglepő?

- Nem. Csak veszélyes. Önmagadra. Nézd csak, mit csináltál ma este. Egy ollóval hadonásztál az arcod előtt.

- A hajam akartam megigazítani.

- Inkább tőből levágni. Hikari, hogy tudnék segíteni? Barátként kérdezem. Tudom, hogy bátor dolog ilyet mondani, de muszáj, hogy legyen valakid Rei helyett.

- Rei helyett? Rei helyébe akarsz lépni?

- Nem hiszem, hogy lehet helyettesíteni, vagy pótolni. Csak szeretném, ha tudnád, hogy segíteni akarok.

- Nem gondolnám, hogy ezen lehet – mondta komoly hangon. – Majd az idő megoldja.

- Gondolod?

- Nem tudom, ezt szokták mondani – vonta a vállát.

- Mondd el, mi történt, az segít.

- Elmondani? – kérdezte mosolyogva. – Azt hiszed, tudok róla beszélni?

- Fordíts hátat, úgy nem látsz, mintha itt sem lennék. Próbáld meg. Ha most csak két szót tudsz kimondani, akkor tedd meg. Csak kezdd el. Ismerd fel, hogy bátor vagy.

- Honnan vagy te ilyen bölcs? – gúnyolódott Hikari.

- Nem vagyok. Volt egy mesterem, aki egyszer azt mondta, nincs bátrabb dolog annál, minthogy az érzéseidről beszélsz valakinek. Ezt ő is tanulta valakitől. Azt mondta, hogy egy fiatal fiú volt az, aki sokkal bátrabb volt, mint ő. Pedig csak két szót mondott. Ő nem volt rá képes, és megbánta. Azt hiszem, te elég bátor vagy ahhoz, hogy beszélni kezdj.

Hikariban nem volt kétség, afelől, hogy Sada Tomoyáról beszél, hiszen ő volt Retsu mestere, a saját apja, és még csak fogalma sem volt róla. Azt is megértette, hogy Sada akkor róla beszélt Retsunak, valóban bátor dolog volt azt mondania 17 évesen egy jóval idősebb férfinek, hogy szerelmes belé pláne úgy, hogy egy rivális család főnöke volt. Azt is megértette, hogy Sada is úgy érzett, vagy legalábbis hasonlóan, ahogy akkoriban ő maga, ami meglepte. Sosem gondolta volna, hogy ilyet kiejt a száján még akkor sem, ha csak az érti, aki ott volt, az pedig nem volt más, mint Hikari. Sajnálja, ezt mondta. Beláthatatlan következményei lettek volna, ha akkor ott válaszol a vallomásra. Jó volt ez így, gondolta Hikari.

- ... Koga Rin. Összetört – mondta végül. – Minden lehetséges módon összetört. Sosem gondoltam, hogy ez egyszer megtörténhet, de utolért a gőgömért a karma. Azt a Hikarit, akit önmagamnak tudtam, elsöpörte a föld színéről. Nincs többé. Egy csonkított lélekké váltam. Szánalmassá tett. Ma este... Mindenki engem nézett és azt találgatták, mit tehettek velem? Éreztem a bőröm alatt a gondolataikat. Undorító érzés.

- Nem bámultak.

- Pont úgy, ahogy te szoktál bámulni – vágott közbe –, ...miközben azon jár az eszed, hogy Rint felnégyeled. Azt hiszed, nem veszem észre? Ők nem akarják bántani Rint, csak az érdekli őket, hogy meg tudott-e eléggé dugni ahhoz, hogy azt már nem élvezzem. Ők így látnak engem, mindig így láttak. Azt hiszik, amíg férfi, addig mindegy ki és hogyan csinálja. Elég korlátolt társaság. De ez csak egy része – vonta a vállát. – Ismernek, borítékolható volt az erőszak, ha rólam van szó ilyen helyzetben. A többi... Minden magamba vetett hitemet elvette és a büszkeségem is múlté. Amit mutatok, az csak a múlt imitálása. Akármit csinálok, nem bízok magamban. Egy senkivé tett, de ezt megígérte az elején. Sikerült neki.

- Nem hinném, hogy ez így marad – mondta őszintén. – Idő kell, míg összeszeded magad.

- Mennyi? Szerinted mennyi? Rosszul vagyok attól is, hogy a közelemben vagy, ma este azt hittem, meghalok. Egész este a fülembe búgtál, a nyakamon éreztem a leheleted. Normál esetben most a hátsó ülésen kefélnék, de ebben a pillanatban legszívesebben a vízbe ugranék.

- Mi van azzal, hogy az embereiddel nem csinálod? – kérdezte nevetve, hátha oldja a feszültséget.

- Kivételek erősítik a szabályt.

- Hízelgő.

- Nem az. És ne éld bele magad, nem látok rá esélyt.

- Semmibe sem élném bele magam, annál tisztábban látok – sóhajtotta. – Reménykedni nem szoktam. Csak azt élem és hiszem, ami éppen van. Sosem tudni, meddig élünk, így aztán minek sóvárogjak valamiért, ami nem az enyém? Felesleges energiapocséklás.

- Tudtam, hogy jó embert választottam magam mellé – mosolyogta, majd a fiú felé fordult. – Köszönöm. Talán tényleg jobb kicsit.

- Ha kicsit is, az már jó. Akarsz még maradni?

- Igen, jó most itt.

Retsu letette a zakóját, és félig megnyitotta az ingét is, kényelmesebb volt így. Nem akart ezzel semmit, eszébe sem jutott, hogy mutogassa magát. Na meg az sem jutott eszébe, hogy Hikari mindentől függetlenül gondolna rá másként, mint egy testőrre. Hikari futólag végig nézett a fiún, majd visszafordult a víz felé. Eszébe jutott, amikor ott a kanapén Retsu ahhoz nem volt elég bátor, hogy megcsókolja, csak a nyakával játszott. Bátor? Lehet, hogy csak tiszteletből nem csókolta meg. Elég bátor volt az, amit csinált, ha jobban belegondolt. Befogta a száját és lefogta a kezét is. Akkor az nem volt rossz. Remélte, hogy Retsunak lesz önuralma ahhoz, hogy a jövőben semmi hasonlóval ne próbálkozzon.

Már hajnalodott, mikor hazamentek. Hikari elvonult a szobájába, szokás szerint bezárta az ajtót, Retsu pedig leült egy kávé mellé és elkezdte a napot. Volt bőven dolga, nem csak a fegyvereit fényesítette egész nap, nem csak Hikari árnyéka volt, hanem tevőlegesen részt vett az üzletben. Volt néhány, amit maga intézett egyedül. Tetszett neki, hogy Hikari bízott benne, ezt kevesekről mondhatta el. Hűséges kutyát csinált belőle Hikari, ahogy az előre vetítette, mikor magához vette.

Késő délután volt, mikor Hikari előbújt a vackából. Most is nyakig volt öltözve, nem úgy Retsu. Mivel itthon volt – újabban tényleg –, így melegítőben ült a gép előtt felső nélkül. Nem számított Hikarira még egy darabig, így kényelmesre vette a figurát. Amúgy sem zavartatta magát, ha majd rászól a főnök, felöltözik. Hikari elsétált mellette, vizet vett magához, majd megkerülte az asztalt és leült Retsuval szemben, mire az lecsukta a gépet. Hikari ivott a vízből, majd megtámasztotta a fejét. Ezúttal kendőzetlenül mustrálta a fiút. Csinos volt, nagyon is formás férfi ült előtte. Megállapodott a hegen, ami a vállán maradt a lövés után. Nem volt apró, de nem volt olyan csúnya sem. Azt is mondta volna, hogy jól állt neki.

- Átment a golyó?

- Aha, a hátamon is van nyoma.

- Fáj még?

- Ritkán. Inkább az zavar, hogy gyengébb a kezem kicsit.

- Jól áll – mondta amúgy mellékesen. – Remélem, azért nem lesz rajtad több.

- Azt én is. Nincs meleged?

- Azt hiszem, a hátralevő életemben nem lesz.

- Nézz szembe vele.

- Nem tudok. Érzem, látom. Jó kis emlékeztető.

- Mutasd meg – mondta Retsu, mire Hikari meglepve nézett rá. – Ahogy a beszédtől jobb lett, lehet ez is segít.

- Nem akarom.

- Próbáld meg. Csak húzd le a cipzárt – biztatta. Hikari nem érezte tolakodónak, vagy parancsolónak, ezért nem is csattant fel Retsu szavaira. – Nem fogok a közeledbe menni, ne félj.

Hikari ficergett a széken, majd megfogta a cipzár kocsiját az állánál és morzsolgatta. Azon gondolkozott, hogy megtegye-e. Végül lassan szinte fogról-fogra haladva elkezdett lentebb csúszni a cipzár. Retsu nem nézte végig, megvárta, míg szól neki Hikari. Kíváncsi volt, ó nagyon is kíváncsi volt, mi volt a ruha alatt, de tudta, hogy most tojáshéjon sétálgat, amikor ezekről a dolgokról beszél Hikarival. Hikari ujjait látta az asztallapon, így felnézett. A felső nyitva volt, kicsit szét is húzta Hikari. Retsu minden erejére szükség volt, hogy nyilvánvaló reakció nélkül hagyja, amit látott. Dühössé vált, belül tombolt, mert már Hikari mellkasa is elég volt ahhoz, hogy a többi részt is el tudja képzelni. Volt néhány élénk heg a bőrén, de a mellkasa közepén egy billog nyoma volt az, amitől felforrt a vére. Az első számú ellensége Koga Rin lett ebben a pillanatban, ha eddig nem lett volna az.

- Rei – mondta Retsu, mire Hikari elnevette magát.

- Igen, ő is lehetne. Jobban hangzik. De a te neved is így kezdődik.

- Én nem vagyok ilyen fontos.

- Hát, jelenleg többet teszel értem, mint Rei – mondta és végig nézett a mellkasán. – Elég zsúfolt, mi?

- Nem vészes.

- Az egész testem ilyen – mondta keserűen.

- Mitől van?

- Hm... Lánc, kések, korbács, ez tüzes vas – húzta az ujját az angol ábc-ből vett R betűre. – Fájt. Azért az jó, hogy az arcom megkímélte.

- Ha megtalálom élve nyúzom meg.

- Jó, az jó. Már hárman vagyunk ezen a véleményen. Egyikünknek majdcsak sikerül. Te jó kis terapeuta lennél – mondta, majd összehúzta a felsőjét.

- El tudsz képzelni fehér köpenyben egy kórházban?

- Nem, nem igazán. Jobb, hogy itt vagy.

Retsu bólintott egy aprót, majd rágyújtott és lentebb csúszott a széken. Nem akarta sokáig nézni Hikarit, pedig nagyon szerette volna, így inkább az asztallapot kocogtatta. Akárhogy is nézett ki most Hikari, nem tartotta visszaszítónak, sőt sokkal inkább szexinek. Talpon volt azután is, hogy ilyesmin keresztül ment, ez nagyon izgató volt Retsu számára. Talán az indokoltnál jobban is. Nem örült ennek most, hogy itt lakott ebben a helyzetben. Az jutott eszébe, hogy el kell mennie egy kicsit. Legalábbis kellene, de nem hagyhatta itt Hikarit. Szüksége lett volna most valakire, aki lecsillapítja. Hikari őt figyelte, az egyre türelmetlenebbül emelkedő mellkast, amitől nem érezte magát jól. Hátrébb húzódott a székkel, mire Retsu felnézett. Hikari a lábával tolta hátrébb magát a széken, mert Retsu szemeiben éhséget látott. Retsu őt akarta.

- Zárd be a szobád, én bezárom az ajtót. El kell mennem. Sietek vissza – mondta Retsu, majd felállt és a kezébe vette a pólóját. Rá sem nézett Hikarira, csak lépés közben összeszedte a holmiját és elhagyta a lakást.

Hikari remegett még kicsit a széken, ahol otthagyta Retsu, majd a szobájába ment és tényleg bezárkózott. Retsu pedig autóba ült és az első valamire való kurváig meg sem állt. Nem szólt semmit, csak csinálta, miközben kizárólag Hikari arca volt a szemei előtt. Bajban volt, nagy bajban, amit valószínűleg gyakran fog ezzel a megoldással kordában tartani. Élénken emlékezett, mikor azt mondta neki Hikari, hogy szokja meg a fizetős szerelmet, mert gyakran lesz hozzá szerencséje. Akkor meggyőződéssel állította, hogy sosem lesz így. Most azonban épp Hikari miatt számolta a pénzt az ujjai között. Utálata az egészet. Közönséges volt a szituáció. Felnézett a lányra, majd inkább ledobta a köteg pénzt a kezéből és ugyanolyan némán hagyta ott, mint ahogy felhozta a hotel szobába.

Még tett egy kört a városban, mielőtt visszament Hikarihoz. Letette a kulcsait, majd megdörzsölte az arcát. Hikari szobájának ajtajához ment és a homlokát az ajtólapnak támasztotta.

- Sajnálom. Nem fordul elő többet – mondta hangosan, de azt nem tudta, hogy hallja-e a másik. Nem jött válasz, így visszaakart menni a saját szobájába.

- Mi nem fordul elő? – kérdezte Hikari az ajtón túlról. – Hogy megkívánsz, vagy hogy kurvával fekszel le miatta?

- Az, hogy ilyen nyilvánvaló leszek.

- Sajnálom, elég heves volt a reakcióm.

- Normális – mondta még mindig az ajtót a homlokával támasztva. – Ne haragudj rám, nem tehetek róla. Próbáltam elnyomni, de képtelenség. Nem akarom, hogy emiatt elküldj. Fejbe lőhetsz, ha bármikor elvesztem a fejem, oké? Csak ne akarj kidobni.

- Inkább kínlódsz?

- Igen.

- Ne veszítsd el a fejed, jó? Nem akarlak fejbe lőni, de megteszem, ha muszájnak érzem – mondta komoly hangon, amiről Retsu tudta, hogy valóban megteszi, ha pánikba esik. – ...Lenyugodtál?

- Le, igen – mondta, aztán nyelt egy nagyot. Hikari kinyitotta az ajtót és kidugta a fejét.

- Mondtam, hogy szánalmas vagyok. Megijedtem attól, hogy rám néztél.

- Ha a felét láttad a gondolataimnak, akkor nem hibáztatlak.

- Ijesztő vagy – mondta Hikari az ajtónak dőlve.

- Bocsánat – vonta a vállát. – Akármit gondolsz magadról, nagyon is dögös vagy. Hegekkel, vagy anélkül. Összetört lélekkel, vagy anélkül. Ez van.

- Biztosan jól kijöttünk volna, ha nem jön közbe ez a kis közjáték.

- Sosem mondtam volna semmit.

- Nem is kellett volna. A férfiakban úgy olvasok, mint egy nyitott könyvben. Mit gondolsz, miért hagytam, hogy hozzámérj mikor magam mellé vettelek?

- Igaz – nevette halkan. – Azt hittem, elég titokzatos vagyok.

- Attól, mert valaki nem beszél, még nem lesz megfejthetetlen.

- Minden rendben lesz, csak hidd el nekem, oké? – kérdezte miközben felé fordította a fejét.

- Amíg a farkad a gatyádban tartod, addig talán elhiszem.

- Ott tartom, ne aggódj. Ha kell bele is pisálok.

- Azt azért ne – nevette halkan Hikari. – Vigyázz még rám egy kicsit, oké? Csak amíg összeszedem magam.

- Én nem hagylak el.

Mint Rei, erre gondoltak mindketten, de egyikük sem mondta ki. Retsu megpaskolta az ajtó lapot és otthagyta Hikarit. Bevette a fürdőt és letusolt. Hikari visszabújt a vackába és próbálta összerakni a gondolatait. Ha nem lett volna elég az alapvető nyomora, még Retsu is előállt a nyilvánvaló vonzalmával. Nem akarta ezt, de tenni sem tudott ellene.