Hikari csuklói a feje felett egy lánc végén nyúltak a magasba. Rin szerette a láncot használni. Szerette kikötni Hikarit és megütni is vele. Elég csúnya sebeket hagyott maga után a lánc, de azon kívül, hogy fájtak és nem mutattak jól, más gond nem volt velük, mert egy orvos csak azért volt a birtokon, hogy Hikarit ellássa. Minden nap legalább egyszer látta és foltozgatta. Néha Hikari látott az arcán némi együttérzést, vagy szánalmat, de máskülönben még beszélni sem beszélt. Nem is biztos, hogy Hikari megértette volna, amit mond. Sokszor ájulás közeli állapotban volt, időnként el is ájult. Minden nap valami gyógyszert, vagy legalábbis annak mondott dolgot kapott tőle, minden esetre nem voltak a sebei elfertőződve, nem volt lázas, ami azt jelentette, hogy tényleg használ a kezelés. A doktor tényleg nem szólt semmit, tette, amit kellett, ahogy most is. Valójában sajnálta Hikarit, de egyúttal tisztelte is, amiért az még mindig kitartott. Sosem könyörgött, hogy hagyják békén, tűrte az ütéseket, a megaláztatást. Azon pedig egyenesen megdöbbent, amikor feleselt és kinevette Rint. A doktor úgy gondolta, az sem érdekli Hikarit, ha megölik. Hallott már róla ezt-azt, de azok alapján távolról sem ilyennek képzelte. Egy nagyszájú, beképzelt kurvát festettek le a szóbeszédek. Azok nyilván nem találkoztak sosem Hikarival. Így gondolta. Hikari felemelte a kezét, az arcában lévő néhány hajszálát ki akarta simítani, de a kezei remegtek, nem igazán ment neki. A doki fölé hajolt és lassan mozogva megtette helyette. Hikari tekintete hálás volt, mosolygott és lehunyta a szemét. Beszélni nem tudott, mert Rinnek épp fojtogatni volt kedve ezen a napon, így eléggé meggyötörte a nyakát, fájt a nyelés is, nemhogy a beszéd. A doktor mondani akart valamit, amikor lövések dördültek. Felkapta a fejét és az ablakhoz lépett. Néhány idegen férfit látott átszaladni a kerten egyenesen a ház felé. Azonnal menekülőre fogta, Hikarival egy pillanatig sem foglalkozott tovább. Hikari az ágyon feküdt, próbált felülni, de elég nehezen mozgott. Közben a lövések felszaporodtak, már egyértelműen a házban is hallani lehetett őket. Nem tudta, mi történik, csak azt, hogy nem itt akar meghalni. Nehezen feltápászkodott és még nehezebben elindult. Csak vonszolta magát, de azért haladt. Az ajtót óvatosan nyitotta, csak remélte, hogy nincs mögötte senki, mert fegyvere az momentán nem volt. Kidugta a fejét és jobbra-balra nézett, majd kilépett. Senki nem volt az emeleten, ez biztos volt. A lövések lent válaszoltak egymásnak, majd sietős léptek kezdetek felfelé jönni a lépcsőn. Hikari az ellenkező irányba indult, próbált futni, de a lábai gyengék voltak. Az érkező gyorsabb lett volna nála akkor is, ha csak egy három éves gyerek lett volna. Egy oszlopba kapaszkodott épp, hogy elbújjon mögötte, mikor meghallotta a nevét egy ismerős hangon. Hátra fordult és meglátta Reit. Nem lehetett leírni a megkönnyebbülést, amit érzett, mikor meglátta a férfit. Felé nyújtotta a kezét, és kezdett előre dőlni. Rei elkapta, mielőtt elesett volna, majd az ölébe vette és elindult vele. Nyomban előtte termett egy másik férfi és fedezve őket elindult lefelé. Hikari megmenekült. Ennyi volt biztos. Hogyan is jutott ki, azt nem tudta, mert közben elájult.

Mikor újra kinyitotta a szemét még mindig nem a saját ágyában volt, hanem egy kórházban. Pittyegett valami gép mellette, szörnyen idegesítőnek találta. Felemelte a kezét, műanyag tűk lógtak mindkét kézfejéből, csöpögött az infúzió. Nyelt egyet, még mindig borzasztóan fájt a torka, de legalább élt. Fájt mindene, de fáradtnak nem érezte magát. Azt sem tudta, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Rei elhozta Rintől. Lassan felült az ágyon, kihúzgálta a tűket a kezéből és óvatosan felállt. Hosszan állt az ágy előtt, hogy megszokja. Gyenge volt a lába, de mozgásra bírta. Elindult és nem sokára felrántotta az ajtót. Az előtte álló őr azonnal utána kapott, de lerázta magáról és rákiáltott, mire az hátrébb lépett. A zajra persze előjöttek a nővérek és orvosok is, na meg Rei, aki kb. folyton itt volt.

- Indulunk – mondta Hikari Reinek, mire az megfogta a karját.

- Sehová nem megyünk. Járni sem bírsz.

- Azt mondtam, indulunk – mondta hangosan. Vagyis annak szánta, de az előző kiáltása egyelőre az erős hangok végét jelentették. – Én vagyok a főnök, azt teszed, amit mondok!

- A főnök embere vagyok, nem parancsolsz nekem – Hikari erre remegősen zihálni kezdett és ott mindenki előtt felpofozta Reit.

- Akkor takarodj innen vissza a főnökhöz – mondta fojtottan és újra elindult.

Rei utána lépett és ráütött a tarkójára, amitől Hikari elájult. Feltették egy ágyra és visszavitték a szobájába, majd alaposan begyógyszerezték, hogy ne ficánkoljon a következő napokban sem.

Végül egy egész hétig nem hagyták felébredni, addigra egész jól rendbe jöttek a sérülései. Az értékei jók voltak. Összességében rendben volt. Fizikailag. A többiről senki nem tudott nyilatkozni. Miután Hikari felébredt már nem lógott belőle semmilyen tű, vagy műanyag cső. Nem is fájt már semmije, csak gyengének érezte magát. Felült az ágyon és nyelt egyet. Már ez sem fájt. Megdörzsölte az arcát és kiült az ágy szélére. Nem mert felállni, mert biztosra vette, hogy a lábai nem bírták volna el. Na meg valami cső azért mégis lógott belőle. A lábai közé nézett és követte a sárga színű csövet, aminek a végén egy műanyag zacskó volt. Hát nem tudják békén hagyni a farkam?, kérdezte magától sóhajtva, ugyanis katétert kapott. Szétnézett és meglátta a nővérhívót, majd meg is nyomta. Nem telt bele egy perc és ellepték a szobáját a nővérek, orvosok. Tapogatták, vizsgálgatták. Utálta.

- Lehetne, hogy valaki kivegye ezt a csövet a farkamból, mert kurvára zavar – mondta tőle szokatlanul nyersen.

Az orvos intett a fejével, mire gyorsan ketten körbe állták. Az egyik nővér lefektette, egy másik felrántotta a kórházi köpenyt, amit ráadtak, majd széttolta a lábait. Hikari teljesen megfagyott egy pillanatra, ezt mindenki jól látta. A nővér amilyen gyorsan csak tudta, eltávolította a csövet, majd visszarendezte a ruhát Hikarin és meghajolt egy kissé. Hikari megrázta magát és felült.

- Köszönöm – mondta már nyugodtabb hangon.

- Hogy van? – kérdezte egy orvos.

- Jól. Azt hiszem. Nem fáj semmim. Gyenge vagyok.

- Ez természetes. Holnap hazaengedem, addig kérem ne sokat mozogjon, illetve kerülje a hirtelen mozdulatokat.

- Mióta vagyok itt?

- Egy hete. Felsőbb utasításra altatásban tartottuk ma reggelig.

- Felsőbb utasítás – mondta. Közben a doki kiküldte a nővéreket, majd Hikari felé fordult.

- Kiváló szakemberink vannak, akik segítenek feldolgozni a traumát.

- Jól vagyok, köszönöm.

- Ha meggondolná magát, hívjon fel és elirányítom a megfelelő személyhez.

- Nem lesz rá szükség.

- Ahogy óhajtja. Hozatok ennivalót, lassan egyen és keveset egyszerre. Később sétálhat egy kicsit. Kérem fogadjon szót, mert ha nem, itt kell tartanom.

- Ha egyszer elindulok, nem állít meg.

- Igen, ez valószínű – bólintotta. Nézte Hikarit, majd hátat fordított és kiment a szobából.

Hikari végig nézett magán, majd az ajtó felé pillantott, mivel az kinyílt. Retsu lépett be rajta. Hikari emelt a fején, mire Retsu az ágyhoz lépett, letérdelt, majd mélyen a földig hajtotta a fejét.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni!

- Úgy hallottam, tetted, amit kellett.

- Nem volt elég, mert elvittek.

- Hányat öltél meg?

- Azt mondják, hármat.

- Én is így tudom – sóhajtotta. – Állj fel, semmi gond – intett, majd Retsu felállt. Hikari az ágyára mutatott, Retsu pedig leült.

- Mi történt?

- Azt mondták, megsérültél – mondta Hikari, Retsu pedig nem kérdezett most újra, okos fiú volt, megértette, ha be kellett fognia.

- Kevésen múlt – mondta mosolyogva, majd felhúzta a felsőjét. Az egész bal mellkasa kötéssel volt fedve. – Ha kicsivel arrébb talál el, meghalok. Így is azt mondták, hogy 100-ból vagyok az egy, aki ezt túléli. Kemény kölyök, így mondták – mosolyogta.

- Mitől vagy ilyen mosolygós? Ezelőtt sosem csináltad.

- Élek. Te élsz, miért lennék szomorú?

- Aha – bólogatott. – Mennyi idő telt el? Ezt még nem mondta senki.

- Több, mint három hét. Nagyjából két hétig voltál fogoly.

- Éveknek tűnt – mondta, majd felállt, Retsu pedig azonnal utána kapott. – Ne, már tudok állni. Kapd össze magad gyorsan, mert sok dolgunk lesz.

- Mi?

- Megkell találni Rint és megnyúzni – mondta az ablakban állva.

- Rin?

- Koga Rin. Ő a célpontunk. Ki vezeti most a csoportot? – kérdezte, de nem kapott azonnal választ. Megfordult és a fiút nézte. – Ki vezeti most a csoportot?

- Más utasításig Rei. Hosszú távú megbízás.

- Már értem, miért mondta Rei, hogy nem vagyok a főnöke. Remek. Menjünk innen Retsu, elegem van a kórház szagból – mondta és elindult.

- Főnök, nem tudunk bemenni a lakásunkba sem. Reinél van minden kulcs, irat. Számított arra, hogy azonnal bosszúért habzik majd a szád, így mindent magához vett.

- Hol a telefonom? – nézett szét, mire Retsu vont a vállán, mivel az is Reinél volt. – Saját kezemmel forgatom ki a beleit – morogta és leült az ágyra. Nem telt bele egy perc és Rei belépett az ajtón, egy táska volt a kezében. – Főnök – intett felé Hikari, mire Rei elhúzta a száját.

- Sajnálom, az öreg elég világosan fogalmazott.

- Biztosan sírva fogadtad el a megbízást.

- Ne hidd, hogy örülök. Miért is tenném, amikor te közben egy őrült kezében voltál?

- Sajnos ép elméjű.

- Retsu, menj vissza a szobádba – mondta Rei, mire Retsu nyomban mozdult és eltűnt. Hikari végig nézte, ahogy szó nélkül teljesít parancsot Retsu, majd Reire nézett.

- Most pontosan én ki is vagyok?

- Te vagy a főnök, én csak helyettesítelek.

- Megbaszhatod – morogta és lehajtotta a fejét. – Hol voltál két hétig? Hol a fenében voltál két hétig? – kérdezte fojtottan.

- Kerestelek. Tűvé tettem érted az országot, az egész klán téged keresett.

- Rin elmenekült?

- El. Nem volt a birtokon, mikor odaértünk. Valószínűleg külföldön van, egy darabig nem látjuk. ...Aggódtam érted.

- Sosem féltem a haláltól Rei, de nem akartam ott meghalni.

- Tudnod kellett, hogy megtalállak.

- Csak reméltem.

Rei óvatosan közelített, letette a táskát az ágy mellé, majd leült és magához húzta Hikarit. Az úgy kapaszkodott belé, mint aki sosem akarja elengedni.

- Most már biztonságban vagy. Nem hagyom, hogy újra bajod essen.

- Féltem, tudod? Az férfi... normális, érted? Nem őrült. Sosem láttam ilyen hidegvérű embert. Egyszerűen... félelmetes.

- Nem ússza meg, kivárjuk, míg lesz lehetőségünk, de bosszút állunk.

- Vigyél haza. Egyáltalán beszélhetsz velem?

- Jelenleg nem én vagyok a főnök első embere, és mint olyan azt hiszem, más szabályok vonatkoznak rám. Meg aztán a főnök meggyőződése, hogy bizonyos kapcsolat nem igen lesz köztünk egy darabig.

- Abban biztos lehet – mondta Hikari.

Rei nem mondott erre semmit, képtelen volt bármit is. Nem akarta elhinni, hogy az ő büszke madarának a szárnyait letörték, mi több teljesen összetörték őt magát is.

Hikari nem várta meg, míg elbocsátják, egyszerűen fogta magát és hazament. Utálta a kórház szagát, a csendet és fehér falakat. Na meg egész nap azzal a gondolattal nyomták össze a falak, hogy két hétig gyötörték. Nem panaszkodott, tényleg nem mondott erről semmit, Rei pedig nem kérdezte. Otthon az első dolga volt egy italt keríteni és leülni a kényelmes kanapéjára. Rágyújtott és megtámasztotta a homlokát az egyik kézfején. Hosszan kifújta magát és most először biztonságban érezte magát. Itthon nem érheti már semmi baj. A padlót nézte, de lassan kezdett elhomályosodni előtte, mert könnyek tolultak a szemébe. Semmiképp nem engedte meg magának, hogy bárki így lássa, még akkor sem, ha az Rei volna. Rei háttal állt Hikarinak az ablaknál és úgy tett, mint aki semmit sem érzékel a történésekből. Jobb volt ez így. Ismerte Hikarit, sosem mutatta magát gyengének, abban is biztos volt, hogy az utóbbi heteket is büszke tekintettel szenvedte végig. Valójában Hikari egy rendkívül erős ember volt, legalábbis el tudta hitetni a világgal. Hogy valójában milyen érzései, vagy gondolatai voltak, azt Rei sem tudta biztosan. Most meg főleg. Tudta, hogy Hikari nem fogja elmondani, mi történt vele, de sokat nem is kellett gondolkodnia. Rei eltudta képzelni, min mehetett keresztül, azt viszont nem, hogy ezzel meg tud-e majd birkózni egyedül Hikari. Jégkocka és pohár koccanásának hangjára fordult Rei a férfi felé, majd odalépett hozzá és megsimította az arcát. Illetve, csak akarta, mert Hikari önkéntelen mozdulattal elkapta a csuklóját és erősen megszorította. Hikari elengedte Reit, majd felállt és a hálójába ment. Becsapta maga mögött az ajtót, Rei pedig szippantott a cigarettáján. Előhúzta a telefonját és néhány rövid mondattal, éjsötét tekintettel a szemében elindította a vadászatot Koga Rin után.

Hikari másnap öltönybe bújt és meg sem állt a vezér ajtajáig. Nem akart tovább mellékszereplő lenni, akarta vissza a székét, de sajnos abba csak úgy nem ülhetett vissza. A nagyfőnök őszinte döbbenettel nézte Hikarit, amint az megjelent előtte. Semmilyen sérülést nem látott rajta, hiszen azok a ruha alatt voltak, az arca alig sérült, de már az is meggyógyult. A sosem szűnő finom mosollyal az arcán állt a szoba közepén és előadta a kívánságát. Hikari meggyőző volt. Mindig meggyőző volt, ahogy most is. Addig és olyan magabiztosan beszélt a vezérnek arról, hogy ő már pedig rendben van, és képes hiba nélkül végezni a munkáját, hogy az öreg végül rábólintott. Ez persze azt is jelentette, hogy Rei visszakerült mellé. Nem baj. Ott volt neki Retsu. És valóban, mert távozni már csak ketten távoztak, Rei nem ment velük.

Kicsit fáradtnak érezte magát, amikor az autóban ült és hazafelé tartott. Fizikailag sem volt még teljesen rendben, hamar elfáradt. De az ereje legalább addig kitartott, míg meggyőzte a főnököt. Retsu a visszapillantóból nézett rá egy villanásnyi időre, majd visszafordította a tekintetét az útra. Nem beszélt, különben sem volt egy nagy dumás fazon, most pláne nem akarta Hikarit zavarni. Miután hazaértek felkísérte a lakásba. Retsu a hűtőhöz lépett és átnézte. Minden friss volt benne, úgy hitte, Rei intézte még előző nap. Nem bánta, mert éhes volt és valami ennivalót akart készíteni. Letette a vékony felsőjét és egy feszes trikóban állt neki a főzésnek. Nem gondolta, de még egy kötényt is talált, amit a csípőjére kötött. Hikari közben a kanapén feküdt és őt figyelte.

- Mit csinálsz? – kérdezte unottan.

- Főzök, éhes vagyok. Gondolom, te is.

- Igen, eléggé. Valami könnyűt.

- Az lesz.

- Fáj még?

- Micsoda? – kérdezett a válla felett hátra pillantva.

- A lövés sebe.

- Nem vészes. Már egész jól néz ki. Csak ragasztani kell, már nem kell egészen bekötni. Azért néha még kell gyógyszer. Te jól vagy?

- Ühüm. Nem fáj semmim. Retsu, sajnálom.

- Mit? – fordult Hikari felé egészen.

- Hogy egyedül kellett megélned az első gyilkosságod. Elég nyomasztó tud lenni. Azt gondoltam, majd ott leszek veled.

- Nemigen tudtam ezen gondolkozni, elég szarul voltam. Igazából meglep, hogy most ilyen jól vagyok. Biztosan azért, mert fiatal vagyok, gyorsan összekaptam magam.

- Igen, 22 – nevette halkan.

- Baj?

- Dehogy. Csak... nagyon fiatal vagy. Sajnálom, amikor ilyen fiatal arcokat látok köztünk.

- Te sem vagy öreg. Sőt.

- Nem, de én ebbe születtem, nem volt választásom. Neked lett volna. És a többinek is.

- Ne agyalj ilyesmin, nem szenvedek.

- Még nem – mondta, majd felült. – Retsu, költözz ide.

- Tessék?

- Költözz ide, nem akarok egyedül lenni. Amúgy is együtt vagyunk állandóan, így egyszerűbb.

- Ahogy akarod – mondta, és fejet hajtott, majd visszafordult az étel felé.

Hikari sóhajtott, majd felállt és a fürdőbe sétált. Leszórta a ruháit, a tükör elé állt és megint csak nézte magát. Heges volt a bőre, néhol egész mélyen látszottak az ütések nyomai. Eddig csak a hátán volt heg, amit sosem látott, meg a vállánál a lövés hege, de most sok, nagyon sok másik is volt. Biztos volt benne, hogy bőven lesz olyan, ami örökre megmarad majd. Az előtt olyan büszke volt a szinte hibátlan bőrére, a formás testére, most pedig csak undorral telt fintor ült ki az arcára, mikor magát nézte. Egyedül az arca volt sértetlen. Legalább – mondta most is maga elé alig hallhatóan. Ellépett a tükör elől és a kádat kezdte tölteni vízzel. Közben a telefonját nyomkodta, olvasta, amit Rei írt neki. Nem válaszolt, nem akart Reiről tudni. Egy pillanatig sem tiltakozott, amikor újra eltiltotta tőle a vezér, pedig azt hitte, legalább megpróbálja majd. Csalódott volt, és haragudott. Nem ezt mondta egy nappal korábban. Igaz, akkor még az ő helyén volt. Hikari ingatta a fejét, lemondóan sóhajtott. Bonyolult érzésekkel volt tele a feje. Nem csak Reiről, hanem az egész jelenlegi helyzetéről. Inkább elmerült a vízben és a habok alá bújt, hogy legalább ilyenkor ne lássa a testét. Jól esett neki a meleg víz, feltöltötte. El is bambult, mert Retsu kopogására kapta fel a fejét. Kiszállt a kádból, köntösbe bújt és kiment az asztalhoz, ami tele volt ennivalóval. Leült, gondosan zárta magán a köntöst. Retsu felfigyelt erre, hiszen korábban az sem zavarta, hogy látta őt szex után, amikor először járt itt a lakásban.

- Azt hiszem, muszáj lesz Reiel beszélned – kezdte Hikari.

- Nekem?

- Neked. Én el vagyok tiltva tőle. De muszáj az elmúlt hetekről informálódni. Nem hiszem, hogy sok minden történt, de tudni akarom.

- Később felhívom és megbeszélek vele egy találkozót.

- Ez finom – emelt egy falatot a szája elé. – Hol tanultál főzni?

- Otthon. Anya sokat dolgozott, így magamnak és neki is főznöm kellett. Ő tanította az alapokat, aztán magamtól tanultam a többit. Hasznos. Egyrészt nem eszek szemetet, másrészt kikapcsol.

- Milyen sokat beszélsz – jegyezte meg Hikari.

- Bocsánat.

- Ne, ne! Tetszik. Csak korábban alig mondtál valamit.

- Miután meglőttek és majdnem meghaltam, átgondoltam a dolgaim. Ne gondolj nagy változásra, de pl. ez mindenképp praktikus. Mármint, hogy beszélgetek. Jobban érzem tőle magam. Furcsa, de jó. Eddig azt hittem, hogy nem kíváncsi rám senki, de valójában nem így van.

- Miért ne lenne rád kíváncsi bárki?

- Nem vagyok barátságos alak. A barátnőim is mind mogorvának tartottak, a legutolsó egyenesen azt mondta, ijesztő vagyok.

- Akkor miért volt veled?

- Mert egyúttal izgatta is – vonta a vállát és evett tovább.

- Azt mondják, a lányok mindig rosszfiúkat szeretik, de a jófiúkhoz mennek hozzá. Igaz lehet – mondta, közben a szájába tolt egy falatot. Retsut nézte, aki beszélt ugyan, de egyszer sem emelte fel a fejét, a tányérjába bámult. – Úgy emlékszem mondtam már, hogy ha velem beszélsz, nézz rám.

- Igen, mondtad – bólintotta, majd felemelte a fejét. Megint a haja a szemébe lógott, alig tudta felvenni vele a szemkontaktust. Amikor sikerült, Hikari nem állta sokáig. Zavarta, hogy őt nézte. Meg is bánta, hogy rászólt, de ezt nem tudta, amíg meg nem történt. –... Hikari... én nem igazán tudom, hogy miként kéne most viselkednem veled.

- Hogy érted? – kérdezte Hikari, közben már ő bámulta a tányérját.

- Nem tudom, hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna, vagy legyek óvatos veled.

- Óvatos?

- Nem találok jobb szót, de értsd, mit akarok mondani.

- ...Csak legyen minden a régi. Én vagyok a főnök.

- Oké, megértettem.

- Egy valami azért lenne – kezdte, közben feltűzött egy falatot a villájára. – Ha nem muszáj, ne érj hozzám.

Retsu némán rágta a falatot a szájában, közben a következetesen tányérba bámuló Hikarit figyelte. Azt a Hikarit, aki sosem hajtotta le a fejét, mindig emelt fővel járt, evett, ivott, még aludni is úgy aludt, hogy az orra felfelé nézett, az a Hikari most lassan dőlt a saját kardjába, miközben egy pillanatra sem állta a tekintetét.

- Nem fogok.

- Azt hiszem, lefekszem. Fáradt vagyok. Remélem, hamar megerősödöm, mert ez az állapot rendkívül idegesítő.

- Szerzek vitaminokat, azok segítenek.

- Gondolom – nevette halkan, majd felállt és a hálójába sétált.

Becsukta az ajtót, és Retsu tisztán hallotta, hogy be is zárta. Retsu hátra dőlt a széken és az ajtót bámulta. Dühös lett. Dühös lett, amiért Hikarit így kellett látnia. Hikari nem volt szent, és túlzás lett volna azt mondani, hogy ő sosem bántott másokat, de mégis Retsu úgy érezte, hogy nem érdemelte ezt. Tudta, hogy Hikarinak sokkal többet kellett letennie az asztalra, hogy némi tiszteletet kicsikarjon másokból, ahogy azt is tudta, hogy valószínűleg épp olyan mocskossá tette az a férfi, mint amilyennek gondolta az egész alvilág eddig is, holott az nem volt igaz. Egyre dühösebb lett, a villa a kezében meg is hajlott, majd hátra ejtette a fejét és igyekezett lehiggadni. Inkább felhívta Reit, hogy tájékozódjon arról, mi is történt addig, míg ők kórházban voltak.